„14 éves voltam, 40 kiló, és csak a narancs fehér héját ettem” – így néz ki a kultúrakódolt önpusztítás
Mióta vagyok gyógyult, kérdezi a szakdolgozatát író pszichológus hallgató az ELTE egyik kutatási alapjához, amelyben gondoltam, önkéntes alapon részt veszek. Össze-vissza beszéltem az evészavaros megéléseimről, ami később elgondolkodtatott, és olybá tűnik, egy gondosan letakart sebet sikerült feltépni. Undorító és örömteljes egyszerre, hogy ennyi év távlatából ismét távozik belőle egy kis genny.
Az evészavaros sosem gyógyul meg, mindig ott marad benne valami a múltból. Ezt meg egy gasztroenterológus mondta nekem még évekkel ezelőtt, amikor szóba került, hogy
Csak minimális vizet ittam, hogy ne legyen nagy a hasam, kidobtam az ételt, rájátszottam a kamaszkori elvonulásokra, és azt hazudtam, a szobámban ettem. Különben milyen egészséges vagyok, minden nap eszem gyümölcsöt. Azt persze nem mutattam, hogy a gyümölcsöt is kidobtam, gondosan elrejtve a szemetesben, és
mert azt olvastam valahol, hogy abban vannak a tuti zsírégető komponensek. Minden este lefekvéskor megittam egy bögre hashajtó teát. Nem értettem, miért nem látják ezt mások öngondoskodásnak.
A gasztroenterológus biztosan nem arra gondolt a gyógyulatlanságot pedzegetve, hogy mindezek a harmincakárhány évesen életemet megkeserítő porcszárazsággal meg protrusiokkal vannak összefüggésben. Hogy 20 évvel öregebbnek néz ki az összeszáradt bőröm, és valami életreszóló mentális dehidratáltságot összeszedvén a tragikus melankólia állandósult állapotom, vagy ha nem eszem vitamindús ételeket, a szervezetem hamarabb kimerül.
Sokkal inkább arra, hogy bár a tükörbe nézve megelégszem a látvánnyal - 168 cm, 63 kg közepesen elfogadható zsír-izom aránnyal és gravitációs hatásokkal -, másodpercekkel később már
Hosszú percek, néha órák, mire megnyugtatom magam: az a sziklaarcú Dzsabba-kép, ami él bennem magamról, a szégyenhangom vizuális kivetülése. Elmúlik ez? Fogalmam sincs. Egyelőre velem van, de tudatos vagyok rá, ami egyfajta haladás.
Arra a dátumra böktem a pszichológus hallgatónak, amióta ez a tudatosság bennem van. Amióta nem a végtelen beszűkült tudatállapotom foglya vagyok, amit az önképzavar bármilyen formája okoz. Nincs világ azon a pici, sötét, végtelenített időpillanaton kívül, amelyben a kalóriaszámlálgatás csak a jéghegy csúcsa.
Nem hibáztatok senkit a saját döntéseimért, az viszont kétségtelen, hogy egy ilyen történetben (és mennyi van!) legalább a testsúlystigmatizálás elkerülésére kellene radarokat telepítenie önmagába mindenkinek. Az “egyél már”, az “olyan sovány vagy”, a “na végre, eszel valamit” és hasonlók ugyanis mind csak taszítanak egyet az étkezési zavarral küzdőn még akkor is, ha a legnagyobb segítő szándékkal ennyit tud tenni az ember a szókészletével. Kisebb eséllyel kér segítséget az, akire bármilyen oldalról bélyeget sütnek, és marad tovább az ördögi körében, csak épp most már kikövezték azt jó szándékkal.
Felnőtt életem hosszú éveinek terápiás folyamatai és önfejlesztése, illetve profán módon a világban való utazgatás segített tágítani a horizontomon. Amikor a tini testem begyógyszerezték és kényszerítették az evésre, nem ellenkeztem, belül viszont még rosszabbul lettem.
Lehasadt lélekdarabok bolyonganak ma is az univerzum egy távoli szegletében, amely részeimet máig nem érem el. Eszem, de ritkán lakom jól. Tüneti szintnek ez maradt meg, illetve az étkezés össze-visszasága csak kőkemény erőfeszítések árán nem tör be a mindennapokba. Mint amikor a démonok ellen sóval kell felszórni a nyílászárókat, kéményeket - és jaj, ha kimarad a kulcslyuk!
A pszichológus hallgatóval folytatott beszélgetésünk során észre sem vettem, mi rajzolódik ki a történetemből. A dolgozatát visszaolvasva ütött gyomron néhány mondatom. Mert
és azon kívül, hogy a legnépszerűbb lány a suliban vékony volt, meg akkortájt tombolt a J-Lo-Britney testistenítés, nem volt előttem, hogy vékonynak kell lennem a szerethetőségért. Az mondjuk kétségtelen, hogy
és még mindig sokkal erélyesebben kellene fellépni ellene, mert a romboló hatása óriási. Valahogy mégsem éreztem kielégítőnek válaszként arra, miért sanyargattam magam. Tudtam, hogy kilométerekkel mélyebben van egy kapcsoló, ami lecsapódott bennem akkor.
Az interjú során ráterelődött a szó, hogy kisgyerekkorom óta, ilyen-olyan oknál fogva tehernek érzem magam. Teher a családnak, a világnak, magamnak, egyszerűen nem jó, hogy létezem - hogy súlyosan nyomom mások vállát, az élet összes felelőssége pedig az enyémet.
Az önképzavar ennél persze jóval szövevényesebb összefüggések megtestesülése, kicsit olyan, mint a gombák élete. Ez a teher-érzés a termőtest, amit látunk meg megfőzünk ebédre, a láthatatlan micéliumok pedig ezer rétegben és irányból tartoznak hozzá. Benne volt az is, hogy az életemnek legalább ezen részét kontrollálhatom, benne volt a hiúság, a szeretetlenség és a szeretetéhség örök tánca, a számkivetettség elleni harc, a hibás visszacsatolások miatti visszahúzódás, meg még ezer dolog ezer fátyla. Mások esetében más okok merülhetnek fel traumától az abúzusokon át az egészségtelen megküzdési mechanizmusokig.
A kiút, ha volt ilyen, tényleg az elhatározás és az állapottól való elhatárolódás lépésével kezdődött, enélkül nincs szabadulás. Ez persze a fájdalommentestől igen távol eső és nagyon hosszú, törékeny folyamat. Főleg, ha az ember a random gyógyszerek és kontrollálatlan, hirtelen bevezetett teljes értékű étkezések után két hónap alatt hízik majd 30 kilót, ami a még aktív testképzavarnak legalábbis nem barátja. Ekkor nem kifelé éltem meg a szenvedést, hanem befelé omlott össze minden, még beszűkültebb, radikálisabb és boldogtalanabb lettem.
Bár látok olyan példákat, amelyben a környezet megfelelő támogatást nyújt az önképzavaros betegnek, és azonnal kap szakmai segítséget, az én életemben ezek explicit nem voltak jelen 20 évvel ezelőtt. Az egyetemen pszichoedukációs könyveket forgattam, közösségbe jártam, végtelen könnyet elhullajtottam véletlenszerűen meghódított buszmegállókban, és próbáltam új emberekkel ismerkedni. Hosszú-hosszú évek apró lépésekben megtett útját nehéz leírni. Minden szó hozzátett ahhoz, hogy a testemmel és az evéssel való kapcsolatom javuljon. Az utazás, mint a más világok, más nézőpontok észlelése résenként tágította a horizontom.
Ugyanakkor már nagyon sokat javul a helyzet, és az eféle sanyargatással leszámoltam. Lenyomatok ugyanakkor mindig lesznek bennem. Sofi Oksanen - Sztálin tehenei című regényének nyers megfogalmazása arról, hogy egy önképzavaros nő hogyan intézi el két trécselés közt az önhánytatását teljes természetességgel, még így is hetekre leteríti az elmém, 20 év távlatából. Sokszor elgondolkodom azon: vajon mennyivel lehetne teljesebb életem, ha ezek a micéliumok életre sem kelnek az agyamban?
A teher-minőségem még mindig velem van, talán ezért nem mondom magam gyógyultnak teljes mellszélességgel - viszont érzem, hogy ez az utat taposom. A mozgásélményeim egészségesebbek, tudok kapcsolódni a testemmel, egyes esetekben örömmel lakom be vagy díszítem ékszerrel, sminkkel, ruhával.
A viccet félretéve a gyógyulás erős önfegyelemmel függ össze,
Olyankor esik szét az étkezésem, amikor nincs monotónia, vagy épp kevés a spontaneitás. Szerintem a mentális egészséghez ügyelni kell rá, hogy mindkettő kellő szerephez jusson. A mindennapos tevékenységek és a rituálék hatalmas támogató erővel bírnak, ahogy a specifikus gyógynövények is - persze már nem hashajtókkal zárom a napot.
Szerintem van kiút az önképzavarból, de az biztos, hogy önértékelési fellángolások végigkísérik az ember életét. Ennek kezelésében
Így tudja türelemmel menedzselni évek önmunkáját, ami fontos a kikerüléshez. Támogatás az is, ha evészavar nélkül élő emberek is elmélyülnek a témában, és rendezik a kapcsolatukat az evéssel. Így nem születnek sértő és megbélyegző megjegyzések például egy gyorsétteremben, ahol valaki kétpofára zabál egy hambit - és akinek ez az első önostorozás nélküli étkezését bélyegzik meg az “azt az egészségtelen szart hogy lehet megenni” mondattal.
- nem feltétlenül mások önértékelésén dolgoznak, de az biztos, hogy támogató attitűdjüket kiterjesztik másokra, és ez nem véletlen. Azt adják a világnak, amire nekik (nekünk) is szükségük van, vagy lett volna. Ez egy szép életpálya, de van, aki nem jut ki, vagy másik önképzavaros pokolba zuhan. Miattuk érdemes beszélni a témáról, hogy ha egyetlen időpillanatig kitekintenek a beszűkültségből, és segítséget kérnek, azt megfelelően tudjuk megadni. Mert az (ön-)szeretetteljes élet mindenkinek jár.
