"Ott viháncolt a szemem előtt két kis kötött sapkás életöröm"
Lulu – a tacsim – épp abban a pillanatban adta elő a pisitáncát, ami abból áll, hogy percekig piruettezik a megfelelő helyet keresve, aztán felemeli az egyik hátsó lábát (pedig lány, soha nem értettem), csöppent párat, majd hajszál pontosan három méterrel odébb, őrült kaparással nyugtázza az akciót.
A két néni ezt végignézte. Aztán egymásra meredtek, és olyan röhögőgörcsöt kaptak, hogy egész megijedtem. "Nézd már, méterekkel odébb vonul kaparni. Itt pisil, ott kapar. De rafkós! Meg hogy balettozott előtte! Hát ezt nem hiszem el!" Egymás vállát csapkodták, lóbálták a nagy, csatos ridiküljeiket, cinkos pillantásokat küldtek felém, és csak nevettek-nevettek, még egy saroknyival távolabb is.
Egy darabig összeharapott szájjal bámultam őket, aztán mit tehettem...belőlem is kitört a röhögés. Nem lehetett kibírni, amikor ott viháncolt a szemem előtt két kis kötött sapkás életöröm. Aztán hazafelé megállapítottam, hogy már megint vadidegenek adtak leckét nekem abból, hogy a kis dolgok – minden értelemben – milyen nagyok tudnak lenni.
És egy öklömnyi tacskó, egy kissé rendhagyó pisitánc, és két nyolcvanéves, röhörésző "tinilány" egyértelműen képes varázslatosan jókedvűvé csiholni egy unott, méltatlanul utált vasárnap délutánt.
(Címkép: Pixabay)