A skótok nemzeti étele, a haggis valójában egy vadon élő mitikus lény - állítják egyre többen
Ködös fennsíkok, kockás szoknya és dudaszó, a Roxfort Express nyomvonala... ezek jutnak először az ember eszébe, ha szóba kerül Skócia. De van egy különleges, kétarcú nemzeti kincse is ennek a fukarként aposztofált népnek, amiről érdemes lenne többet tudnunk.
A skótok kisgömböce
Ki ne ismerné a haggis-t?
Hát mondjuk az, aki nem igazán jártas a skót kultúra gasztonómiai vagy mitológiai berkeiben. A haggis ugyanis egyszerre jelenti a szoknyás-dudás nép egyik híres nemzeti ételét és egy komoly marketinggel igen, de bizonyított léttel nem rendelkező vadállatot.
Ismerjük meg először a ténylegesen ehető változatot!
Birkaszív, -tüdő és -máj marhafaggyúval, hagymával és fűszeres zabliszttel keverve kerül a birka gyomrába, melyet megfőznek, végül a hurkához hasonlóan kisütnek.
Bár sokan úgy tartják, ezt az elsőre nem túl bizalomgerjesztő ételt csak az angolok elrettentésére találták ki, olyan nagyon mégsem lehet rossz, hiszen a bizarr fogás az egyik legnagyobb skót nemzeti ünnepnek, a Burns’ Night-nak például elengedhetetlen alkotóeleme.
A skótok Petőfijeként számon tartott költő, Robert Burns emlékünnepét 1801. óta minden év január 25-én rendezik meg, az eseménynek pedig kiemelt szereplője a haggis, amihez a nevezett poéta szívhez szóló verset költött.
A megosztó ételről állítólag egy vicces kedvű amerikai újságíró (és szintén zenész, izé, költő), bizonyos James J. Montague írt először 1924-ben. Szatirikus versében vadon élő állatként írja le a haggis-t, aminek elejtése igazi embert próbáló feladat.
Magának a nem létező állatnak az eredete a skót folklór (és humor) ködébe vész, az viszont bizonyos, hogy sok ember fáradozik azon, hogy a négy lábú haggis a lehető legélőbb legenda lehessen.
A felföld sörényes bicebócái
A leírások és beszámolók alapján a vadon élő haggis külsejét tekintve leginkább egy óriás, hosszú szőrű rágcsálóra hajaz, mely egyik oldalán hosszabb lábakkal rendelkezik, lehetővé téve a védtelen kis állat számára a gyors helyváltoztatást természetes élőhelyén, a skót hegyvidéken. Ennek a fizikai adottságnak azonban vannak hátrányai is: az állat ennek köszönhetően csak egy irányba tud biztonsággal mozogni a hegyen, ezért ha valakinek sikerül szemből támadnia rá, a haggis védtelenné válik.
Ha mégis sikerül összeszűrnie a levet egy balos és egy jobbos haggis-nek, az utódok a kevert irány-preferencia miatti instabilitás okán csak ritkán érik meg az ivarérett kort.
Vastag bundájuk (egyes leírásokban egyenesen „sörényük” ) segíti őket a túlélésben a zord körülmények között is.
Az ehető és a szőrös haggis pedig a már említett Burns’ Night napi lakoma kapcsán került összefüggésbe, amikor egyesek azt kezdték el terjeszteni, hogy a furcsa fogás igazából nem is a birka különböző részeinek összemixeléséből jön létre, hanem készen kapható a vadonban, csak el kell tudni ejteni. Ebből következően a haggis vadászidénye november 30-tól, a skótok védőszentjének tartott Szent András napjától egészen nemzeti költőjük ünnepéig, tehát január 25-ig tart- ami ezek szerint egy nemzeti haggis-tor.
Mit kíván a szoknyás nemzet? Skót-gael-pikt-kelta-népi-nemzeti haggis-heccet!
A technológia fejlődésével aztán egyre komolyabbá vált a haggis-kultusz. Az internet elterjedésével már nem csak egymás között viccelődött a skót közösség a vadon élő haggis különböző változatainak morfológiai vagy etológiai kérdéseiről, hanem részese lett ennek a belsős poénnak az egész világ. A világnak viszont sokszor még mindig nem esik le, hogy ez csak egy, helyenként talán komolyan túltolt ugratás.
A Glasgow-i Kelvingrove Art Gallery and Museum például egymás mellé helyezte egy ehető és egy vadon élő haggis preparátumát (utóbbi természetesen csak egy műalkotás), az erről készült fotók pedig közkézen forogva ejtik ámulatba az internet gyanutlan népét.
Egy másik, szarvakkal rendelkező haggis-alkotáshoz a szerzők komoly üzenetet is tűztek:
A különböző social media felületeken a wild haggis-ről írt bejegyzések (és a rájuk érkező kommentek) sokszor annyira meggyőzőek tudnak lenni, hogy az egyszeri non-skótok joggal hihetik, hogy itt egy valódi élőlényről van szó. A mesterséges intelligencia segítségével ráadásul már egészen élethű képeket tudnak készíteni a rajongók, kiváló példa erre a Haggis Wildlife Fundation. Az alapítvány több megkapó kisfilmet is készített David Attenborough, jobban mondva egy text-to-speach szoftver segítségével, mely lehetővé teszi gondolataik Attenborough hangján történő átadását. Morgan Freeman mellett talán az övé az egyik olyan orgánum, mellyel szinte bármilyen tudományos vagy természetfilmet hitelessé lehet tenni. Az AI által készített, könnyen eredetinek tűnő századeleji fényképek és középkori kódex kivonatok ezzel a narrációval zavarba ejtően valódinak tűnnek.
De vajon mi értelme ennek az egésznek a szórakoztatáson és a viccen túl?
Kripto- és etnozoológusok a környezet védelmében
A haggis-hez hasonló rejtőzködő életmódot folytató mitikus lények kutatóit kriptozoológusoknak nevezzük. A tudománynak igazán nem nevezhető terület Bernard Heuvelmans zoológus meghatározása alapján „a rejtőzködő állatok tana” (a kripto- előtag jelentése: fedett, rejtett, titkos). Huevelmans szerint a kriptozoológiát egyfajta tudományos alapossággal párhuzamos nyitottsággal kell kezelni, kellő figyelmet fordítva a folklór által szolgáltatott információk kezelésére. Ha viszont elég körültekintően jár el az ember, mármint a kriptozoológus, akkor a fantasztikus elemeket lehámozva értékes információkra, vagy akár egy valóban létező, a zoológia számára új fajra is bukkanhat.
És hogy hogy jön ez a környezetvédelemhez?
A kriptozoológiát körbelengő izgalmas, mesebeli köd igazából minél vastagabb, annál többeket érdekel. A hírnév pedig mindennek hasznára válhat, ha jól kezelik.
Ki ne szeretné, hogy egy valóságos mesebeli lény háborítatlanul élhessen természetes közegében?
Ezt a munkát, vagyis a természetes élőhelyek ilyetén való megőrzését a tudományos körökben elfogadottabb etnozoológusok is támogatják. A néprajztudomány és a zoológia metszetében dolgozó kutatók az állatfajtáknak az emberi kultúrában játszott szerepével, a hozzájuk fűződő képzetekkel, szokásokkal és ezek hasznosításával foglalkoznak.
A világ népeinek ősi, állatvilággal való kapcsolata ugyanis fontos és hasznos információkat őriz. Legyen az ökológiai tudás, vallási és kulturális szerep, vagy egyszerűen csak az adott állat megjelenésének és viselkedésének generációról generációra szálló megfigyelése, az etnozoológusok számos érdekes és értékes felismeréssel segítik a mai kutatókat.
Az etnozoológiai kutatások a természeti és a társadalmi rendszerek összekapcsolását, a tájban élő ember, a tájat használó gazdák tudásának, motivációjának és döntéshozatali stratégiáinak megismerését segítik elő.
A hagyományos tájhasználat egyik előnye, hogy biológiailag diverz kultúrtájakat hoz létre. Ennek egyik legszebb példái a hagyományos temetők (lásd korábbi cikkünk), valamint a többnyire ezek helyén működőtt egyéb, vallásilag kiemelt területek, szent ligetek. A minimális beavatkozás miatt ezek számos növény- és állatfaj menedékét jelentik az ember által gyarmatosított tájban, kis kiterjedésük ellenére meglepő hatékonysággal őrzik a biológiai sokféleséget
A védett helyek tehát megvédték a természeti értékeket. De mit lehet tenni egy fontos és védendő természeti érték, mondjuk a skót hegyvidék megőrzésének érdekében? Lehet, hogy nem rossz ötlet előtérbe helyezni egy kitalált figurát, ami elég kedves, érdekes vagy vicces ahhoz, hogy sok embert foglalkoztasson, akik az állatnak köszönhetően majd jobban oda fognak figyelni az élőhely védelmére is.
A haggis-történet végére pedig idebiggyesztünk egy igazán „attenborough”-i gondolatot, amit a Haggis Wildlife Foundation munkatársai idéznek tőle (vagy adnak a szájába) egyik akadémiai magaslatokra törő, zseniális humorral megírt tanulmányukban.
„Itt nem csupán egy faj visszatéréséről, hanem a teljes ökoszisztéma és a kultúra szétfeslett szálainak újraszövéséről van szó.”
