Nemrég szembejött velem az Instagramon egy általam eddig nem ismert szó: demiszexuális.

A 2009 óta a Tinderen is megjelölhető kifejezést hivatalosan azokra használják, akik csak erős érzelmi kötődés mellett képesek szexuális vonzalmat érezni. Ezzel eddig nem is volt gondom, sőt, jött a felismerés, hogy nahát, én ilyen vagyok, sose volt még egyéjszakás kapcsolatom, sose gondoltam azt egyetlen helyes vagy kifejezetten szép férfi láttán se, hogy ejha, de összegabalyodnék vele. Aztán tovább olvastam a bejegyzést, és kezdett összeszorulni a gyomrom, amint azt ecsetelte a szerző, hogy ne gondolja az olvasó, hogy szegény demiszexuálisoknak gond lenne a libidójukkal, vagy úgy egyáltalán a szexuális életükkel, meg hogy

és felesleges dolog prűdnek vagy ódivatúnak nevezni őket. (A cikk egyébként frappánsan egy vágykeltő ételeket listázó bejegyzés linkjével ér véget.) Ezek után rákerestem más helyeken is a kifejezésre, és rendre azzal a számomra furcsa megközelítéssel találkoztam, miszerint a demiszexualitást az aszexualitás és a normális szexualitás közötti egyfajta szürke zónában kell elképzelni, ahol az érintett személyek abban különböznek a skála két végpontjától, hogy van, amikor kívánják a testiséget, és van, amikor nem. (Ezek szerint az, aki nem aszexuális vagy demiszexuális, folyamatosan be van gerjedve? Vagy akkor a legtöbb ember egész nap arra koncentrál, hogy elfojtsa a dolgot, hogy el tudja látni a munkáját, meg be tudjon vásárolni a boltban, aztán ha már otthon van a négy fal között, végre kedvére lehet szexuális?)

Aztán egy másik cikkben ez állt:

Végül a szerző úgy összegzi a témát, hogy a legjobb az lenne, ha a tudomány szépen kikutatná a demiszexualitást, a társadalomnak pedig egy dolga van ezzel: elfogadni.

És hogy a kéretlen beszólásokból se maradjanak ki a demiszexuálisok, egy másik oldalon ilyeneket olvastam:

„az ilyen irányultságú személy gyakran találkozhat olyan megjegyzésekkel, mint például:

-    Még nem találkoztál a megfelelő emberrel, aki elcsavarná a fejed.

-    Talán csak későn érő típus vagy...

-    Esetleg nem bántalmaztak kiskorodban?

-    Valami probléma van a hormonjaiddal?"

Aztán elgondolkodtam és elszégyelltem magam, hiszen valószínűleg ugyanígy érezheti magát bárki ma Magyarországon, aki nem ciszheteró, vagy mondjuk nőként nem akar gyereket, esetleg vega, és a rokonsága szerint meg "az nem normális".

Vajon hány olyan embertársamat vegzálják finoman vagy durván olyan tulajdonságért, ami lehet, hogy igaz rá, de nem meghatározó része az identitásának? Mert igazából ki a fenét kell, hogy érdekeljen rajtam meg a férjemen kívül, hogy ezek szerint demiszexuális vagyok?

Read it till you feel it

A közösségi média (meg az egész internet) egyik kétélű tulajdonsága, hogy egyszerre lát el minket nagyon is hasznos, és eseténként egészen káros információval, többek között önismereti jellegűekkel is.

Mert természetesen jó dolog, ha egy problémámra akarva vagy akaratlanul megoldást találok, de

(Lásd az egyszeri anyuka, aki most tudta meg, hogy demiszexuális).

Ahogy egy női magazin horoszkóp rovatának kb. bármelyik jegyébe belelátja magát az ember, úgy mondjuk egy ADD (Attention Deficit Disorder), vagy a mai, frissebb szóhasználat szerint “figyelmetlen ADHD” (Innattentive ADHD) zavar leírásának olvasása után is sokan fogják úgy érezni, a fene egy meg, ez bizony rám is jellemző. Én például simán hozom ezeket a figyelemzavaros jellemzőket:

• Nehézséget okoz megtartania a figyelmét, különösen akkor, ha a feladat nem érdekli
• Figyelme könnyen elterelődik
• Gyakran követ el olyan hibákat, amelyek a figyelmetlenségéből fakadnak
• Problémája lehet az önmotivációval
• Alulteljesítés érzése, szubjektíve nem sikerül elérni a célokat
• Nehezen szervezi meg az életét
• Krónikus halogatás jellemzi, vagy nehéz elkezdenie valamit
• Sok feladatot futtat párhuzamosan, de a befejezéssel gondjai vannak

De ettől még nem vagyok ADHD-s (vagy legalábbis szakember még nem állapította meg rólam).

Mindenki tudja, hogy betegséget internetről diagnosztizálni nem szabad, mert a vége mindig az, hogy egy fejfájásra rákeresve plusz nyolc tünet és két halálos betegség biztos tudatában állunk fel a gép elől.

Nagyon nehéz határt szabni az önmagunkról megszerzett új információknak, vagy ha már bekerültek a tudatunkba, a helyükön kezelni őket.

Amíg nem olvastam az ambivertáltságról, szilárd meggyőződésem volt, hogy én introvertált vagyok, aki ugyan az online térben, írásban kicsit exhibicionista, de alapvetően azok táborát erősíti, akiknek a Covid idején kötelező karatén kifejezetten kellemes volt.

Amióta viszont tudom, hogy igazából ambivertált vagyok - mert azért néha jól esik egy-egy nagyobb létszámú szociális eseményen részt venni - azóta nem tudok lelkiismeretfurdalás nélkül arra hivatkozni egy találkozó lemondásánál, hogy ne haragudj, intro vagyok. (Helyette egyébként a szintén nemrég megismert mizofóniás tulajdonságomra szoktam hivatkozni, aminek megismerése amúgy nagyon sokat adott, na nem az identitásomhoz, hanem az extrém hangérzékenységem kezeléséhez.) Tehát az, hogy kiderült, hogy ambivertált vagyok, megint csak egy magamra alkalmazható jelző lett anélkül, hogy hozzáadott volna az életemhez vagy az énemhez.

Egy címke nekik, egy címke nekem

Könnyebben eligazodunk egy olyan boltban, ahol mindenen ott van a címke, és nem kell minden egyes konzervhez odahívni valakit, hogy mesélje már el, mi van a dobozban, mire való és hogy kell elkészíteni.

Emberek esetében is az egyszerűbb kezelhetőség miatt alakult ki a címkézés, hiszen mennyivel könnyebb azt mondani, hogy a főnökünk egy nárcisztikus bunkó, mint egy-egy adott szituációt a helyén kezelve a megoldásra fókuszálni. A címkék, bélyegek lényege az állandóság és az egyértelműség: valami vagy fekete vagy fehér. Így nem kell energiát feccölnünk a szürkeárnyalatok elemzésébe, hanem pikk-pakk fel tudjuk venni az álláspontunkat.

A legnagyobb probléma ezzel (azon túl, hogy a címkézés egyébként a kognitív torzítások körébe tartozik, tehát általuk sosem a valós helyzetet látjuk) a negatívumokra való fókuszálás.

Így aztán a saját személyiségünket is rendre az általunk rossznak ítélt, a szerintünk mások által elítélendő, de legalábbis nem preferált tulajdonságainkból rakjuk össze. Én például azt, hogy a kisgyerekek életkori sajátosságait sokszor rosszul kezelem, vagy hogy a házimunkában az átlaghoz képest általában alulteljesítek, úgy interpretálom magam felé, hogy türelmetlen és lusta vagyok. Így, állandósítva.

Ugyan ezeket a címkéket eddig még senki sem jelölte meg, mint az identitásom szerves részét, én simán felragasztottam őket az egyszerűség kedvéért a mentális tükörképemre. Pedig nem vagyok mindig türelmetlen és lusta se. És ha épp nem vagyok lusta, veszem is a fáradtságot az ilyen káros öncímkék lekapargatására, mert 36 éves fejjel néha már tudom, melyik jelzőm vagyok, és melyik nem. Viszont végtelenül sajnálom a mostani kamaszokat, akik identitáskereséséhez az idősebb generációk futószalagon gyártják az újabbnál újabb kifejezéseket.

Patchwork identitás

Mennyivel egyszerűbb volt az internet előtt kitalálni, milyenek vagyunk. Ott voltak a körülöttünk lévők, akikhez hasonulni vagy pont ellenkezőleg, akiktől különbözni akartunk, de ez sose jelentett többet pár száz embernél. Ehhez adódott hozzá a történelem és a művészetek további pár száz alakja, akik szintén mintát, vagy legalább igazodási pontot jelenthettek az identitásunk meghatározásában. Most meg idegenek millióihoz képest kell meghatároznunk magunkat.

Malinák Judit szociológus-közgazdász „patchwork-identitásnak” nevezi azt az énképet, melyet a különböző on-és offline médiumok által közvetített életstílusminták és szerepmodellek sokféleségéből, darabonként rakunk össze.

A folyamatos önreflexió miatt aztán kénytelenek vagyunk egyre nagyobb tudatossággal  válogatni ki azokat a jellemzőket, amelyek helyesen határoznak meg minket. Mintha egész nap egy pláza boltjait rónánk egy személyes kapszulagardrób összeállítása céljából...

Je suis fluid

Reggelente még homokóra alkatú vagyok, aztán délelőtt 10-re már az alma típusba sorolnám magam. Az egyik percben megőrülök a gyerekeimtől, és azt kívánom, bár mentem volna apácának, a másik pillanatban meg el se tudom képzelni a földi boldogságot nélkülük. Gyerekkoromban utáltam a lecsót, ma már többek között azért is várom a nyarat, hogy a friss zöldségekből ezerféle lecsót főzhessek.

Nem vagyunk szobrok sem kívülről, sem belülről. Nem kell állandó eposzi jelzőket keresnünk az identitásunkhoz. Csekkbefizetéskor nem fontos, hogy a postás néni otthon kivel bújik ágyba vagy tesz-e tojást lecsóba. Az viszont igen, hogy kedvesek vagyunk-e egymással, amíg van közös elintéznivalónk.

Talán befejezhetném ezt a cikket és levághatnám végre a kertben az elhervadt tulipánokat.