Miért fontos, hogy ne add magad könnyen a szerelemben?
Ahol a párom ott van nekem. Számíthatok rá. Akinek én vagyok az "örökké", és nem csak a "jelenleg nincs jobb." Aki megvéd az élet keménységétől, a pofonoktól, a kudarcoktól.
Hát...mit mondjak? Nem jött be. Lehet, hogy csak nekem nem volt szerencsém. Lehet, hogy rosszul választok. De rendre azon kaptam magam, hogy a pasim prioritás-listáján valahogy mindig én vagyok az utolsó. Minden este vacsival vártam? Oké, de ha a haverok váratlanul elhívták kocsmázni, ő már rohant is. Megterveztem egy közös pikniket a hétvégére? Bejelentkezett az anyja, hogy jelenjen meg a közös családi ebéden, mert valami hatod-unokatestvérnek névnapja van - fejvesztve szaladt, persze nélkülem, és minden tervünket félresöpörte.
Kértem, hogy segítsen bevásárolni? Nem, mert inkább elmegy gyúrni. Cipekedjek én. Influenzás lettem, megkértem, vigyen el orvoshoz kocsival, mert járni alig tudok, nem látok a láztól? Nem, mert siet munkába, meg még amúgy is le kell mosatni a kocsit, ugyan már, csak felülök a villamosra, két megálló, mit csinálok ebből olyan nagy ügyet.
És ez így ment. Én mindig rendelkezésre álltam, a kedvére tettem, megsütöttem a kedvenc sütijét, állandóan készen álltam a szexre, hullafáradtan, betegen, rosszkedvűen is, meghallgattam a munkahelyi problémáit, a családja hülyeségeit.
És miközben azt vártam, hogy legyen valaki, aki mellett védve érzem magam, azon kaptam magam, hogy magányosabb vagyok, mint valaha, sőt, az ő életét is én intézem.
És akkor egyszer, egy újabb szakítás és egy magányos, szürke vasárnap után hirtelen úgy döntöttem: ennek vége. Védelemre vágyom? Megvédem önmagamat. Szeretetre, tiszteletre, megbecsülésre vágyom? Mindezt megadom önmagamnak.
Nincs több ingyen szolgáltatás, kedves pasik. Ha ti nem invesztáltok a kapcsolatba, én sem fogok.
Azóta a saját őrangyalom lettem. Felépítettem egy életet, amelyben csak magamra számíthatok, és épp ettől érzem magam sokkal nagyobb biztonságban, mint valaha. Mert bármit is hoz a sors, megoldom. A barátaim azt mondják, falakat építettem magam köré, és ez bezárkózás. Én meg azt mondom, ez önvédelem, és igen, a falak léteznek, de aki hajlandó rajtuk átmászni, arra továbbra is nyitott vagyok.
Nem, nem adom könnyen magam egy kapcsolatban. Óvatos vagyok, figyelek a jelekre, nem ugrok a pasi minden szavára, nem akarok megfelelni neki, nem teljesítem minden kénye-kedvét. Élem az életemet, kedves, nyitott, odaadó vagyok vele, de csak egy bizonyos mértékig. Az életem része akar lenni? Bizonyítson. Én nem sietek, nincs szükségem mankóra, már megállok a magam lábán.
Aki csak a saját lelki szemetesét akarja rám zúdítani, mehet. Aki a zavarodott pszichéjét akarja velem meggyógyíttatni, mehet. Aki az előző, elcseszett kapcsolatát akarja velem kiheverni, mehet. Akinek csak egy opció vagyok, és nem prioritás, mehet.
Igen, randizom. Keresgélek, nyitott vagyok. De már nem engedem meg, hogy a szeretetéhségem, a védelemre szomjazó "kislány-lelkem" megint egy olyan pasi karjaiba kergessen, aki leszívja az energiáimat, de áldozatot egy másodpercig sem hajlandó hozni értem. Sokan ezt furcsállják, van barátnőm, aki szerint túl kemény vagyok a férfiakkal. Vállalom, az vagyok. De nem engedhetem meg magamnak, hogy ellágyuljak, mert az én szívemnek is van ám szavatossága. Ennyiszer lehetett összetörni, kész. Most már csak azt engedem a közelébe, aki nem összetörni akarja, hanem a saját szívét odaadni cserébe.
Sajnálom, ha ez sok pasinak nem tetszik. Van időm, kivárom azt, akit megérdemlek. A többi meg mehet az edzőterembe, meg sörözni a haverjaival, meg a század-unokatesó családi névnapjára, meg lemosatni a kocsit. Engem nem érdekel.