Paraszociális barátaink: Robert De Niro és Al Pacino

Kavargatom a spenótot, a harmadik gyerekem fel-alá autózik a lakásban, közben azon gondolkozom, mit kéne írnom arról, hogy Robert de Niro 79 évesen újra apa lett, színésztársa és barátja, Al Pacino pedig 83 évvel a háta mögött néz újra hasonló örömök ( ? ) elé. Mert hogy erről kéne valamit mondanom, de nehezen találok rajta fogást.

Mert hát mit lehet még erről írni? Már száz meg száz oldal megírta, hogy Al Pacinoról tudni, hogy nem akarta újra első kézből hallgatni egy csecsemő sírását vagy cserélni a pelenkáját (persze valószínűleg ez amúgy sem az ő feladata lesz), Robert de Niro viszont saját állítása szerint tervezte, hogy még egy gyermek apja lehessen (már amennyiben az általa a kérdésre adott válasz („Hogy lehet az ilyesmit nem tervezni?”) mögött ez a meggyőződés áll.

Mondjuk az, hogy a gyermekeknek életet adó két nő, Tiffany Chen harcművészeti oktató és az első körben aranyásónak kikiáltott, amúgy meg saját jogon milliárdos Noor Alfallah vágyott-e vagy sem a gyermekáldásra, érdekes módon annyira nem forró téma, pedig hát engem sokkal inkább érdekelnének az ő gondolataik és érzéseik a helyzettel kapcsolatban, de mivel egyiküknek sincs meg az elérhetősége, nekem meg itt rotyog a spenót, ebből a körből most kimaradok.

Akkor most mit írjak erről? Egy férfi élete végéig nemzőképes marad (bár Al Pacino egészségügyi okok miatt nem számított rá, hogy ez nála is igaz lehet), éppen ezért nem kirívó, hogy valaki ennyi idősen legyen apa – akár elsőre, akár többedjére. A témában rekordtartó amerikai James E. Smith  101 éves korában nemzett gyereket 38 éves feleségének még 1951-ben, kapásból kettőt is, hiszen ikerlányaik születtek. Korábban sem volt példa nélküli, hogy egy férfi idősebb korában is gondoskodik az egyenes ágú utódlásáról egy nála jóval (JÓVAL) fiatalabb nő közreműködésével, hiszen így született például Konfuciusz is, akinek 72 éves apja, Kong He 17 éves feleségét tette anyává az időszámításunk előtti régi szép időkben. De ezeket is már megírták a két színésszel kapcsolatban.

Aztán arra jutottam, felteszem magamnak a kérdést: mitől lesz hasznos ország-világ tudtára adni ennek a két nagypapa korú színész családi életének aktuális bonyodalmát? Vagy legalábbis mit tanulhatunk ebből a két, hasonlónak tűnő, de mégis különböző esetből? Ha folyóparton talált kavicsként körbeforgatom őket, meglátok-e bennük valami, amitől előrébb leszek, mint előtte voltam? Például megnézhetném, miért foglalkoznak az emberek ennyit a celebekkel...

Madarat tolláról, embert paraszociális barátjáról

Volt már olyan, hogy egy ismerősödről kiderült, nem szereti a kedvenc színészedet, énekesedet vagy költődet? Rossz érzés volt, ugye? Ha valami degradálót is mondott róluk, az kifejezetten fájt. Mint amikor a barátodat vagy a szeretett nagynénidet szidják. Pedig soha az életben nem találkoztál még face to face a tárgyalt hírességgel. Nos, ezt hívják paraszociális kötődésnek.

A fogalom megszületésekor Robert De Niro még csak 13 éves volt, Horton és Wohl tanulmánya ugyanis 1956-ban készült el, melyben rámutattak arra, hogy a tömegmédia technológiái ugyan egy szemtől szembeni kapcsolat illúzióját keltik a néző és az előadó között, ez az interakció valójában egyoldalú.

Ez lehet színész, influenszer, politikus, de akár fiktív személy is egy könyvből vagy filmből. A lényeg, hogy ez a kapcsolat csak a médián/médiumon keresztül van valósul meg, és csak az egyik irányba működik.

Ez persze nem jelenti azt, hogy bármelyik hírességgel rögtön ilyenfajta kapcsolatba kerülnénk, amint elénk sodorja őt mondjuk az internet. Ahogy a valós térben és időben történő találkozásoknál, először itt is interakciónak kell létrejönnie: meglátni, elolvasni a személyről szóló hírt. Ha ezek után mindenfajta érzelmi vagy intellektuális megérintettség nélkül továbblapozunk, akkor nem jön létre a paraszociális kapcsolat. Ha viszont ez megtörténik, az kicsit olyan, mint amikor egy kollega vagy a baráti társaság új tagja felkelti az érdeklődésünket. Minél több interakció jön létre az adott személlyel, annál erősebb lesz a kötődés. A paraszociális kapcsolatok születésének hátterében egyénként az áll, hogy az agy még egyformán érzékeli a személyes és a médiában történő találkozások által kialakult érzelmi kötődést.

Biológiailag egészen szokatlan, hogy egy vadidegenről napi szinten tudjunk: kinyitva az újságot, felcsapva a laptopot vagy bekapcsolva a TV-t lássuk és halljuk, mi történik vele. Elménk még ott tart, hogy minél többet tud valakiről, annál fontosabbnak érzi őt, az nem érdekli, hogy az adott emberrel esetleg még sose találkoztunk személyesen. Így fordulhat elő, hogy jobban foglalkoztat minket, mit gondol mondjuk a női egyenjogúságról a kedvenc énekesnőnk, mint a saját nagyanyánk.

Ez persze nem egyenlő azzal, hogy valakit a példaképünknek tekintünk, de igenis befolyással van ránk, hogy mit és hogyan mutatnak számunkra a lényükből a hírességek. Ezért is nem mindegy például, hogyan reagálja és kommunikálja le a késői gyerekáldás tényét egy De Niro vagy egy Al Pacino- kaliberű celeb.

Nem mindegy, hogy mondod

De térjünk is vissza a konkrét esetre.  A két színész ugyanabba a cipőbe került: szépkorukban lettek/lesznek újra apák. De amíg Al Pacino a hír éterbe kerülése ( nem saját maga által való közlése ) után DNS-tesztet csináltat, addig Robert de Niro egy hivatalos és neves eseményen, frappáns ( megrendezett vagy spontán ) módon informálja a közönséget.

mondja Dürematt drámájában Nagy Romulus a belügyminiszterének, amikor az egy sürgős és nem túl rózsás beszámolót akar császára elé vinni. Valami hasonlót vitt véghez De Niro is, amikor a bulvár és a közönség részéről várhatóan majd botrányként kezelt hírt a már ismert, elegáns módon tálalta. A hírhez rögtön tudott a sajtó előnyös és profi fotót csatolni, nem úgy, mint Al Pacino esetében, akiről mindenki csak lesifotós vagy összemontázsolt képeket tud mellékelni.

Hogy ez az tálalási stratégia De Niro ötlete volt-e, vagy az ügynöksége, a publicistája, esetleg maga a gyermek édesanyja fejéből pattant ki, az igazából részletkérdés. Így is, úgy is szép mentésnek mondható, főleg a másik apuka kommunikációjával és viselkedésével összevetve.

Pedig hivatalosan mindkettőjük publicistája ugyanaz a Stan Rosenfield, akinek a kezében összeér minden publikus on-és offline megjelenésük szála, így a rangidős színész is kezelhette volna PR-barát módon a helyzetet. ( Amúgy Rosenfield-del dolgozik többek között Morgan Freeman, George Clooney vagy Helen Mirren is, szóval nem mondhatni, hogy nincs tapasztalata. )

Nem is gondolná az ember, mennyire meghatározó tud lenni egy művész karrierje szempontjából, hogy ki igazgatja a hivatalos megjelenéseit.

Érdekes lesz figyelni a következő időszakban, melyik kispapa ( vagy a mögötte álló szakmai csapat ) miként irányítja a sajtót, De Niro kikerül-e ebből a reflektorfényből azzal, hogy nem csinál nagy felhajtást a gyerek körül, és Al Pacino vajon rendezi-e sorait, vagy jobbnak látja fenntartani az érdeklődést és folytatja a bulvár etetését vagy engedi neki a "szabad rablást".

Magad, uram, ha publicistád nincs

Nekünk, hétköznapi embereknek ritkán mondja meg egy PR-csapat vagy a menedzserünk, hogyan kéne egy-egy élethelyzetünket vagy véleményünket adott hallgatóság felé közölni. Ezek híján kénytelenek vagyunk saját kútfőből vagy példákból dolgozni. Utóbbi persze sokkal takarékosabb megoldás időben és energiában egyaránt.

Sőt, ha a beszélgetőpartnerünket jól ismerjük, akkor rögtön mutogathatunk az ő kedvenceire, mint hivatkozási alap. ( " De hát szívem, Salma Hayek se fél megmutatni, hogy őszül és ráncosodik, te is nyugodtan elmehetsz az érettségi találkozóra anélkül, hogy magadra borítanád a sminkasztalt! " vagy " Jaj, Nagyi, hiszen a Kordáék is harminc év után költöztek kisebb lakásba, hát neked se lesz semmi bajod, ha eladod a tiédet és az árából kényelmesen élsz egy kisebben!" )

Mindenesetre akár tudatosan követünk egy hírességet, akár az algoritmus tréfálkozik velünk kéretlen celebkontenttel, a sikereikből és a kudarcaikból bármikor tanulhatunk. Hátha egyszer pont egy sztártól tudjuk meg, mit érdemes adni a spenót mellé a virslin és a tükörtojáson kívül egy kétévesnek...