Az influenszer kutyák élete – akiknek pitizniük kell az online népszerűségért

Fekete Ádám születésekor megsérült, oxigénhiánnyal született. A harminckét éves férfi ma egyszerre író, költő, dramaturg, színész. Kamasz kora óta ír verseket, de színészként is bizonyította tehetségét. Huszonegy éves volt, amikor megkapta a Junior Prima-díjat. Három filmben és számos színházi előadásban játszott, miközben írói karrierjét is egyengette. Ma az irodalmi élet egyik kiemelkedő alakja.

- Az írás segít megérteni, hogy ki vagyok. Annyi előítélettel szembesülök a mozgássérültségem miatt, hogy jól esik kiírni magamból az érzéseket. Nem vagyok kerekesszékhez kötve, de nehezen tudok járni, néha botra is szükségem van, és aki meghallja a hangomat, rögtön érzi, hogy valami nincs rendben. Szaggatottan, lassan beszélek. Emellett azért is írok, mert nekem folyamatosan csinálnom kell valamit, mozgásban kell maradnom, különben szorongok, és értéktelennek érzem magam. Tehát az írás számomra egyfajta öngyógyítás is, hogy kiírjam magamból a nehézségeket.

- Szoktak előadásokra hívni, hogy mesélj az életedről, látván a sikereidet?

- Előfordult már, hogy tartottam motivációs beszédeket különböző helyeken, bár nem nagyon szeretem a szószóló szerepet. Idegenkedek tőle. Nem érzem magam senki szószólójának, hiszen minden állapot más, mindenki helyzete egyedi. Másfelől

nem nevezném kifejezetten sikeresnek az életemet,

illetve nem állíthatom, hogy hosszútávú boldogságot nyújtana azok a dolgok, amik egy külső szemlélő számára sikernek tűnhetnek. De örülök, ha segíthetek. Volt már, hogy tanácsot kértek tőlem más mozgássérültek egy lehetséges színházi karrier beindításával kapcsolatban. Hogyan lehet színészkedni kerekesszékkel? Hogyan lehet áttörni az akadályokat, amelyeket a színházi és filmes világ a mozgássérültek elé gördít? Ilyenkor elmondom a véleményem, lelkesítem azt, aki kérdez, de nem azért, mert tudom a választ ezekre a kérdésekre. Csak azt tudom mondani, hogy

- Téged is próbáltak lebeszélni?

- Mondhatni. Féltettek attól, hogy az egészséges emberek között majd megütöm magam, hogy meg fog terhelni a velük való versengés, és ha megpróbálok ugyanolyan lenni és ugyanannyit (vagy akár többet) elérni, mint mások, csak csalódni fogok, elsősorban önmagamban. Arról nem is beszélve, hogy

senki nem gondolta, hogy nekem is lehet barátnőm.

Pedig én is voltam szerelmes, miért ne lettem volna? Miért ne élhetnék úgy, ahogy bármelyik másik harmincas férfi, csak mert én mozgássérült vagyok? Szerintem igenis menni kell előre, csalódni kell, bírni az ütéseket, kritikusnak és harciasnak kell maradni, és menni kell tovább, mert

Nem biztos, hogy könnyű lesz, de kinek könnyű az élet? Az épeknek is megvannak a maguk problémái.

- Téged kik inspirálnak? Kikből merítesz erőt?

- Az írásban mostanság (újra) Thomas Bernhard és (újonnan) Tandori Dezső regényei. Bernhard nyelvhasználata, humora, brutalizmusa lázba hoz. Tandori a szertelen írásmódjával és tobzódóan részletes önéletrajzi leírásaival ragad meg, azzal, ahogy írássá teszi az életét. Mostanában még Witold Gombrowiczot és Eszterházy Pétert forgatom, bár Eszterházyval óvatosan bánok, nehogy tudatosan vagy tudattalanul utánozni kezdjem. Más személyeket nem tudok kiemelni, tehát nekem a példaképeim is ép emberek, belőlük tudok töltekezni.

- Nagyon fiatal voltál, amikor először szakmai díjat kaptál. Emlékszel még, hogy mit éreztél tizenegy éve?

- Színház kategóriában kaptam a Junior Príma-díjat, elsősorban dramaturgiai tevékenységem miatt, azt hiszem, bár a TÁP Színházas szerepléseim is közrejátszhattak. Akkoriban másodéves voltam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahová rögtön felvettek az érettségi után. Érdekes, hogy

Úgy éreztem, ez csakis egy megelőlegezett bizalom jele lehet, ami természetesen jól esett, de nem gondoltam, hogy valóban megillet a díj.

Még semmit nem tettem le az asztalra, inkább valami mély rokonszenv kifejezését láttam benne, és bátorítást az ezután következő időkre. Felemelő is volt, és szorongató is.

- Szeret téged a szakma! 2018-ban elnyerted a Petri György-díjat is, amit a költői munkásságod elismeréseként kaptál.

- Megtisztelő volt átvenni a Petri György-díjat, amely egy adott verseskötetnek szólt, életem első verseskötetének. Ez megerősítést jelentett számomra, és elindította a költői pályámat. Most is aktívan foglalkozom az versírással, habár az utóbbi években egy önéletrajzi regény a főprojekt. Most az írói tevékenységem van előtérben, ebben az évadban nem is rendeztem színházat, őszintén szólva kicsit elfáradtam benne. Szeretem a színházat, de most izgalmasabb a prózaírás, és jobban fekszik az ezzel járó bezártság.

- Mit értesz önéletrajzi regény alatt?

- A történet középpontjában a mozgássérültségem áll, azt járom körbe, hogyan hatott ez az életemre, a kapcsolataimra, beleértve a családi és szerelmi kapcsolatokat. Egy szerelmi történeten keresztül próbálom meg elemezni önmagamat, szétszálazni a döntéseimet, és a testem működését. De erről még nem szeretnék többet elárulni. A regény tele van személyes élményekkel, emlékekkel. A nevelkedésem történetét mesélem el, aminek elemi része a születésemnél fellépő oxigénhiány, és az ekörüli terápiás tapasztalatok. Innen jutunk el odáig, hogy hogyan küzdök a mozgássérült identitással, a saját exhibicionizmusommal, valamint a férfiasságommal, ami egy rendkívül képlékeny valami. Ehhez jön még az apaság kérdése, ami a koromból adódóan egyre aktuálisabb a számomra.

De testben létezni, kiszolgáltatva lenni és megítéltetni – ez nem csak egy mozgássérült témakör, ez mindannyiunk tapasztalata. A test mindannyiunk számára fájdalom és rejtély.

- Hogyan dolgozol? Mondjuk most, amikor a regényedet írod.

- Nincs rendszerem. Általában vendéglőkben írok, lopott időkben, amikor éppen van egy kis rés. Sokszor a kevesebb idő jobb, mert hatékonyabb vagyok. Ki tudja, talán ez is annak a jele, hogy számomra az írás egyfajta menekülés, elslisszolás a napról napra élendő életem elől, amelyben teret engedhetek valami egészen másnak.

Él egy magyar orvos, aki Afrikában épít kórházat. Dr. Fodor Réka, vagy ahogy sokan emlegetik, Afréka egyszerre két országban áll helyt, Magyarországon háziorvosként, egyetemi oktatóként és családanyaként, és Nigériában missziós orvosként. Megszámlálhatatlan afrikai beteget mentett meg, de nemcsak a malária elleni küzdelemeben segíti a helyieket, egy szegény afrikai faluban kórházat épít, és a közreműködésével nővéreket képeznek a mélyszegénység közepén, miközben gyerekek ezreinek biztosít oktatási és étkezési lehetőséget. Az is kiderül beszélgetésünkből, hogy sokszor az alapítvány által nyújtott napi egy étkezés jelenti szó szerint az életet azok közt a körülmények közt.

- Miért és mikor döntöttél úgy, hogy Afrikába mész gyógyítani?

- 12 évesen olvastam Albert Schweitzerről, aki európai orvosként Afrikába ment, hogy kórházat alapítson és segítsen a helyi embereknek. Több sem kellett, elhatároztam, hogy ha felnövök, akkor én is missziós orvos leszek, ezért jelentkeztem az orvosi egyetemre, ezért tanultam annyit. Majd megismerkedtem a férjemmel, Greguss Sándorral, született két lányunk, Anna és Kinga, de a gyerekkori álom ott lebegett a szemem előtt, egész addig, míg megláttam egy felhívást, amelyben missziós orvosokat kerestek Afrikába. Azonnal jelentkeztem, és hamarosan elindultam az első utamra, hazatérve pedig elmeséltem a férjemnek, hogy mit láttam, hogy mennyi szenvedő, beteg, szegény ember él ezen a területen. Nem volt kérdés, hogy segíteni fogunk nekik, végül 2017-ben megalapítottuk az Afréka Alapítványt a férjemmel, akit tavaly augusztusban veszítettünk el.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt?

- A férjem az ALS nevű gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, hónapok alatt teljesen lebénult. Nagyon nehéz időszak volt ez mindannyiunk számára.

Innen folytattam az alapítvány munkáját, közben rá kellett jönnöm, hogy Sándor munkája mostantól az én feladatom lesz. A férjem fogta össze az Afréka kommunikációját, oktatási programját és az adománygyűjtést. Most, hogy ő a mennyben van, minden reggel hajnali 3-5 óra között e-maileket írok, kapcsolatot tartok a támogatókkal és promóciós anyagokat készítek. Ez nagyon fontos része a munkánknak, hiszen az adományok nélkül nem tudnánk fenntartani az iskolákat és a kórházat.

- Miből áll pontosan az afrikai misszió?

- A kórház építése mellett jelenleg öt iskolát működtetünk Nigériában. Az iskolákban több ezer diák tanul, ebből 181 Afréka ösztöndíjas, akiknek az oktatás mellett napi egy étkezést is biztosítunk. Az oktatási programoknak köszönhetően sok gyerek először kap lehetőséget arra, hogy iskolába járjon. Emellett évek óta segítjük a helyi nővérképző diákjait, akik egészségügyi szakmát tanulhatnak, így még nagyobb eséllyel tudnak majd elhelyezkedni a munkaerőpiacon. De ez nem volt mindig így, kilenc évvel ezelőtt még nem beszélhettem volna iskolákról, kórházról. Eleinte valóban csak gyógyítottam, főleg maláriás betegeknek segítettem. Ahogy egyre több missziós útra vállalkoztam, egyre többet akartam tenni az emberekért. Az afrikaiak mindig nagyon hálásak voltak, amikor meggyógyítottam egy beteget, megtapsoltak engem, de én úgy éreztem, hogy ez kevés, ezért úgy döntöttem, hogy az oktatást is segíteni fogom. Ez mostanra sikerült, de mindent a támogatóinknak köszönhetek. Az alapítványnak köszönhetően

A malária nagyon súlyos probléma Afrikában, és fontos, hogy minél többen hozzáférjenek a megfelelő orvosi ellátáshoz, de tudom, hogy ez nem elég a mélyszegénység felszámolására. Ha csak a betegeket kezeljük, azzal nem oldjuk meg a probléma gyökerét. Az évek során felismertem, hogy az oktatás ugyanolyan fontos, mint az orvoslás, ha nem fontosabb, hiszen hosszú távon ez ad lehetőséget az embereknek, hogy kitörjenek a szegénységből, ezért kezdtünk iskolákat építeni, és ezért hoztuk létre az ösztöndíjprogramot is, amely lehetővé teszi, hogy a gyerekeknek legyen jövőjük. Tehát már nem csak a jelen problémáit orvosoljuk, hanem a jövőért is dolgozunk. Ennek érdekében évente körülbelül több missziós utat vezetek, amelyek átlagosan három hétig tartanak.

- Hol vannak közben a lányaid?

- Ameddig élt a férjem, ő volt a lányokkal, de most, hogy Anna felnőtt, elképesztő felelősséggel segít a kisebbik testvérének, így Kinga sincs egyedül. De a legutóbbi missziós utamról azért kellett előbb hazajönnöm, hogy Anna elinduljon az El Caminón.

- Mesélnél erről a misszióról?

- Nyár elején volt, és ez volt az első alkalom, hogy hosszabb időre távol voltam a családomtól a férjem halála óta. A misszió során mind a 181 ösztöndíjas diákunkat megtudtam látogatni, fontos számomra, hogy személyesen is találkozzak velük, és lássam, hogyan haladnak a tanulmányaikban.

Mint kiderült, az iskolák zárva voltak a húsvéti szünet alatt, ami ott több, mint két hétig tart, és a családja nem tudott naponta egyszer sem enni adni neki. Nagyon megrázott az eset, úgy éreztem, hogy kudarcot vallottunk. De nem adom fel, épp elég borzasztó helyzetet láttam az elmúlt kilenc évben ahhoz, hogy most még nagyobb erővel dolgozzak az afrikai szegényekért.

- Sokan már rég feladták volna.

- Ez egy folyamatos küzdelem, de hiszem, hogy a segítség valódi változást hoz az emberek életébe. Amikor látom a gyerekek arcán a reményt és a hálát, új erőre kapok. De nem titok, hogy rengeteg nehézséggel találkoztunk, a finanszírozási problémáktól kezdve a logisztikai kihívásokig. Az egyik legnagyobb próbatétel mindig az, hogy elegendő forrást biztosítsunk az iskolák és a kórház működéséhez, miközben

Afrikában mostanra sok barátot szereztem, köztük vannak papok és apácák, nélkülük nem menne. Ők segítenek az elejétől fogva, ha kell, akkor ételt készítenek, hogy bírjam a tizenkét órás munkát, vagy egyszerűen segítenek megérteni a helyi viszonyokat, amelyek egy európai ember számára felfoghatatlanok. Nem tudjuk elképzelni, hogyan élnek itt az emberek, és ez mellett nem mehetünk el tétlenül!

A hosszú távú célunk, hogy önfenntartó rendszereket hozzunk létre. Szeretnénk, ha az iskolák és a kórházak hosszú távon is működőképesek lennének, még akkor is, ha mi éppen nem tudunk jelen lenni, ehhez pedig elengedhetetlen az oktatás és a helyi szakemberek képzése. Büszke vagyok rá, hogy már húsz fő felett van azoknak a fiataloknak a száma, akik ma diplomás ápolók a mi támogatásunkkal.

A szocialista nagymama szerepébe bújva lett pillanatok alatt népszerű Levente. Ezerarcú embernek tartja magát, aki szeret szélsőséges szerepeket is kipróbálni.

- Honnan vetted a szereplőt, a karaktert?

- Gyerekként nagyon sok időt töltöttem mind a két mamámmal, de főleg az apai ágon lévő nagyanyám adott mintát a karakterhez, aki mondjuk úgy, beleragadt a szocialista stílusba, de minden téren. Nem csak az öltözködésében, az autentikus pongyolával, hanem a gondolkodásában, szokásaiban, megnyilvánulásaiban: igazából gyerekkorom óta kísért engem ez a stílus – mondja nevetve. A szocialista mama sztorijait a nézőim is nagyon élvezik. Egy baráti társasággal színdarabot is készítettünk a nagymama aranylakodalmáról. Párszor előadtunk, elég nagy sikere volt.

- A folyosón pletykáló öregasszonyok megdöbbentően hitelesek. A témákat hogyan találod ki?

- Már gyerekként is nagyon érzékeny voltam, most is képes vagyok magamra venni dolgokat. Szerintem azt ventilálom ki valahogy ezekben a jelenetekben, amiket így vagy úgy átéltem, láttam, hallottam. Számomra ez volt a legkézenfekvőbb kifejezési eszköz.

A paródián túlmutathatnak a videóim, ez egy szövevényesebb jelenség. Sokan ráismernek a mamájukra ezekben a vicces történetekben, mert hasonló élményeik vannak.

- Mit szól ehhez a nagymamád, amikor nézi a klippedet?

- A modernebb nagymamám figyeli a social média eseményeket, nevet rajtuk, ő értékeli. A másik, a vaskalaposabb nemcsak azt nem érti, hogy lehet ezzel pénzt keresni, hanem, hogy hogyan jut ez el az emberekhez. Egyszer hallotta félfüllel, amikor apuék néztek, és megjegyezte, hogy ez a két mondat pont olyan, mint amit ő szokott mondani – na és akkor mosolyogva mondtuk neki: Mama az egész olyan, mint te.

@leventekapi♬ eredeti hang - Kapi Levente

- Nem tudja, hogy ő inspirál téged?

- Tettem már célzást rá, de nem szereti, ugyan nem sértődik meg rajta, nem veszi magára. Nyilván a gyerekkoromban átélt dolgaim vittek errefelé. Minden közeli hozzátartozómat azonban távol tartok ettől a szereplésemtől. Ezt tudatosan én vállaltam, mert tudom, hogy ennek néha vannak kellemetlen pillanatai is. Éppen ezért kihagyom őket ebből.

- Felmerül a kérdés, hogy ehhez a hozzáálláshoz mi vezetett? Sok mindenen mentél át?

- Anyukámmal volt egy elég komoly gyerekkori traumám. Mára már valamennyire sikerült értelmet találnom és válaszokat a dolgokban.

Nyilván ez sikerült is, de a környezetem világít rá, hogy nem szerencsés, hogy visszacsatolást várok. Néha annyira apró dolgokban nyilvánul ez meg, nem is gondolná az ember. Az önismereti utamnak arra a szakaszára léptem, ahol több tudásra lesz szükségem. Tök jól feldolgoztam a dolgokat, kiegyensúlyozott életet élek, viszont vannak elakadásaim. Sokszor belefutok abba, hogy a sikereimmel triggerelek másokat. Ennek is próbáltam a jó oldalát nézni. Azért sikerült kitűnnöm, mert megléptem dolgokat, amiket mások nem mernek.

- Ezek szerint a modellkedésbe is csak úgy beleugrottál?

- Az egy érdekes történtet. A menedzserem tavaly nyáron azt kérdezte, hogy van-e valamilyen dolog, ami egy álmom, vagy a határán van annak hogy szinte lehetetlen? Mondtam neki, hogy a Fashion Week-en szeretnék megjelenni. Mint néző? – kérdezte. Hát nem, mondtam, mint szereplő. Feladtam neki a leckét, mert nincs modell múltam, és senki sem ismert a szakmában. Mégis összejött, nyitottak voltak rám. Ez egy olyan visszaigazolást adott, ami nyilván a külsőségekről szól, de nekem nagyon sokat segített az önbizalmam terén. Ebben is egy lehetőséget láttam, amit szeretek csinálni.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Levente Kapi (@leventekapi) által megosztott bejegyzés

- Extrém fotók is készülnek rólad, modellként teljesülnek a vágyaidat?

- Szeretek polgárpukkasztó is lenni, a meghökkentés a célom, amikor azt gondolják,

Sok arcom van amivel tudok azonosulni. Nyilván ha nem lennék önazonos, akkor leugrana rólam az egész és nem lennének jók a képek sem. Szerintem naiv vagyok, és szeretek annak is tűnni. Megtanultam azt, hogy jobb, amikor azt hiszik te vagy a bohóc, közben a tiéd a cirkusz.

- Én magam egy vászon vagyok és szeretem átalakítani magam, szerepekbe bújni, extrém dolgokat kipróbálni. A ruha mögé bekerülve valaki mássá lehet válni, nagyon szeretem az önkifejezésnek ezt az eszközét.

Ez a művészvilág felé is egy út, a játék, az önkifejezés, és én egy művészlélek vagyok. Szerintem minden embernek számos képessége, adománya van az élettől. Ezeket nem felfedezni, nem kipróbálni vagy használni nagy pazarlás. Kicsit csalódott vagyok az emberiségben, már nem szeretnék megmenteni senkit. Rájöttem, hogy magamat kell érvényesítenem.

- Miért ábrándultál ki az emberekből?

- Kezdetben azért, mert azt láttam, hogy nincs fejlődni akarás, és nagyon fiatal fejjel meg akartam változtatni az embereket. Nyilván rájöttem, hogy ez lehetetlen. Viszont ami számomra a teljes kiábrándulást hozta el, az a tolerancia hiánya. Nem csak élni nem hagyni a másikat, de kvázi még meg is ítélni, ez számomra elfogadhatatlan. A kritizálás sokáig megviselt, rosszul esett.

A kritikák sokszor megalázni vagy eltaposni akarnak, de nekem megadták azt a löketet, hogy ne befolyásolják azt, amit csinálok. Az alkotói szabadságom a legfontosabb számomra.

Ezt érzékelem, mert sokszor olyan dolgokba is belekötnek, ami nem rajtam múlik. Nyilván nem én döntöm el, hogy ki lesz híres.

- Híresnek érzed magad?

- Korábban próbáltam ezt nem felvállalni vagy kimondani. Aztán bátrabb lettem és ma már ki mondom azt, ami van. Magyar viszonylatban azt gondolom igen, ismert vagyok, azzá váltam, nyilván nem Hollywoodhoz képest, de megállítanak az utcán, felismernek amerre járok.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Levente Kapi (@leventekapi) által megosztott bejegyzés

- Hogyan érkezett meg az életedbe a festészet?

- Mind a két nagymamám amatőr festőművész, az egyikük rajztanár. Amikor nem tudtam eldönteni, hogy hova jelentkezzek középiskolába, akkor ő mutatott pár rajzot, és azt mondtam: ezt akarom csinálni. Fél év alatt kellett felkészülnöm, de felvettek az ország első számú művészeti gimnáziumába. Festő akartam lenni, de aztán sajnos 16 éves koromban, megint jött egy elég nehéz időszak az életemben. Akkor elköltöztem anyukám anyjához. A nehéz anyagi körülményeink miatt átmentem estire. Pénzt kellett keresnem, ezzel segítettem neki, hogy meg tudjunk élni. Érettségi után a festői álmom félbeszakadt. Mostanság érzem újra, hogy miért ne valósíthatnám meg ezt az álmomat is?

Analógiát tudtam vonni a belső folyamataim és a társadalom működése, történései között. Egyáltalán nem lesz vicces, vagy vidám, szöges ellentéte lesz a TikTokomnak. Egy elgondolkodtató anyag készül, nagyon várom, hogy megvalósuljon. Tehát újra festek és januárra tervezem ezt a kiállítást.

- Milyen stílusban festesz?

- Kezdetben fotorealisztikus voltam, mostanában meglepő módon az absztrakt stílust választottam. Képi világát tekintve, kicsit melankólikusabb, komorabb, mert ezt az oldalamat így tudom megélni.

Szerintem ebből is lehet töltekezni, kicsit olyan, mint amikor a tűzzel játszik valaki. Amíg nem égeti meg magát, addig van benne egy kis izgalom. Hajlamos vagyok benne ragadni ebbe az érzésben, amikor hosszabb ideig dolgozom egy képen. Nyilván ilyenkor úgy is élem az életem, olyan zenéket hallgatok. Remeteként beülök a faodvába, alkotok, töltekezem és nem tudom mi történik kint.

- Sokszor a nevettetők, nagyon is komoly, határozott emberek, benned is meg van ez a kettősség?

- Igen, én is ilyen vagyok. Az emberek egy képet alkotnak rólam abból amit látnak, és ez az elvárásuk is velem kapcsolatban. Gyakran megkapom, hogy csalódtak bennem, mert nem illek bele az általuk elképzelt szerepbe. Sokszor érzem azt, hogy azt várják el tőlem, hogy folyton hülyéskedjek. Pedig van egy komoly oldalam is, ami szintén én vagyok. Szeretek elmélyedni egy szellemi eszmecserében, ez nagyon fontos számomra.

- Mi a sikered esszenciája?

- A nehézségek és a hátrányok sokat segítettek a mai önmagammá lennem, hiszen én a mínusz tizedikről kezdtem. Amikor beindult a TikTok, sokan figyelmeztettek, hogy maradjak ember. Nekem ezzel soha nem volt külön feladatom, mert én nagyon megbecsülök minden apró dolgot és tudom az emberi értékeket, mint olyant. Van egy nagyon jó viszonyítási alapom, és azt is tudom, hogy nem az én történetem a legnehezebb a világon. De nem véletlenül kaptam, és ebből szeretném kihozni a legtöbbet.

Azt gondolom, hogy egy ezer arcú ember vagyok, de van gerincem, ami megingathatatlan. Fiatalon megtaláltam, hogy hova tartozom, és ha bármikor akadályba ütközöm, tudom, hogy ki vagyok és honnan tudok töltekezni.

Bán Teodóra táncművész, koreográfus, színigazgató. Igazi díva, aki lelkesen igazgatja az ország legjelentősebb nyári színházát, miközben a Magyar Művészeti Fesztiválok Szövetségének elnöke is. Hetvenkét éves kora ellenére aktívan dolgozik nap mint nap, ha kell, a háttérben, ha kell akkor reflektorfényben.

- A Margitszigeti Szabadtéri Színház repertoárja komolyzenei, színházi előadásokból áll. De most az Anna and the Barbies koncerezett itt. Miért törte meg a komolyzenei esteket?

- Fontosnak tartom, hogy a színház négy hónapos nyári szezonja alatt ne csak komolyzenei és színházi, hanem könnyűzenei eseményeket is kínáljon a közönségnek. Nálunk volt a Karthago negyvenötödik jubileumi koncertje is, és az Anna And The Barbies is egy húszéves jubileumi koncertet adott Szent Iván éjjelén. Amikor Pásztor Anna eljött hozzám a koncert ötletével, egy különleges találkozásban volt részem, már akkor tudtam, hogy igényes műsort hozott nekünk.

- Így segíti a művészeket?

- Az én feladatom, hogy jó körülményeket biztosítsak a színházba érkező művészeknek. Huszonegy éve vagyok a Margitszigeti Szabadtéri Színház igazgatója, és mindig is ezt tartottam a legfontosabb dolgomnak, támogatni az előadókat, hogy képesek legyenek megmutatni a színpadon a tehetségük legjavát. Ha kell, akkor szakmai tanácsokat adok, főként a koreográfiában, hiszen ehhez értek a legjobban. De nem tudnék kiemelni külön-külön területeket, én szeretnék mindenben segíteni a művészeknek. Fáradhatatlan díva, fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színház

- Miért tartja ilyen fontosnak a művészek támogatását? Egytől egyig profi előadókról beszélünk, azt hinnénk, hogy nekik már nem kellenek tanácsok.

- A saját példámból tudom, hogy a művész egy érzékeny ember. Előadónak lenni óriási feladat, sok felkészüléssel jár, és az sem ritka, hogy

Ehhez hosszú próbákra, fegyelmezettségre és koncentrációra van szükség. A felkészülés sok áldozattal, lemondással jár, amelyről mit sem sejt a közönség. A nézőtéren csak azt látják az emberek, hogy a művész ad magából valamit, amit a közönség magával vihet.

- Mi tett azért, hogy most itt legyen?

- Az egyik legnagyobb erősségem a kitartásom és az elkötelezettségem. Ahhoz, hogy valaki érvényesüljön a színházi világban, nem elég a tehetség, rengeteg munkára és elszántságra van szükség. Mindig is hittem abban, hogy a kemény munka meghozza a gyümölcsét.

- Ennyi az egész, a titok a sok munka?

- Alapvetően igen, de persze kell a nyitottság is, én mindig is fogékony voltam az új ötletekre, folyamatosan tanultam, hogy tovább fejlődjek, és hogy lépést tartsak a színházi világ változásaival. Fiatal színészként minden nap izgatott voltam, hogy a színpadra léphettem, tele voltam energiával és lelkesedéssel. Az első szerepeim egyfajta álom beteljesülését jelentették számomra, ezért már akkor is minden lehetőséget megragadtam, hogy tanuljak és fejlődjek. Ennek az egyik eredménye volt  az első tapsvihar, ami örökre bevésődött az emlékezetembe. Ez egy életre elég erőt adott nekem. Ma is figyelek, és próbálom felvenni a lépést. Jól tudom, hogy a női vezetőknek sokszor nehezebb dolguk van, de aki ért a szakmához, mer változni és kiáll a saját véleménye mellett, kibontakoztathatja a tehetségét.

- Tehát az egyenlőség ma is egy illúzió, nehezebben érvényesülnek a nők a férfiakkal szemben?

- A színházi világban a vezetői pozíciók és a döntéshozatal általában a férfiak kezében van. Nőként valóban nem egyszerű feladat érvényesülni ebben a környezetben. Nekem is

sőt, hogy szakmai tapasztalatomnak és élettapasztalatomnak köszönhetően még hozzátehetek valamit a színház világához. Bizony a férfi kollégák nem mindig voltak nyitottak az én javaslataimra.

- Azt gondolnám, hogy egy tapasztalt kollégát mindenki egyformán elismer.

- Nem feltétlenül, nekem is sok kihívással kellett szembenéznem, de ezek a kihívások csak erősebbé tettek. Megtanultam azt is, hogy

Az idősebb művészeknek több élettapasztalata van, amit a fiatalabb generációk még nem szereztek meg, márpedig erre szükség van, ha a színházi pályán akarok maradni.

- Balettművészből lett színházigazgató. Nehéz váltás volt?

- Ez egy lassú folyamat volt, nem egyik napról a másikra tettem le a spicc cipőt. A váltást segítette, hogy engem mindig is nagyon érdekelt a színház háttere, emlékszem, már 1991-ben fesztivált szerveztem az Operaházban. Szerettem tudni, hogyan születik meg a produkció, hogyan lesz előadás egy ötletből, mi kell hozzá, hogyan dolgoznak a világosítók, a hangosítók, a jelmeztervezők, a díszletesek azért, hogy estéről estére megadják a közönségnek azt a pluszt, amiről már beszéltem. Tehát ezt a váltást semmi esetre sem nevezném nehéznek, hiszen nekem mindig is egy dolgom volt: létrehozni egy produkciót. Volt, amikor a színpadon alkottam, ma a háttérből alkotok.