INSPIRÁLÓ
A Rovatból

„A ló hátán ülve két szívem van” – a legfiatalabb női zsoké nem a győzelmet, a pillanatot élvezi

Gönczi Rebeka egy férfiak dominálta világban lett sikeres, 25 éves korára több, mint 100 győzelem van a háta mögött. Számára a lovak jelentik a hobbit, a munkát és a kikapcsolódást is.

Megosztom
Link másolása

Ahogy Gönczi Rebeka gondolkodik a lovakról, az több önsegítő könyvet is megtöltene. Ezek a különleges és gyönyörű állatok az ő számára messze többet jelentenek, mint a versenysport eszközei, vagy mint a lóversenyfogadás befutói.

- A lovak alázatra tanítanak. A legkisebb agresszivitást is érzékelik, hamar megtanítják az embert arra, hogy durvasággal, erőszakos viselkedéssel nem lehet elérni semmit. Akkor képes jól együttműködni lovas és a lova, ha egymásra hangolódnak.

A ló hátán ülve úgy érzem, hogy két szívem van, egy bennem, a bőröm alatt, egy másik pedig a testemen kívül, ez a ló szíve.

Aki ezt megtapasztalja, megtanul egy új szeretetformát, és az embereket is jobban fogja szeretni. A lovaknál nincsenek ünnepnapok, nincsenek hétvégék, a lovakkal mindennap kell foglalkozni, és aki foglalkozik velük, hamar rájön, hogy nem az 'én' az első, hanem sok más fontos feladat. Az 'én' sokadik helyen van, és ez így van jól, mert csak akkor tudunk alázattal nézni egy másik élőlényre, ha nem mi akarunk lenni az első helyen.

- Mindig is magától értetődő volt számodra, hogy versenylovas leszel?

- Édesanyám négyéves koromban elvitt egy lovas táborba, és teljesen magával ragadott ez a világ. Akkor és ott megszerettem a lovak jellemét. Majd elkezdtem egy lovasiskolát, és már nemcsak nyáron, hanem az év minden részében ott voltam a lovak körül. Egyre többet, egyre gyakrabban lovagoltam, és egy napon odaálltam édesanyám elé, hogy én komolyan gondolom a lovaglást, szívesen foglalkoznék vele profi szinten is. Innentől kezdve minden egyes napon lóhátra ültem, viszont még mindig csak egy hobbi volt számomra, amit az iskola mellett csináltam. Aztán kaptam egy lehetőséget, és elindulhattam életem első vágtáján, majd sorra következtek az újabb megmérettetések.

Nem könnyű nőként boldogulni ebben a férfiak uralta sportban

- Csakhogy több, mint másfél évtizednyi lovaglás után 2019-ben súlyos balesetet szenvedtél.

- Korábban is volt balesetem, eltört a vállam, az ujjam, az orrom, és az is előfordult, hogy megrúgott a saját lovam. De 2019 szeptembere más volt, komoly sérüléseket szereztem, ez volt az első igazán nagy balesetem, és őszintén bízom abban, hogy az utolsó is.

Egy Red nevű lovon ültem, amikor vele együtt felborultam, a részletekre nem emlékszem, mert súlyos agyrázkódást szenvedtem és a koponyám is sérült.

Három csigolyám tört el, és egy bordám megzúzódott. A baleset után egy hónapig kaptam vérhígító injekciót minden egyes nap és gerincmerevítőt kellett viselnem, hogy beforrjanak a repedések és a törések a testemen. Nehéz időszak volt, amin csak tovább rontott, hogy az egyetemen szorgalmi időszak volt. Épp elég nehéz volt szembesülni azzal, hogy jó ideig nem galoppozhatok, amikor az egyetem is kérdésessé vált, borzasztóan éreztem magam. De közben tudtam, hogy a lovaglás az életem, hogy szükségem van rá, tehát folytattam. Egyetlen kérdést tettem fel magamnak: félelemmel fogok visszaülni a ló hátára? Ha félek, akkor nincs értelme tovább küzdeni. Ha nem félek, akkor ott a helyem a pályán.

- Féltél?

- Gond nélkül visszaültem a lóra. Ez a baleset bebizonyította, hogy valóban a versenylovaglás az életem. A sérülésem után rájöttem arra, hogy nem a siker hajszolása a cél, hanem hogy megéljem a pillanatokat és élvezzem a lovas sportot.

„Mi inkább ráhangolódunk a lóra, és a saját gyengéd eszközeinkkel bírjuk jobb teljesítményre.”

- Milyen kihívásokkal szembesülsz ebben a férfiak által uralt sportban?

- Több akadályba ütköztem a nemem miatt,

sokan máig úgy gondolják, hogy egy nő sosem lehet igazán sikeres zsoké.

Holott azt tapasztalom, hogy sokkal könnyebben tudok kapcsolódni a lovakhoz, miközben eszembe sem jut, hogy erővel ösztönözzem gyorsabb tempóra az állatot, mint sok férfi. Mi inkább ráhangolódunk a lóra, és a saját gyengéd eszközeinkkel bírjuk jobb teljesítményre. Talán ezért hozunk egyre jobb eredményeket versenylovasokként. Büszke vagyok rá, hogy a galoppozás egyre népszerűbb a nők körében is, és évről évre többen csatlakoznak. Ugyanakkor nehéz feladat kivívni a férfi zsokék tiszteletét, pedig mi is ugyanúgy sokat dolgozunk az eredményekért. Egy versenylovas sosem engedheti el magát, hiszen a testsúly megőrzése döntő jelentőséggel bír a versenyek alatt. Akinek mondjuk 50 kilogramm a versenysúlya, annak mindent meg kell tennie azért, hogy a verseny napján is pontosan ennyit nyomjon, a cél érdekében a megmérettetés előtti napokban rengeteg csalánteát iszunk, hogy kihajtsa a vizet, valamint rendszeresen szaunázunk.

Velem már előfordult, hogy 2,5 kilót adtam le szombatról vasárnapra csak a szaunázással.

Ezenkívül heti ötször járok futóedzésre és heti egyszer személyi edzésre. A mentális felkészülés egyénenként változhat, ami engem illet, általában a lovam eredményeit és a pályát tanulmányozom, illetve próbálok választ keresni a korábbi hibákra, hogy javíthassak rajtuk.

„Bosszantó, amikor a verseny előtt megjegyzéseket kapok”

- A versenyeken a fogadások miatt nagy a tét. Versenyzőként mennyit érzékelsz abból, hogy fogadnak a lovadra?

- Valójában próbálom kizárni ezt a tényezőt, de bosszantó, hogy amikor verseny előtt kimegyek a pályára,

a közönségtől különböző megjegyzéseket kapok, például hogy nehogy el merjed rontani, mert rád fogadtam.

Vagy megkérdezik tőlem, hogy mi lesz az eredmény, mire én csak annyit mondok: bárcsak tudnám. De a gyerekek szurkolása egészen más, valódi feltöltődést jelent számomra, amikor futam előtt látom, hogy rám mosolyognak.

- Saját lóval indulsz?

- Nincs lovam, de sok lovon ültem már, és sokan nagyon közel kerültek a szívemhez, többet úgy szerettem, mintha az enyém lenne, de van egy, akit különösen a sajátomnak érzek. Ennek a lónak az anyukájával versenyeztem. Majd másfél éves korában bérbe vettük, és nemrég elkezdtünk együtt dolgozni. Van bennünk valami közös, ugyanis csikó korában a ménesben szerzett egy sérülést, és hosszú rehabilitációra volt szüksége a felépüléshez, akárcsak nekem a baleset után. Izgatott vagyok, ha eszembe jut ez a ló, remélem, hogy lesznek közös sikereink.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
Papp Réka Kinga: „Egy ilyen középkorú parasztasszony, mint én, nem akart nagy felhajtást az esküvővel”
A következő beszélgetésben szó lesz egy irodalmi barátságról, egy népdalénekes versenyről és egy esküvőről is.

Megosztom
Link másolása

Papp Réka Kinga egy időben sokat szerepelt a TV-ben, miközben egy beépített szekrényben főzött. Onnan vett át díjat, hogy fussa rezsire. Ma pedig Budapest-Bécs között ingázik, mert egy nemzetközi kiadó főszerkesztője. Ha van rá ideje, azért feláll a színpadra is vagy podcastol. Rutai Gábor interjúja.

- Mi már nagyon régóta ismerjük egymást, pont számolgattuk, hogy minimum 6 éve, még dolgoztunk is együtt, ehhez képest most találkoztunk először életünkben.

- Ezt úgy könyveltem el magamban, mint egyfajta irodalmi barátságot, te írtad a verseket, én meg elkornyikáltam őket telefonnal rögzített YouTube videókban meg stand up előadásokban, amiért elég hálás vagyok utólag is, jelentős műsoranyagot szolgáltattál. És ezek máig jól futnak, amikor előadás van, erre azért összecsendülnek a tenyerek. „Ég a bozót, vagyis inkább parázslik/ így legalább ellátok a garázsig...” kezdetű balladákra és hasonlókra.

- Ezek a közös alkotásaink, népdalok…

- Amikor megírtad a „Nem stróman az édesanyám” című csodálatos verset, elolvastam a Tumblr-en, és mint balta a fejembe, belehasított, hogy ez teljes egészében az Én az éjjel nem aludtam egy órát kezdetű népdal dallamára stimmel. Remegve vártam a villamoson, hogy hazaérjek, és bele tudjam ordítani a telefonomba.

A legnagyobb szakmai sikernek azt tartom, hogy a gyermekem, aki akkor volt nyolc éves, rettenetesen ki volt ábrándulva, hogy nem énekelheti el az iskolai népdal versenyen.

- Miért nem engedted meg neki?

- Nagyon kínos lett volna a KLIK-es iskolában, azt a kifogást bírtuk kitalálni rá, hogy a népdal kritériuma, hogy nem ismerjük a szerzőjét. Ennek meg ismerjük a szerzőjét, úgyhogy sajnos nem lehet népdalként indítani. Szerintem nem baj, hogy megkíméltük őt a politikai gyermeksztárság karriertől. Ráér ő még saját jogon befutni.

- Voltál Covidos?

Voltam vagy háromszor, azért nézek most úgy ki, mint Margaret Theatcher, mert kínlódok, hogy visszanövesszem a hajamat, amit a három Coviddal mind elhullattam. A középső az pont két héttel az esküvőm előtt talált meg, úgyhogy üldögéltem a kislányommal karanténban, és találgattuk, hogy vajon egészségesek leszünk-e a lagzi idejére. Hosszas kínlódás volt, hogy mi legyen, hogy legyen. Egy ilyen középkorú parasztasszony, mint én - mert oké, laktam én is körúton belül (penészes albérletben) de mégis - nem akartam nagy felhajtást a dologgal, és sokat szerencsétlenkedtem, hogy ki legyen a fodrász, mert azért ki akartam nézni valahogy.

Az egyik fodrász rettentően erőltette, hogy póthaj kell. „10-12 tincset betűzünk ide, befestjük a színedre, megvágjuk a méretre, szerintem 60-70 ezerből megúszod, később majd használhatod is”, de nem értettem: mire fogom később utólag használni?

Ezt végül nem csináltam, megoldottuk okosba. Aztán utólag nézegettem a képeket az esküvőről, hogy talán tényleg el kellett volna hívni ezt a fodrászt, mert tök kopasznak látszom. Nézett rám az újdonsült férjem, aki nagyon szeret engem és minden kilómmal és a legkevesebb hajammal is elvett, és azt mondta, hogy 'szívem, nem a fodrász b@szta el…'

- Az elején szoktam elmondani ezt, amikor bemutatom a vendégemet: humorista, aktivista, újságíró. Melyik vagy igazán?

- Ezt szívesen szétfésülöm, kezdjük az aktivistával. Sokat aktivistáskodtam, de ennek már azért jó pár éve, úgyhogy nem szoktam ezt a jelzőt felvenni. Ez nem úgy van, mint a köztársaság elnöki poszt, ha egyszer az voltam, akkor örökre az maradok. Úgyhogy köszönöm, de ezt a kitüntetést meghagyom azoknak, akik még mindig aktivisták. Nem mintha bármi bajom lenne vele, csak nem akarok olyasmit állítani magamról, amit nem csinálok. Én fő munkaidőben és főállásban szerkesztek egy angol nyelvű magazint, tehát újságíró vagyok, és amellett úgy szólván a művészi önkiteljesítésem meg a stand-up, amit pont hét éve kezdtem Valentin napon.

- Én azt, hogy „aktivista”, nem feltétlenül arra használom, hogy valaki valamilyen szervezetnek a kitüntetett szószólója, vagy nem feltétlenül arra gondolok, aki napi szinten nyomja az események szervezését, és odaláncolja magát állandóan bármihez. Nekem az is aktivista, aki akár stand-upos fellépéseken olyan témákat vesz elő, és feszeget, amik fontosak, amik feldolgozatlanok, amiket előrébb kellene mozdítani, és abban a sajátos műfajban kommunikál róla.

- Ez szerintem egy nagyon pozitív és megengedő definíció, amit szeretek, és nem is utasítom el. Ezeket a különbségtételeket azért szoktam nagy körültekintéssel körbejárni, mert az én valódi szakmám elvileg újságíró, és a magyar újságíró társadalomban egészen a közelmúltig volt egy mély irtózás a politikai elköteleződéstől és az aktivizmustól. Sokszor azt láttam kollegákon, hogy tulajdonképpen még jobban gyanakszanak az emberi jogi aktivistákra, mint a hivatalban lévő láthatóan korrupt politikusokra. És most anélkül, hogy különösebben aktuál politikába belemennék, vagy sarat dobálnék, szerintem ez alapvetően a 80-as, 90-es éveknek az öröksége. Tehát mondjuk

a mostani 30-asok egy mélyen apatikus, apolitikus, és én azt is mondanám, hogy cinikus létállapotban nőttek föl, ahol a magamfajták nem csak azért számítottak futóbolondnak, mert szerették Jókait, ami nagy vétség a kamasz gyerekek szemében, legyünk őszinték.

Volt a klasszikus pálya, hogy egy egyetemi évfolyamról kikerül egy-két ember, aki bekerül valamelyik pártnak az ifjúsági szervezetébe. Látjuk nyilván, hogy ebben a mostani kormány sokkal aktívabb volt, mint az akkori kormányok, a mostani ellenzék például. De azon kívül, mi a francot kerestél te emberi jogok, szólásszabadság, részvételi demokrácia, ilyesmi környékén? A 2000-es évek elején, közepén az még nagyon furcsának számított. Tudod, vannak emberek, akiknek semmi se felel meg. Én is ilyen vagyok. Ránézek valamire, látok egy problémát, egyből azt gondolom, hogy akkor most megoldjuk. Itt és most megoldjuk, most neki megyünk, „oszt” megoldjuk. Az én aktivizmusom az alapvetően ebből fakad. Ha van probléma, azzal kezdeni kell valamit, ami szerintem nem a legösszeférhetőbb stratégia Magyarországon, de hát van, akinek ez jutott.

- És mi a megfigyelésed úgy, hogy ma már egy nemzetközi kiadónál dolgozol?

- Nagyon érdekes volt ez a tapasztalat, amikor először dolgoztam nemzetközi közegben, hogy ott tényleg nagyon vegyesek voltak az emberek, és nem volt egy bizonyos kulturális háttér, amihez mindenki alkalmazkodott. Például én aktivizmusba is részt vettem, újságíróként dolgoztam, meg humoristaként és ebben nem láttak ott belső ellentmondást. Akkor tapasztaltam meg először, hogy nem kell magyarázkodnom, hogy hogyan sikerült ez így? Mert hogy ez nem egy ilyen tudatosan kialakított, ilyen ceruzával a papíron megrajzolt stratégia volt, hanem így alakult. Furcsa módon szerintem nem is annyira a munkatársaim igényelték, hogy bizonyos dolgokat leválasszak, hanem nekem lett az az igényem, hogy amikor felelős pozícióban vagyok és reprezentálom őket, meg egy hálózatot, akkor legyen meg a szétfűrészelése a dolgoknak, legyen egy határkijelölés - mikor vagyok komikus, és beszélhetek saját felelősségemre hülyeségéket (és ha valami vállalhatatlant mondok, akkor azért a felelősség engem terhel, és nem a munkatársaimat) -, és mikor vagyok a szervezet felelős vezetője, ahol mondjuk időnként tök mást adunk közre, mint ami az én álláspontom.

Amikor 2018 év végén elkezdtem nemzetközi lapnál dolgozni, akkor el is vágtam a magyarországi tevékenységeimet, szinte mindet. Most elővettem a hét évvel ezelőtti felvételt az első önálló stand-up előadásomról, és persze már a felére nem emlékeztem. Hál' Istennek jobb, mint amire emlékeztem. Azért hoztam szóba ezt a hét évvel az előtti előadást, mert elcsodálkoztam, hogy ott arról beszélek, hogy milyen érzés első nyilvánosságban lenni. Akkor nagyon sokat voltam tévében, de én azzal nem kerestem értelmezhető mennyiségű pénzt.

Laktam egy kis koszos albérletben, ahol nem volt konyha, úgyhogy a beépített szekrényben főztem. Mindenki azt gondolta, hogy ez valamilyen költői megfogalmazás, de nem. Ténylegesen egy beépített szekrényben főztem a kisgyerekemnek, aki aludt, és én rajta keresztül szellőztettem ki a pörköltszagot.

Azért úgy nagyon nehéz volt ebben az egyre durvuló első nyilvánosságban jelen lenni, hogy egyre több volt a zaklatás, szó se róla, akkor még nem utcán meg nyílt színen, meg személyesen, inkább online. És nekem nem volt sötétített üveg a kocsimon, meg stábom, ami mögé elbújjak. Úgyhogy szerintem azért is vágtam el ennyire ezt a köldökzsinórt. Azóta is gondolkodom ezen, hogy mennyire volt jó stratégia, vagy nem. Mert aztán meg hamarosan jött egy világjárvány, ami alatt csináltam néhány online előadást, de aztán egy idő után nem bírtam már ezt.

- De élvezted újra csinálni?

- A teljesen online előadásokat gyűlöltem iszonyatosan. Az nagyon nehéz. Azt megszoktam már, hogy egy kamerába meredek, de azt, hogy a saját laptopom kamerájába, és ott ott van még az ellenőrző ablak is, amin visszalátom magam, az nekem teljesen kiakasztó volt. Azt is megszoktam, hogy nem röhögnek a vicceimen. Oké, túlélem, de amikor elmondok egy viccet, hosszan tartom a hatásszünetet, ahogy kell, és erre nincs semmi reakció, és majd két perc múlva jönnek be a kommentek, hogy ha-ha-ha. Ebben nagyon sokan nagyon jók, nekem sajnos nem sikerült ezt elsajátítsam, úgyhogy most egy éve kezdtem el újra színpadon fellépni az új előadásommal, az a címe, hogy anyám pipája, és tekintélyes részben egy nagyon vidám témáról, a nagyanyám haláláról szól.

- Kanyarodjunk vissza egy kicsit a bölcsészdiplomádhoz. Magyar és médiaszakot végeztél, de az melyik pillanatban dőlt el, hogy újságíró leszel? Amikor már kétségbeesve írtad a szakdolgozatot, és valamit ki kellett találni az életeddel kapcsolatban? Vagy már eleve azért választottad ezt a pályát, mert neked mondanivalód volt?

- Én nem vagyok egy tipikus újságíró. Az én pályamodellemet hadd ne ajánljam senkinek, mert azért elég sok kínlódás volt benne, különösen elvált szülőként, egy kisgyerekkel. Irtózatos anyagi kínlódás, időnként teljes bizonytalanság. Egy ponton valaki a fejemre olvasta, hogy milyen dolog volt már 2018-ban elfogadni az MSZP pártalapítványától a Szabadsajtó díjat. Akkor mondtam neki, hogy

felhívtak, megkérdezték, hogy elfogadom-e a díjat, mondtam, hogy kérek öt perc gondolkodási időt. Megnéztem a bankszámlámat, hónap harmadika vagy negyedike volt, és volt rajta 15 ezer forint, és albérletet kellett fizetni. Úgyhogy elfogadtam azt a díjat, köszönöm szépen.

Szóval azért van ennek egy ilyen dimenziója.

De hogy valójában válaszoljak erre a kérdésre, sok mindenkinél látom, ahogy az újságírói pálya egyre szűkebb lesz és egyre lehetetlenebb (és ez Magyarországon exponenciálisan így van) ahogyan a pénz nagy része eltűnt a médiából a digitális átalakulással, illetve koncentrálódott nagyon kevés helyen. Ugyan több lehetőségünk van publikálni, de sokkal kevesebb az erőforrás. Ez főleg pénzt jelent, de nem csak azt. Én elég sok pályakezdővel, meg pályakezdésén gondolkodóval beszélek, és az mindenkinek nagyon prominensen ott van a fejében, hogy „ebből hogy fogok megélni, hogy fogok stabil állást találni?”

És hogy mikor dőlt el, azt nem tudnám megmondani. Arra emlékszem, hogy középiskolásan tökéletesen biztosra tudtam, hogy úgyis színész leszek, ami nem lettem. Az egyetem alatt aztán azt gondoltam, hogy médiakutató leszek,

médiakutató szakirányon is végeztem, és gondoltam, majd jól megmondom az összes újságírónak, hogy ők mekkora kretének, és hogyan kéne inkább csinálni.

És akkor az akkori szociológiatanárom azt mondta, hogy „esetleg nézz meg közelről egy ilyen munkahelyet, mielőtt mindenkinek megmondod, hogy mit kéne máshogy csinálni”. Akkor elmentem kóstolgatni, aztán ottmaradtam. Aztán elkezdtem videózni, és valahogy így. Véletlenről véletlenre.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A tudósoknak van egy elméletük arról, hogy mi történik a lelkeddel, miután meghalsz
Ha valaha is elgondolkodtál azon, hogy mi van a halál után, nem vagy egyedül. A tudósok is megtették.

Megosztom
Link másolása

Kevés olyan kérdéssel találkozunk az életünk során, amelyre tudjuk, hogy nem kapunk választ soha - vagy legalábbis addig, amíg ezen az árnyékvilágon sétálgatunk. Amikor meg már tudnánk a feleletet, nem fogjuk tudni elmondani azoknak, akik itt vannak kétségek közt. Ez a halál utáni téma. Létezik túlvilág? Vagy „csak” ennyi az élet?

Elképzelésünk persze lehet arról, hogy mi történik, ha valaki meghal, néhány tudósnak saját elmélete is van a halál utáni életről, és ez igazán lenyűgöző.

Dr. Stuart Hameroff, az Arizonai Egyetem munkatársa Roger Penrose matematikussal keten dolgozták ki elméletüket, mely a kvantummechanika és az emberi tudatosság összekapcsolódását vizsgálja. Az orchestrated objective reduction

elméletük szerint a tudatosság nem csak egy passzív állapot, hanem aktívan tükrözi az egyén helyét és szerepét az univerzumban.

Az elméletük kulcsfontosságú eleme, hogy az agy mikrotubulusai - apró, fehérjealapú csövecskék, amelyek segítenek a sejtváz felépítésében és az anyagok szállításában a sejten belül - kvantumenergiát tartalmaznak, amely lehetővé teszi számunkra, hogy egyfajta proto-tudatosság alapján érzékeljük a valóságot. Ez a tudatosság nem másodlagos jelenség, amely az agyi hálózatok bonyolult interakcióiból ered, hanem egy lényegibb, az anyag alapvető tulajdonságaival összefüggő jelenség. A proto-tudatosság tehát egyfajta építőköve a teljes tudatosságnak, amely kvantummechanikai kölcsönhatásokon keresztül nyilvánul meg.

Ez az elmélet úgy véli tehát, hogy a tudatosságunk mélyen összefügg a világegyetem működésével, és hogy a kvantummechanikai jelenségek, mint például az, hogy a részecskék viselkedése megváltozik attól függően, hogy megfigyelik-e őket vagy sem, tükröződhetnek tudatosságunk működésében. Végül,

az elmélet azt sugallja, hogy amikor valaki meghal, az illető tudata képes létrehozni egy saját, egyedi valóságot, amely a fizikai test elhagyása után is fennmarad. Ez az ötlet arra utal, hogy a tudatosság talán nem szűnik meg teljesen a halállal, hanem átalakul egy másik formába vagy állapotba.

Dr. Sam Parnia brit tudós megjelent a National Geographic The Story of God című műsorában, amelynek házigazdája Morgan Freeman volt, és elárulta, hogy szerinte az emberi tudat a halálunk után is tovább él.

Dr. Parnia több mint 100, klinikai halált átélt emberrel beszélt és sokan közülük meghökkentő élményeket tudtak megosztani vele a halál küszöbén töltött időszakról.

Az orvos így nyilatkozott: „Tudjuk, hogy évezredek óta azok az emberek, akik bármilyen okból közel kerültek a halálhoz, nagyon mély és bizonyos értelemben misztikus élményekben részesültek. Az emberek hatalmas békét, vigaszt és örömöt éreznek, amikor átmennek a halál folyamatán. Olyan érzésről számolhatnak be, mintha ténylegesen találkoznának elhunyt rokonokkal, barátokkal vagy másokkal, akiket valójában nem is ismernek. Úgy gondolom, hogy azt kezdjük megérteni, hogy a halállal kapcsolatos tapasztalataink nagyon is univerzálisak.”

Az orvos, aki a Southamptoni Egyetemen a Human Consciousness projektet vezeti, azt állítja: „Tehát valójában van ez az időablak, amikor az embereket vissza tudjuk hozni az életbe, és az általuk átélt tapasztalatok jelzik, hogy milyen érzés átmenni a halálon. Ma a tudományban a lelket tudatosságnak nevezzük, így tudományosan is tesztelhetjük az elméletet.

Úgy véljük, hogy amikor egy ember meghal, az a rész, ami azzá tesz minket, akik vagyunk - a lélek vagy tudatosság, vagy akárhogy is hívjuk - nem semmisül meg.”

Mivel azonban keveset tudunk az emberi elméről, sajnos nincs még végleges válasz a kérdésre - de érdekes a gondolat.

Via LadBible.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
Steiner Kristóf: Így lett a magyar Prosecco Princess görög parasztlány 
Ismerjétek meg az új szomszédlányt - aki fél lábbal már vagy másfél éve jön-megy Methana, Athén, és Budapest között. Minél több időt töltött itt, annál jobban beleszeretett a szigetbe. 

Megosztom
Link másolása

A falunktól pár percre lévő Kounoupitsában lakik tavaly december eleje óta, most egészen tavaszig egyes-egyedül, de sosem magányosan éldegél egy gyakorlatilag lakatlan településen, egy több, mint 150 éves kőházban, amely Sophie barátnőnké - ő Franciaországba utazott, hogy ott lehessen unokája születésekor, és mikor kutyaszittert keresett ebe, Iris mellé, azonnal eszünkbe jutott… ő.

Niki. Vagy Nikkkoleta, vagy Ganshan. Vagy ahogy Budapesten a legtöbben ismerték, Mandala Niki - becses nevén Gáncsos Nikolett, akivel 2009-ben találkoztam először, mikor Tel Avivból hazalátogatva az akkori munkehelyét (és kicsit otthonát is), a Mandala Day Spa-t választottam interjú helyszínnek, mert hát már akkor is tudtam élni!

Niki nyitás óta volt Budapest legszebb és sokáig legikonikusabb spajának lelke, és mindenese - ahogy ő szokta mondani: „Ott nőttem fel”, de sok-sok év elteltével kinőtte Mandalát, és saját bizniszbe kezdett: The Planner néven szervez-tervez-megvalósít, virtuális asszisztensként, menedzserként, minden műfajban, ahol csak szükség van rá.

És bár a szíve egy darabja bizonyosan mindig megmarad Prosecco Princessnek, szépen lassan

elkezdett eltávolodni a csillogó-villogó budapesti parti szcénától, és egyre közelebb került ahhoz a lányhoz, nőhöz, aki nem mások visszaigazolásai és elvárásai alapján határozza meg magát, és értékeit.

Nikivel nem lettünk azonnal barátok, viszont tizenöt év alatt minden egyes találkozásunk során közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, ez pedig - számomra - fontosabb, és értékesebb, mint az instant barátságok. És mivel én amúgy is nagyon rossz vagyok a rendszeres online kapcsolattartásban (ezt minden barátom, sőt, családtagom igazolhatja), Nimivel konzultált mindenről, míg ők is egészen összenőttek.

Niki és Nimi is jó barátok lettek

Niki itt töltötte a karácsonyt, és a szilvesztert is - ráadásul pont úgy jött ki, hogy

mi sem voltunk Methanán - Mexikóban süttettük a hasunkat, sőt, az egész itteni bandánk (úgy hívjuk magunkat, hogy Methana Misfits) külföldön ünnepelt.

Ez a Budapest legnyüzsgőbb forgatagából ideszakadt lány pedig nem esett kétségbe.

Helyi barátokat szerzett. Új online projekteken dolgozott (amennyire a csiga lassúságú internet megengedte). Amikor cica-szitterünk, Adrienn lebetegedett, és gyógyszerre volt szüksége, a segítségére sietett. Sétált. Meditált. Jógázott. „Ha feltűnt, hogy már harmadik napja csak állatokkal beszélgettem, bevezettem Methana városba egy kávéra” - mesélte.

Mert hogy Iris kutyus nem csak ember-lakótársat kapott, Niki magával hozta saját ebét, Albit is, aki mostanra igazi véd és dacszövetséget alkot francia barátnőnk kutyájával, és a szintén a házban lakó macsekkal, Penelopéval.

Mondhatjuk, hogy micsoda mázlista. Mondhatjuk, hogy milyen idilli életet él. Mondhatjuk, hogy „de jó neki”, „irigy-irigy”, s így tova.

De hányan képesek rá, hogy felálljanak egy tuti fix fizut hozó munkahelyről azért, hogy beleugorjanak a totális ismeretlenbe, mindezt családi támogatás nélkül - Niki még egész kicsi volt, mikor édesanyja egy másik dimenzióba költözött.

Niki kutyájával, Albival érkezett Görögországba

És hányan vállalnák be: ha nem lesznek ott saját maguknak, ha nem fogják önmaguk kezét, felemésztheti őket a magány. Lássuk be, nem sokan. Azok, akiknek nem kell sok - azon kívül, ami van, mert olyan életszakaszba léptek, ahol a prioritáslista élére az önmagukkal, és a világgal való viszony került. Egyáltalán nem könnyű út. És mégis gyönyörű.

Időközben szomszédaink, és legrégebbi helyi barátaink - akikről már olvashattatok, és akikkel elvonulásaink vendégei már biztosan találkoztak - Wendy, és Ian Davies megérkeztek Angliából, és mi arra értünk haza Mexikóból: Niki minden szerdán masszírozni jár Wendy-hez, ám a fizikai terápia mellett mindketten spirituális élményként beszélnek erről.

Wendy több, mint kétszer annyi idős, mint Niki - ám ahogy köztünk és a Davies házaspár közt, közöttük sincs generációs szakadék. Csak híd - ember és ember, lélek, és lélek között. Mint a telihold fénye a tengeren.

Így találkoztunk múlthéten, Niki kis konyhájában, egy nagy lakomára - most először főzött ránk, de bizonyosan nem utoljára.

Volt padlizsán schnitzel, gombapörkölt, cézár saláta, tepsis krumpli, grillezett zöldségek, meg még sok-sok mesés finomság, amikor pedig valami nem úgy sikerült, ahogy tervezte, nem esett pánikba: „Nem állt össze a nokedli, úgyhogy főztem tésztát a pörkölthöz” - mosolygott. Megérkezésünkkor már ott várakozott az asztalon a welcome-falat: egy elegáns kispohárban tálalt falat uborkával, rizzsel, csicseriborsó töltelékkel - mintha csak egy fine dining étterem fogása volna. „Nos az igazság az, hogy ez sushi lett volna - de szétesett, úgyhogy gondoltam felespohárban szervírozom” - ecsetelte nevetve. Ez a kacaj pedig megadta az alaphangot az egész közös esténkhez.

Mert erről szól(na) az élet. Kihozni a legjobbat, legtöbbet, legszebbet abból, ami rossznak tűnik, abból, ami nem tűnik elégnek, abból, amit elsőre nem tudunk szépnek látni,

de nem elveszve a toxikus pozitivitásban, hanem objektíven és őszintén látni azt, amin javítani, változtatni szeretnénk… és tudunk!

„ Mondhatjuk, hogy micsoda mázlista. Mondhatjuk, hogy milyen idilli életet él.”

Köszönöm, Niki, hogy itt vagy. Methanán, meg a szívünkben. Kívánom, hogy sokan legyenek elég bátrak tanulni tőled - és abból a fajta boldogságból, amibe igenis beleférnek a nehéz pillanatok is. Mert az az igazi. Aki ezt képes elfogadni, ahelyett, hogy a nemlétező perfekcionizmusra hajtana, igaz barátra lel. Benned, és önmagában.

További történetek Methanáról, és a nagyvilágból, a Nagybetűs Életről - Nikitől és tőlem Instagram oldalunkon: @gancsy, és @kristofsteiner.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
Az influenszer kutyák élete – akiknek pitizniük kell az online népszerűségért
A kutyás tartalmak elárasztják a közösségi médiát, hiszen sok állattartó megállás nélkül posztol kedvencéről. De vajon milyen hatással van gazdára és kutyára a népszerűség?

Megosztom
Link másolása

Ocztos Panka kutyakiképző közel tíz éve foglalkozik professzionális szinten kutyákkal. Az egyetemmel párhuzamosan végezte el a habilitációs kutyakiképző iskolát, majd a kisállatgyógyászati asszisztens képzést. Szakterülete a félelemből adódóan agresszív kutyák kezelése, kiképzése, a félelmük oldása erőszak nélkül. Munkáját több ezren követik nap mint nap a közösségi médián keresztül. Hiszi, hogy az információ érték, amit nem magunknak kell tartogatni, hanem mindenkivel meg kell osztani.

 - Egyre gyakoribb, hogy a gazdik saját közösségi média profil helyett a kutyájuknak készítenek személyes oldalt. Mi érzékelnek ebből a kis kedvencek?

- Vitathatatlan, hogy a gazdák számára sok előny származik egy jól futó profilból, ami a kutyáról szól. A szponzori együttműködéseknek köszönhetően így lehet nem kell tápszerre és egyéb kellékekre költeni, sőt a magasszámú követőtábor még plusz bevételt is hozhat a konyhára. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a gazdának származik előnye a jól menő kutyás oldalból.

Egy kutya semmit sem észlel az üzleti érdekből, számára az influenszer munka rossz időtöltés,

aminek hatására kiegyensúlyozatlanná, félőssé vagy rosszabb esetben agresszívvá is válhat. Arról nem beszélve, hogy sokan a könnyebb pénzszerzés reményében hajlandóak bármit eladni a kutyával, még olyan dolgokat is, amelyek károsak lehetnek a kis kedvenc egészségére. A felelősség tehát a gazda kezében van.

 - Milyen előnye származhat egy kutyának az online népszerűségből?

- A jól menő profil az állat számára is sok előnyt tartogathat. Például a reklámokért cserébe a kutya jobb minőségű eledelt és kiegészítőket kap a gyártótól, vagyis javulhatnak a körülményei. Ezen kívül segítséget jelent, ha egy kutya elkóborol. Éppen az interjú előtt történt velem egy ilyen eset. Egy gazdi, akivel már meg volt beszélve időpontunk, megkeresett, hogy elveszett egy kis kedvence, és a hírt azonnal megosztottam a saját profilomon. A posztot több ezren osztották meg, egészen elképesztő volt.

Terjedni kezdett az elkóborolt kutya képe és hamarosan megtalálták őt, a poszt alapján ismerték fel, így még épségben visszakerült a gazdájához.

A poszt azért is fontos, mert így, ha valaki felismeri a kutyát, birtokában fontos információknak a kutyáról: egészséges, barátságos idegenekkel, nyugodtan meg lehet fogni, pórázhoz van szoktatva stb. Ez a történet arról tanúskodik, hogy igenis lehet nemes célokat szolgálni a kutyás oldalakkal.

 - Az influenszereket nem kerülik el a negatív kommentárok. De mi a helyzet a kutyás posztokkal? A kis kedvencek kimaradnak a kommentár háborúkból?

- A kutyák bizonyos értelemben kimaradnak belőle, hiszen a gazdi olvassa és értelmezi az ilyen jellegű bántásokat. Sajnos én is rendszeresen kapok rosszindulatú megjegyzéseket, bántó, kritizáló kommentárokat, sőt zaklató üzeneteket is férfiaktól és feltételezem ez így van mindenkivel, aki vállalja, hogy a közösségi médiában rendszeresen posztol kedvencéről. Nem az egyszeri képekre gondolok, hanem a marketing tartalmakra, amelyek a kutya életét vagy gazdájának a tevékenységét hirdetik.

A profik már sokszor tudják, hogyan kell reagálni a gyűlölködő hozzászólásokra, de teljes mértékben nem lehet kizárni a mindennapokból szerintem.

A kutyával szembeni túlzott rajongásnak sok oldala van, nem csupán a negatív kommentárok. Számomra például kellemetlen tud lenni, amikor Lutri kutyámmal együtt felismernek az utcán, a vendéglátóhelyeken és szórakozóhelyeken és azonnal kutyaképzési tanácsokat kérnek tőlem, kérdésekkel bombáznak, én pedig egyszerűen nem tudok kikapcsolódni. Sokszor találkozom persze kedves emberekkel, akik tapintatosak és pozitív visszajelzéseket adnak, hogy szeretik olvasni a cikkeim vagy a poscastunk sokat segített neki.

 - Jó, hogy említetted a kutyakiképzést. Az interneten rengeteg videó terjed különböző nevelési tanácsokról és trükkökről.

- Véleményem szerint ennek két oldala van. Ott vannak a hiteles tartalmak, a jó tanácsok, amelyeket a szakértők adnak, viszont ott vannak azok a felhasználók is, akik szakismeretek nélkül gyártják az oktatóvideókat. Kevés veszélyesebb dolog van ennél. Nem értek egyet azzal, hogy sokan a népszerűség érdekében a saját kutyájukkal kísérletezve akarják megragadni az állattartók figyelmét. Ennek érdekében különböző tanácsokat és trükköket osztanak meg a kutyaneveléssel kapcsolatban, de tudás nélkül ebből semmi jó nem származik.

„Kellemetlen tud lenni, amikor Lutri kutyámmal az utcán felismernek és tanácsot kérnek

 - Ezek egyszerű trükkök. Milyen hátránya származhat belőle a kutyának?

- Egy kezdő kutyás számára ezek valóban nem többek egyszerű trükköknél, de szakmai szemmel én egészen mást látok. Mondjuk egy viccesnek tűnő, több ezer embert elérő videóban egy jól képzett szakember azonnal észreveszi, hogy a kutya stresszes, negatív érzelmi állapotban van. Ezt persze a laikusoknak nehéz kiszúrni, akik rosszabb esetben nemcsak végignézik ezeket a videókat, hanem kipróbálják saját kutyájukkal, majd csodálkoznak, hogy a kedvencük nem hallgat rájuk, és közben agresszív lesz.

 - Hogyan tudjuk kiszűrni a hiteles tartalmakat, amelyekből valóban jót tanulhatunk?

- Ellenőrizzük a feltöltőt. Amennyiben referenciákkal rendelkező szakképzett személyről van szó és látjuk, hogy a videóban szereplő kutya boldog, akkor jó helyen járunk. Én magam is készítek olyan tartalmakat, amelyekből tanulhatnak az állattartók. Hasznos nevelési tanácsokkal szolgálok a követőim számára, amelyekben bemutatom, hogy erőszak nélkül is képezhetők a kutyák, még az agresszívabb fajták is. Egy bizonyos követőszám mellett felelősségünk, hogy hasznos tartalmakat gyártsunk, amelyekkel segíthetünk az állattartóknak.


Megosztom
Link másolása