Lehangoló, ahogyan a celebek spontánnak hazudott intim pillanatokat tárnak elénk nap mint nap
Celebek és civil felhasználók versenyeznek azon Instagramon, hogy ki tudja meghittebben, érzékibben ábrázolni azt, amit korábban a hálószoba falai között tartottunk volna.
Takaró alól kivillanó lábak, vagy épp meztelen vállak, párás tekintetű szelfik köntösben, "együttlét után két perccel” típusú, többnyire spontánnak hazudott, ám beállított képek özönlenek ránk. Mintha kötelező lenne a magánélet legbensőségesebb pillanatait is kirakatba tenni.
Nem most kezdődött, viszont egyre zavaróbb. De kihez szólnak ezek a képek? És miért?
Nem a jelent éljük át, hanem a hírfolyamra gyártunk tartalmat. A kérdés pedig az: ha a "meghitt pillanat” közönség előtt zajlik, akkor azt nevezhetjük-e meghittnek?
Két lehetőség van. Az egyik, hogy valóban létezik ez a pillanat, és akkor a közlés nem más, mint önként vállalt indiszkréció. Amikor fontosabb, mit gondol rólunk a világ, mint az, hogy mit érzünk közben mi ketten.
Az egész jelenség a párkapcsolat elárulása.
Ez a posztolási kényszer egyrészt kiüresíti a kapcsolatokat, másrészt lealacsonyítja az érzelmeket. Beállítjuk a világítást, a megkeressük a legelőnyösebb szöget, próbálgatjuk a filtereket – legyen sejtelmes, érzéki, és tűnjön spontánnak, őszintének.
És akkor felmerül a kérdés: legközelebb mivel emeljük a tétet?
A közösségi oldalakon imitált intimitás valójában nem összeköt, hanem üressé és magányossá tesz. Nem kapcsolatot épít, hanem szereplési kényszert, követési vágyat, rivalizálást szül. A valódi boldogság viszont nem kíváncsi arra, hányan nézik. A szeretet nem szorul visszaigazolásra.
Talán ideje lenne újra megtanulni: ami igazán értékes, azt nem mutogatjuk folyton, hanem megéljük. Csak ketten. Csendben. Kamera nélkül.