„Szeretetből döntöttem úgy, hogy meghaljon, mégsem bocsátom meg magamnak soha”
Családtag volt. Tudtuk, minden kutyatulajdonos tudja, hogy az ideje véges, és jóval rövidebb, mint a miénk, de meg se fordult a fejünkben, hogy milyen lehet nélküle.
Aztán megvastagodott a jobb hátsó combja. Gyanús vastagodás volt, először vizenyőnek hittük, kivittük az állatklinikára. Megröntgenezték, és egy szenvtelen hangú orvos közölte: szarkóma, a legagresszívabb ráktípus. Soha nem felejtem el a szavait: “Ez maximum két hónap, meg öreg is már, ha az enyém lenne, elaltatnám.” Nekünk ez eszünkbe se jutott. Műtétekkel, gyógyszerekkel, állandó orvosi kontrollal, immunerősítőkkel még adtunk neki bő másfél évet. Minőségi évet, mert jól elvolt, kicsit bicegősen, de elszimatolgatott a parkban, jó étvággyal evett, vidáman csaholt a környék ismerős kutyáira, hatalmas, barna szemei tele voltak élettel.
A halál úgy jött el érte, mint egy besurranó tolvaj. Alattomosan, szinte észrevétlenül, és döbbenetes gyorsasággal.
Egy nap anyám felhívott a munkában, hogy szerinte baj van, a kutya lába hirtelen iszonyatosan feldagadt, alig bír menni. Felpörögtek az események: szombat reggelre már csak ide-oda feküdt, nem találta a helyét, minden mozdulatra nyögött. Semmilyen fájdalomcsillapító nem használt. Felhívtam az állatorvosunkat, és hétfőre megbeszéltük az altatást.
De a rák beindult, és óráról órára, a szemünk előtt taszította a kutyát egyre siralmasabb állapotba. Aznap estére már vér jött a fenekéből, hányt, és a mindig fegyelmezett, alig nyikkanó állat minden lélegzetnél nyögött. Ahogy mostuk fel a padlót, anyámmal összenéztünk. Egyetlen pillantással hoztuk meg a döntést. Felhívtam az éjjel-nappali állatklinikát, ahol többször is műtötték, kezelték, és az öcsémmel beraktuk Jamie-t a kocsiba. Szegényt alig tudtuk kicsalogatni a kedvenc helyéről, az étkezősarokból, talán azt hitte, büntetni akarjuk, hogy bepiszkított – soha nem tettük – vagy csak tudta, mire készülünk. A kocsi előtt, a füvön még nagy nehezen pisilt egy utolsót.
Ami ezután következett, arra mindig úgy fogok visszaemlékezni, mint életem egyik legszörnyűbb pár órájára. Ültem a kutyánkkal a kocsi hátsó ülésén, öleltem a nyakát. “Jól van, jól van” – duruzsoltam a fülébe, miközben tudtam, hogy a biztos halálba viszem. A klinika várójában már csak megadóan feküdt a padlón. Néha rám emelte azt a nagy szemét, és erőtlenül megcsóválta a farkát.
“Szerinted tudja?” – kérdeztem az öcsémet, aki falfehéren, mozdulatlanul állt mellettünk. “Persze. Csak nézz rá. Látod, hogy nem remeg? Itt azelőtt mindig remegett”. Tényleg. A dokiknál mindig, mindenhol remegett, most nem. Már nem félt.
Majdnem egy órát kellett várnunk – éjszakai ügyelet volt, és nagyüzem, sorban hozták a beteg kutyákat, cicákat – és én nem tudtam, siettessem, vagy lassítsam azt az egy órát. Egyszerre akartam mindkettőt. Aztán kijött egy műtőssegéd, egy fiatal férfi. Az öcsémmel felsegítették a kutyát, és bevitték a vizsgálóba, az asztalra. A filigrán, barna doktornő már ismerte, talán műtötte is, csak ránézett a lábára: “Ez nagyon csúnya.” Én tanácstalanul csak annyit mondtam: “És már orrán-száján jön minden...” Hallgattunk, aztán a doktornő rátette a kezét Jamie nagy, busa fejére: “Akkor engedjük el.”
Tíz percig tartott az egész. Mivel már nem volt recepció, a doktornő kiállította a számlát, és odanyújtotta a bankkártyaterminált, hogy lehúzzam az altatás árát. A helyzet abszurd volt, de olyankor ez már mindegy. Gépiesen beütöttem a PIN-kódot. Két injekciót készítettek elő, ez a rutin. Egy sima altatót – és a másikat. Öcsémmel mondtuk, hogy mi csak azt szeretnénk megvárni, amíg elalszik. Ahogy a doktornő beszúrta a mellső mancsába a kanült, hárman öleltük a kutyát. Hátulról a műtőssegéd – mindig hálás leszek neki ezért –, a derekát az öcsém, akinek ömlöttek a könnyei, pedig nem sírós, a fejét pedig én. “Jó utat. Nagyon szeretünk” – ezt ismételgettem, és persze én is zokogtam, némán. Fél perc alatt elaludt, letette a fejét a doktornő tenyerébe. A vizsgálóban vágni lehetett a csöndet.
“Már nem érzékeli önöket” – mondta halkan a doktornő, de nem mozdult, nem siettetett. Az öcsémmel bólintottunk. Még egyszer végigsimítottunk a kutya elnyugvó testén, aztán eljöttünk. Otthagytunk az asztalon 13 évnyi darabot a lelkünkből.
Nem azért írtam ezt le, hogy sajnálatot váltsak ki. Ez a gyász a miénk volt, másnak meg más jut. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sok gazda átesik, vagy át fog esni ezen. Jamie a méretéhez képest a legvégső kutyakort érte meg. Szép élete volt, mindent megtettünk érte, amit lehetett, és a végén tényleg a kínhaláltól kíméltük meg. Felelős döntés volt, szeretetből tettük.
De most, hogy mindezt átéltem, már tudom: az állateutanázia – és általában az eutanázia – sokkal bonyolultabb és nehezebb dolog annál, mint ahogy azt az elméleti viták szintjén hisszük. Mert akárhogy is magyarázzuk, szépítjük, igazoljuk: elvenni annak az életét, akit szeretsz, a világ egyik legszörnyűbb döntése. És én, személy szerint úgy élem meg, hogy talán nem is volt jogom hozzá. Mert nem én vagyok az isten, és nem én vagyok a természet. Élet-halál fölött csak ők rendelkezhetnek. A legutolsó percig.
Igen, az eszem tudja, hogy így kellett tennem, de a szívemben azóta is nap mint nap egy mondat zakatol: “Bocsáss meg.” És elképzelem a kutyánkat, amint valahol a fenti vadászmezőkön csatangol, fenyőtobozokat kerget, hegyezi a fülét, újra fiatal és élettel teli, és amikor néha lenéz rám, a méla, nagy, barna szemeivel azt mondja: “Nyugi. Nem haragszom. Jó volt veletek.”
A címkép illusztráció: Pixabay
