„A pénz miatt jöttünk ki. De nem amiatt nem megyünk haza” – fiatal magyarok Skóciában
“A pénz miatt jöttünk ki, igen. De nem amiatt nem megyünk haza. Majd meglátod.” – mondták. Öt napom volt arra, hogy “meglássam”. Hogy kikutassam az okot: miért nem akarnak soha többé hazajönni. Pedig szerető családjuk van itthon, lenne kihez. Mégsem.
Öt nap csak a benyomásokra elég, tudom. De minden illatot, tájképet, emberi gesztust, színt, fénysugarat és infót úgy szívtam magamba, mint egy szivacs. Hogy Skócia gyönyörű, még januárban is, harsogóan zöld a fű, vadregényes a táj, árnyasak a lankák, haragos vizűek a tavak, ezerféle színű az ég, és igen, vannak fekete birkák mindenfelé, azt gondolom, sokan tudják. Az időjárás szeszélyes, hol esik, hol kisüt, de ez sem újdonság. Későn sötétedik, és későn világosodik. A levegő a sok zöld miatt (előírás, hogy mennyi területet kell zölden meghagyni) oxigéndús, nehéz, először álmosító. De most inkább mondok néhány olyat, ami – nekem legalábbis – tényleg új volt.
A gyógyszerek többsége ingyen van. Mármint a vénykötelesek. Ha csak bemész egy Pharmacyba (a patika és a drogéria egyfajta egyvelege, ott ez van), és veszel egy doboz fejfájás-csillapítót, azért fizetsz. De ha elmész a háziorvoshoz, aki felír neked egy antibiotikumot meg egy lázcsillapítót, vagy komolyabb esetben, mondjuk öregeknél vérnyomás-csökkentőt, az egy fillérbe se kerül.
Ezt sokáig nem hittem el egyébként, azt hittem, viccelnek, aztán egy társaságban egy skót visszakérdezett: “Miért, ti mire fizetitek a tébét?” Elgondolkoztam. Tényleg, mire is?
Nincs borravaló és hálapénz. Egyáltalán. Az orvosok, nővérek köszönőkártyát kapnak a páciensektől, még egy műtét vagy szülés után is. Amikor egy étteremben én álltam a cechet, és megkérdeztem a pincért, hogy a szervizdíj benne van-e a számlában, megütközve nézett rám, nem tudta, miről beszélek. Harmincöt és fél font volt a végösszeg, én a kártyámról harminchetet húzattam le. Ez nemhogy borravalónak, de udvariassági gesztusnak is halvány. A pincér mégis úgy hálálkodott, mintha az édesanyja életét mentettem volna meg. Aztán fél órát dumált az étterem melletti festői tóról, hogy ugye tetszik nekem, és képzeljem el reggel, amikor a pára úszik a víz fölött, ő úgy imád itt dolgozni... olyan aranyos volt, hogy nevettem, mint egy gyerek. Mintha infúzióban adtak volna be nekem egy jó adag életörömöt.
A skót így első blikkre amúgy is az egyik legkedvesebb nép, amellyel valaha találkoztam. A Glasgow melletti kisváros, ahol laktam, olyan, mint egy nagy falu. Egy nap az utcán ültem egy padon, és egy idősebb úriember odaszólt: "Élvezze a szép időt, az isten áldja meg, szép napot."
Öt perc múlva egy fiatalabb hölgy mosolygott oda: "Napozzon, ugye, milyen jó egy kicsit ücsörögni?" Aztán hazafelé még vagy hárman elegyedtek szóba velem. Nem mondom, hogy mindent értettem (a skót akcentus komoly kihívás), de elég volt mosolyogva visszabólogatni, vagy egy “Hiya”-t odabökni (általános köszönés), elégedettek voltak vele. De Glasgow belvárosában is, egy üzletben a velünk lévő lánykával egy megtermett férfieladó vagy tíz percig bolondozott, bújócskázott vele, a kislány gurgulázva nevetett, mi meg nyugodtan shoppingolhattunk.
Az ügyintézésről csak annyit, hogy amikor a kicsi gyerektartása valami banki hiba miatt pár napot csúszott, Patrícia felhívta a gyámhivatalt, és az ügyintéző az adatok bemondása után azt mondta: “Kérem, várjon egy pillanatot, mindjárt felhívjuk az apát, hogy mi a gond.” Ott, helyben felhívták a másik felet, nem volt ám 30 napos levelezgetés, meg százmillió papír, meg hat példányos kérelem, meg határozat, meg bíróság. Két nap múlva megérkezett a pénz.
Az árakról: a minimálbér 1000-1200 font (430-520 ezer forint között). A lakásbérlet tényleg nem kevés, meg van kommunális adó (önkormányzati), egy viszonylag olcsó lakás is havi 500 font körül van, plusz kb. 80-100 font rezsi, tehát így együtt 250 ezer forint fölött kóstál (bár lassan már itthon is).
De az élelmiszerárak szinte teljesen ugyanazok, mint itt, bár a pandémia és az infláció természetesen őket is sújtotta, és nekem úgy tűnt, a ruháké is, bár tény, hogy épp egy óriási leárazás-hullámba futottam bele.
De azok is nagyon gyakoriak, és általában 50-70%-os csökkentést jelentenek. A legnagyobb skót bankok egyébként külön skót bankjegyeket is kiadnak, az árfolyamuk ugyanaz, mint az angol fonté, csak máshogy néznek ki. Az öt és tíz fontos címletek például újabban eltéphetetlen, vízálló anyagból készülnek. Ez nagyon jól jön néha...
Dolgozni kell, igen. A Brexit előtt könnyebb volt, ha megérkeztél az országba, és megigényelted a National Insurance Numbert (tébé-szám), már vállalhattál is munkát, és egészségügyi ellátást is kaptál. Most már körülményesebb az ügyintézés, de ott is jócskán van munkaerőhiány, azért megoldható kimenni. Akik már ott vannak évek óta, természetesen a régi szabályok szerint élnek és dolgoznak az országban.
A nyelvtudás természetesen nagy előny, de hamar bele lehet tanulni, főleg egy fiatalnak. Azok a skótok, akikkel én beszéltem, viszonylag egyszerűen fogalmaznak, nem várnak el mástól sem irodalmi magaslatokat. Egy kismamát csak egy évig támogat az állam, utána csak akkor, ha dolgozik (akár félállásban is), vagy tanul. Patrícia régebben egy autószalonban dolgozott, azután fodrásziskolába járt, annak a teljes költségét is fizették. “Itt az a hozzáállás, hogy ha látják, hogy dolgozol, tanulsz, odateszed magad, akkor megbecsülnek. De ingyen élni nem lehet” – mondták a házigazdáim.
“Az igaz, hogy a 3-4-szeresét megkeressük annak, amit otthon tudnánk. De én azt szeretem Skóciában, hogy az emberek nem depisek, nem nyavalyognak állandóan, nem keverik a sz@rt, otthon már megőrülök ettől. Ezért nincs is honvágyam. Itt emberszámba vesznek. Ha dolgozol, ha rendes vagy, akkor itt tényleg vagy valaki. És látsz magad előtt egy jövőt.”
Nem tudtam nem megérteni őket. A nyugalom, a biztonságérzet, és önmagában az a tény, hogy a skótok “csak úgy”, egy jó szóval is minden nap megsimogatják egymás lelkét, nekem is bőven elég volt ahhoz, hogy szinte egy másik bolygón érezzem magam. Néztem a kislányt, aki már skótként fog felnőni, nem magyarként, még ha beszélni is fogja az anyanyelvét. Aztán csak annyit mondtam: “Azért egyvalamire hadd kérjelek meg benneteket: ne utáljátok meg a magyarokat. Rengeteg jó fej van otthon is. Csak ránk jobban ránk járt a rúd, mint a skótokra.”
Hallgattunk. Volt valami kimondatlan szomorúság közöttünk, három magyar között, akik a kontinens túlsó felén ültek, egy szépen berendezett lakásban. Aztán az utolsó estén, úton a repülőtérre üvöltettük a kocsiban a zenét, visongva nevettünk, egy kis időre húszévesnek éreztem magam én is. Kicihelődtem a csomagommal, puszit nyomtam mindhármójuk fejére, és elindultam – haza. És arra gondoltam: értem én, gyerekek. A pénz hozott ki benneteket, de ami talán örökre itt fog tartani, az valami egészen más. Valami sokkal fontosabb. A közérzet.