A felelős kutyatartás nem a bárányos-almás tápnál kezdődik, a kutyamindenit!

Kutya világ, kutya élet... alapvetően még mindig pejoratív értelemben használjuk ezeket a kifejezéseket, pedig ma már a legtöbb kutyának irigylésre méltó élete van... Vagy nem?

Kutyába se veszik

Most ne menjünk bele abba, hogy ki szelídített meg kit, vagy hogy kinek volt nagyobb hasznára a másik. Már az ember-kutya együttélés kezdetének datálása is olyan széles spektrumon mozog - tudományos körökben jelenleg 18-32 ezer évesnek tartják a kapcsolatot - hogy mezei kutyásként talán nem is érdemes a háziasítás történetével behatóbban foglalkoznunk. Ami tény, az az, hogy emberemlékezet óta velünk élnek a kutyák, és a nyájak terelésétől kezdve a vadászaton át az ágymelegítésig számtalan területen bizonyították már rátermettségüket. Ennek ellenére a kutyával, mint fogalommal, egészen más a kapcsolatunk.

Szintén nem a kutyák megbecsülését hirdetik azok a skandináv mondák, melyek szerint a svéd, dán és norvég uralkodók egy-egy sikeres szomszédos hódítást sokszor azzal fejeltek meg, hogy a leigázott nép becsületébe még egyet rúgva egy kutyát tettek meg az adott terület királyává.

Ehhez képest mondjuk a középkorban a burgundi nép pont fordítva viseltetett egyes fajták iránt, ugyanis az értékes madarász kutyák vagy agarak eltulajdonítását egészen sajátos módon torolta meg: a tolvajnak nyílt színen, nagy plénum előtt meg kellett csókolni az eb hátsó felét (persze komoly pénzösszegért ezt a büntetést is ki lehetett váltani, mint oly sok minden mást abban az időben.) Bár  ugye ez a „kitüntetett figyelem” sem a kutyák javát szolgálta.

Mindenesetre fentiekből az derül ki, hogy a régebbi korok embere társ helyett általában inkább eszközként vagy értékes ingóságként tekintett a kutyára.

Azt gondolnánk, hogy ma már a legtöbb kutyára nem munkaeszközként, hanem négylábú barátként tekintenek, mégis, a tartási mód alapján egy munkakutyának sokszor jobb dolga van, mint munkanélküli társainak.

Köti az ebet

Talán kevesen hallottak még a magyarul „Öt mentesség” néven emlegetett, az emberrel együtt élő állatok jólétével foglalkozó alapelvekről.

Ezt a kis állatvédelmi csomagot egy 1965-ben készült jelentés alapján dolgozták ki az Egyesült Királyságban, mely akkor még csak a haszonállatok tartási körülményeit szerette volna jobbá tenni. 1979-ben aztán ezeket kiterjesztették a házikedvencekre is. Ez alapján minden emberrel együtt élő állatot megillet:

• • A szomjúságtól és éhségtől mentes élet, ami friss ivóvíz állandó jelenlétével, továbbá az egészséges élethez és a jó kondícióhoz szükséges, kiegyensúlyozott étrenddel biztosítható.
  • A kényelmetlenségtől mentes élet, ami az időjárás viszontagságai és egyéb veszélyek elleni menedéket, valamint a kényelmes pihenőhelyet is magában foglalja.
  • A fájdalomtól, sérülésektől és betegségektől mentes élet, ami megelőző intézkedések, gyors diagnosztika és gyógykezelés segítségével biztosítható.
  • A természetes viselkedés gyakorlásának feltétele az elegendő hely, a megfelelő tartási körülmények, valamint a fajtársak jelenlétének biztosítása.
  • A félelemtől és szorongástól mentes élet olyan tartási körülmények és bánásmód biztosításával érhető el, melyek révén az állat lelki szenvedése elkerülhető.

Azt gondolnánk, hogy ezek magától értetődő dolgok, főleg, ha házi kedvencekről van szó. Amíg azonban a kutyák birtoklását nem kötik semmilyen feltételhez, mindig lesznek olyanok, akik tudatlanságból, nemtörődömségből vagy szánt szándékkal, de nem tesznek eleget ezeknek a követelményeknek. Ami pedig ezeken túl, pont a kutyáknál kiemelten fontos lenne: az emberrel való személyes és szoros kapcsolat napi szintű ápolása.

A kutyák szőrös gyerekek

Az alcímbeli könyv szerzője, Csányi Vilmos etológus és munkatársai, de más kutatók is arra a - laikus kutyásoknak talán evidens - következtetésre jutottak, hogy egy átlagos eb simán hozza egy két és fél éves gyerek értelmi szintjét. Persze kutya és kutya között is jelentős különbségek lehetnek nem csak küllemben és személyiségben, de intelligenciában is, az viszont egészen biztos, hogy mindegyiknek a génjeiben ott van a megfelelési kényszer. Hiszen mindig azok az egyedek kerültek ki győztesen a szaporítási versenyből, melyek tűzön-vízen át engedelmeskedtek az embernek. Ebből is következik, hogy a ma élő kutyák túlnyomó többsége erősen igényli az emberrel való szoros kapcsolatot, nem csak fizikai, hanem lelki értelemben is.

A jelenlétünk és a figyelmünk. Pontosan úgy, ahogy egy 2-3 éves gyerek sem az új mancsőrjáratos labda meg a Túró Rudi miatt szereti a nagymamáját: hanem mert a közös tevékenységeken keresztül egyszerre ismerik meg a másikat és magukat is. És ez jó érzés.

Ha pedig képesek vagyunk ezzel a türelmes, de tudatos „nagymama-attitűddel” fordulni minden kutya felé, akkor nem jelenthet gondot olyan négylábú társat választani, akinek ez a kapcsolat még nem adatott meg, vagy már többször is összetörték a szívét.

(És ez ugye még a jobbik eset. Sose felejtem el, ahogy egy falumbéli erdész minden évben ajánlgatta a kiscicáit, aztán saját bevallása szerint az évi több alomból az el nem ajándékozottakat helyhiány címén nyugodt szívvel megfojtotta, pedig már akkor is sok helyen volt ivartalanítási akció)

Hatalmas problémát jelentenek a szaporítók is, akik sorra ontják a sokszor beteg kiskutyákat. Ugyanígy a nem megfelelő állattartás vagy állatkínzás miatt elkobzott állatoknak is helyet kell biztosítani. Viszont a menhelyek férőszáma is véges, így aki elérkezettnek látja az időt, hogy szerető gazdája legyen egy kutyának- és mondjuk végigolvasgatta az Országos Állatvédőrség hiánypótló módon összeszedett honlapját – az első körben mindig ezeknél a szervezeteknél vagy fajtamentő csoportokban nézzen körül. Egy mentett kutya örökbefogadásával ugyanis rögtön két szőrös gyereknek teremtünk új esélyt egy szebb életre: az általunk hazavittnek és annak, aki az ő helyére kerülhet.

Nincs túl nagy falat vagy túl keverék kutya

„Éljenek a fajtiszta korcs keverékek!” Ezzel a mondattal zártuk nyári leveleinket valamikor a kétezres évek elején gimis barátnőmmel, utalván a mindkét családban fellelhető, törzskönyvet nem látott négylábúakra. Rém büszkék voltunk arra, hogy a véletlenül ugyanarra a névre hallgató két kutya mind természetében, mind küllemében egészen egyedi, hiszen akkoriban sem sok foxterrier-pumi vagy golden retriever-újfundlandi szerelemgyerek ugatta a Holdat.

A mi Fickónk eredetileg Béla néven érkezett a családba egy igazán hősies tett eredményeképpen. A szüleim baráti társaságából valakinek a jól szituált kutyalánya egy óvatlan pillanatban összegabalyogott egy fekete bundás Tekergővel, mely gabalyodásból egy alom kiskutya született. A szaporulat váratlanul érte családot, ezért egy vidám nyári szalonnasütögetés oldott perceit kihasználva a barátok segítségét kérték. Apukám- bízván a jó példa erejében- elsőnek jelentkezett, hogy szívesen befogad három gyereke mellé még egy kölyköt. Nem tudom, mi lett Fickó testvéreivel, de a jó példa állítólag sajnos nem akart ráragadni senki másra: aznap a többi vendég csak néma elismeréssel adózott a nemes cselekedet előtt.

Kisgyerekként mindig Rex-et (értsd németjuhászt) vagy Lassie-t (skót juhászt) szerettem volna kutyának, aztán lett egy Fickóm, akivel kamaszkoromban együtt jártuk a falu körüli mezőket, akinek mindent elmondhattam, aki előtt nem szégyelltem, ha sírok, akivel minden szilvesztert és nyári zivatart együtt töltött a család, és akinek halála után még évekbe telt hazaérkezvén nem keresni a szememmel és várni a szívemmel a kerítésnek nekidőlő, engem váró feketeséget.

Tudatos kutyátlanok, tudatlan kutyások - meg mindenki más a kettő között

Kutya kérdésben egyébként nem csak két tábor - kutyások és kutyátlanok - áll egymással szemben. Nem az teszi állatbaráttá az embert, hogy van kutyája, és nem az teszi antikutyássá, hogy vegzálja a felelőtlen állattartókat az önsétáltató kutyáért vagy az ajtaja előtt hagyott szeretetcsomagért.

Mert a kutyátlanok táborában ott van például a korrupt hatósági állatorvos, aki hamis útleveleket gyárt az EU-ba exportáló szaporítóknak, pedig neki aztán kutyakötelessége lenne az állatok érdekeit szem előtt tartani.

Aztán ott van a távoli rokon, aki nem tudja (és lehet, hogy nem is akarja) budapesti lakásába fogadni a gazdi halála után egyedül maradt kutyát.

És itt van a kutyabolond nő is, akit hiába harapott meg gyerekkorában egy dobermann, azóta is minden loncsos, csahos, büdös szájú dögöt Bubukának hív (a gyerekeihez hasonlóan) és alig várja, hogy a családja kiskorú tagjai nagyobbak, az ideje meg több legyen, és végre újra gazdi lehessen.

Ha már kettő táborra kell osztani a társadalmat kutya kérdésben (is), akkor talán az alapján kellene, kik azok, akik Dr. Király Péter, a Rex Alapítvány vezetőjének szavait négylábú társsal vagy anélkül, de a magukénak érzik.

„Felelős állattartók nyilatkozata: Az állatok társaink, hozzánk hasonlóan örülni és szenvedni képes lények. Tiszteletben tartásuk, szükségleteik ismerete és azok maradéktalan kielégítése minden ember erkölcsi kötelessége. Az állatoknak joguk van a boldog élethez és a kegyes halálhoz. Elítélek minden olyan – akarattal vagy gondatlanságból elkövetett – cselekedetet, mely az állatoknak szükségtelenül fájdalmat, testi vagy lelki szenvedést vagy bármiféle károsodást okoz. Felelős állattartóként rendszeresen bővítem állattartási ismereteimet, gondoskodom kedvencem jóllétéről, állatorvosi ellátásáról, mikrocsipezéssel megakadályozom elvesztését, és ivartalanítása révén megakadályozom a nem kívánt szaporulat létrejöttét.”

Nemrég olvastam egy bejegyzést, melynek írója arról gondolkodik félhangosan, hogy mennyivel jobb lenne a helyzet, ha a kutyatartás joga nem illetne meg mindenkit. Ha egy ilyen érző, értelmes élőlénnyel való együttélés nem csak az alap állatorvosi vagy élelmezési kiadásokkal járna, hanem további komoly összegek befizetésével, tanulási kötelességgel, kiemelt adókkal is. Amibe ugyanis nem fektetünk pénzt, azt általában kevésbé becsüljük meg.

„Víziómban annak lehetne kutyája, aki kutyatartás határozattal rendelkezik, melyet a kormányhivatal bocsát ki, a Kutyajólléti Szolgálat ajánlása alapján. A Szolgálat a nála jelentkezőknél környezettanulmányt végez, pszichológiai alkalmasságot állapít meg, majd az aspiránsokat egy öt napos, negyven órás tanfolyamban részesíti, melynek díja egyszázezer forint. A tanfolyamon szó esne a kutyatartás egészségügyi, kulturális és anyagi vonatkozásairól is. Előadhatnának olyan emberek, mint a különféle kutyamenhelyeket működtető, aggodalomtól és a kudarcoktól félőrült humanisták. „

Számomra valahol itt kezdődik a felelős gazdiság - amikor magamon és meglévő vagy vágyott kutyámon túlmutatva minden szőrös gyerek rendszerszintű jóllétét kívánom.