"Nem jó, ha egy nőnek ennyi ideje van magával foglalkozni" – Miket kap a fejéhez ma itthon egy nem-anya
Szemléltetésül összegyűjtöttem egy pár mondatot, amivel az elmúlt 20 évem során örvendeztettek meg közelebbi és alig ismert embertársaim, amint megtudták, hogy nincs gyerekem (és mindig megtudták, mert mindig megkérdezték, ha két perce ismertek, akkor is). Íme:
"Végül is... kell egy ilyen is a családba..."
- egy nem túl közeli rokon, amikor 26(!) éves koromban megtudta, hogy még nem vagyok férjnél, viszont szép karrierem van.
"Na, akkor a technológiát ismeritek, neki lehet állni a lebabázásnak."
- szintén rokon, amikor friss házasokként a férjemmel elmentünk hozzá látogatóba.
"Mi, nincs gyereked? Aranyom, nem kellene egy kicsit rákapcsolni?"
- alig ismert kolléganő, amikor elvált harmincasként elkezdtem ott dolgozni. A hölgyet fél évvel később, két gyerekkel otthagyta a férje, idegösszeroppanást kapott, azóta gyógyszereken él.
"Maga persze nagyon csinos, de kéne már egy gyerek, nem jó, ha egy nőnek ennyi ideje van magával foglalkozni."
- 36 évesen egy tökidegen hivatalnok, akinél valami örökösödési ügyet intéztem.
"Nem mindegy neked? Mi esélyed van már, ha én nem csinálok neked legalább félkézről egy gyereket?"
- 40 évesen egy férfi, aki két romantikus hónap után avatott be az apró részletbe, miszerint nős.
"Na jó, de gyerek nélkül, írni? Ha az ember életének nincs semmi értelme, akkor minek ír?"
- szintén távoli rokon, amikor bevallottam, hogy életem vágya a regényírás, és már bele is vágtam.
"Túl csinos vagy te ehhez a vénlányélethez. Valld be, hogy valami magas rangú potentát szeretője vagy titokban évek óta, csak nős, és ezért nem lehet gyerek."
- kolléga, nem is olyan rég.
És akkor a "nem tudod, miről maradsz le", a "gyerek nélkül nem élet az élet", az "öregkorodra nem gondolsz?", az "aki nem szült, az nem tudja, mi a szenvedés" (de, tudja), "aki nem szülő, annak fogalma sincs az igazi szeretetről" (de, van) típusú, úton-útfélen rám zúduló megjegyzésekről még nem is beszéltem. Hozzáteszem, hogy a fenti emberek közül egynek sem mondtam, hogy AKAROK gyereket - csak azt, hogy nincs. És a tisztázás végett: nem akarok. Hát ilyen ma Magyarországon "nem-anyának" lenni.
Ezzel szemben, amikor tavaly Angliában voltam, az ott élő magyar barátnőm az ötödik(!) napon, véletlenül említette meg brit férjének, hogy mellesleg én is elvált vagyok, mint a férj. A pasi reakciója ennyi volt: "Really?" ("Valóban?") És néma csönd.
És nem azért, mert nem voltunk jóban, vagy nem érdekeltem. Csak ott nem szokás belemászni a másik privátszférájába.
És lelkébe. Semmilyen formában. Csoda, hogy annyi magyar nő (is) érzi kint jól magát?
A címkép illusztráció: Pixabay
