Láthatatlan lelki terhek - még mindig a nőkre hárul az érzelmi házimunka
„Jaj, engedd már el, nem fog összedőlni a ház, ha csak kétféle süti lesz délután! Nekem például elég a kókuszgolyó is. És felesleges volt ennyit vadászni ezt a játékot, hát nem tök mindegy, milyen az a rongybaba?”
„Igen, tudom, de Mariéknál a kisebbik allergiás a kókuszra, az ünnepeltnek meg az epres a kedvence tavaly óta, szóval nem csinálhatok csokitortát. A játékról meg csak annyit, hogy ők is mindig megkérdezik, minek örülne a gyerek ÉS én mit engedek, és tök jól esik, hogy ők legalább tiszteletben tartják a kéréseimet, és nem állítanak be minden alkalommal egy tonnányi műanyaggal, ami a jövő hetet se éri meg. De most kérlek, vedd le azt az inget, nem, nem lesz jó, hát látod, hogy folt van az ujján...És egyébként is örülne a mama, ha felvennéd, amit tőle kaptál, tudod, hogy ez milyen fontos neki. Nem? Nem tudod?”
Közfelelős szuperhős
Az alábbi beszélgetés elhangozhat egy születésnap, egy évforduló, karácsony, ballagás, vagy akár egy hétköznapi vendégség kapcsán is. Tulajdonképpen bármelyik napon, amikor az anyának kell mindenki helyett kisakkoznia és összelogosztikáznia, hogyan lesz a következő 24 óra (és az egész élet) a család aprajának és nagyjának is a legjobb. Vagy ha nem is a legjobb, de a lehető legoptimálisabb. Hogy a feladatokkal elkészüljön és mindenki életben maradjon, sőt, jól is érezze magát aznap és a későbbiekben is.
De hogy az időben még egészen közeli karácsonyt hozzuk példának, arra is neki kell gondolnia, hogy az adott évi közös ünneplés kinek milyen emléket képvisel majd. Hogy ha esetleg jövőre valaki már nem lesz ott az ünnepi asztalnál, akkor nyugodt lelkiismerettel gondoljanak vissza az élők az utolsó közös karácsonyra, mert odament a gyerek puszit adni a dédinek, vagy megette a Laci töltött káposztáját vagy nagyon jót játszott a sógoréktól kapott kirakóssal. Ezzel párhuzamosan pedig az is fontos, hogy a kisgyereknek is jó legyen majd visszaemlékezni ezekre a napokra még 20-30-50 év múlva is.
Kap-e olyan lelki atombombát, amit sok év terápia sem tud helyre rakni, mert nem ő kapta a hatalmas plüss mackót, hanem az öccse, hogy az egyébként megbízható nagybácsi borgőzösen olyat mesélt neki az aktuális barátnőjéről, amit nem kellett volna, vagy hogy kiderül, nem a Jézuska hozza az ajándékokat.
Döntések láncolatán múlik mindez. De miért is várja el a társadalom (és benne maguk az anyák is), hogy mindig jó döntés szülessen, akár van rá elég idő (ki és mikor kapja a hatalmas plüss mackót), akár nincs (mikor szabad kimenni a konyhába és őrizetlenül hagyni a gyereket)?
Egy anya élete - főleg, amíg kicsik a gyerekei - egyébként is egy megállás nélküli döntéscunami, az ünnepek előtti és alatti extra adag láthatatlan érzelmi házimunka pedig hatványra helyezi ezt. Lehet-e ezeket a döntéshelyzeteket egyszerűsíteni, megvalósítani a mindenféle coach és megmondó ember által szajkózott belelazulást, elengedést, és vajon ezek hol kezdődnek és hol van a megvalósíthatósági határuk? Mert ha mondjuk meg is egyeznek a rokonok, barátok, hogy mindenki csak egy valamihez ragaszkodhat egy ünnep kapcsán, már ahhoz is komoly mikromenedzselés szükséges. Például hogyan döntsük el, kinek van több joga a saját igényeihez? A csecsemőnek, kisgyereknek, aki a kialakított alvási/evési rutintól eltérve nyűgös és ezért ünneprontó lesz? Vagy a dédinek, aki már helyhez és (meg)szokásokhoz kötött, és ki tudja, meddig lesz még velünk? Az ételérzékenynek, az elváltnak, az egyedülállónak, az utolsó idős várandósnak? Esetleg a hétköznapokban güriző apáknak, netán a még hétvégente is güriző anyáknak - mert hát hogy is szól a mondás: ha anya boldog, mindenki boldog?
Akárki is kerül ki győztesként, mindenkinek nem lehet jó. És bárki, akinek nem lesz jó, általában az anyákat okolja: miért nem az ő érdekeit helyezte előtérbe, miért ilyen igazságtalan?
Hogy nem tudnak mindenkinek a kedvére tenni.
Hogy nincs olyan, hogy valami egyszerre olcsó, szép és gyorsan készül el, mert a három feltételből egyszerre csak kettő tud teljesülni.
Hogy kivitelezhetetlen a mesekönyvet a saját valóságunkba átültetni.
Hogy azért vannak kipurcanva az anyák már az ünneplés előtt, mert sokszor hónapokkal az esemény előtt elkezdik összeírni a listákat, összeegyeztetni a naptárakat, repülőjáratokat, ételérzékenységeket és aktuális rokoni összeférhetetlenségeket, mindezt persze általában hiába, mert még aznap is változik a menetrend, valaki beteg lesz, nincs a boltban mentes tejszínhab, besértődik a rokon, rosszkor szól a csengő.
Nagyon találóan írja a szerző az alábbi cikkben, hogy a legtöbben mindezt természetesnek veszik,
Hogy ők ÉLVEZIK, ha ők irányíthatnak, hogy ilyenkor náluk van a kontroll, és ha valaki ebben segíteni szeretne nekik, azt úgyse hagyják, mert az nem lesz olyan.
Amiben sokszor igazuk is van a segíteni vágyóknak, de nem mindig azért, mert az bántaná az anyák egóját vagy összeférhetetlen lenne a perfekcionizmusukkal.
Hanem mert a legtöbb esetben a segítség nem kalkulálja bele azokat a változókat, amiket az anyák sose hagynának ki az egyenletből. A rosszul sikerült kiszervezés utáni plusz munkát, amit aztán megint csak nekik kell elvégezni.
Köszi, hogy segítesz, majd elpakolok utánad!
Mert bizony, az anyák általában így gondolkodnak: ha átengedem másnak a feladatot és az rosszul sül el, azt is nekem kell majd helyrehozni, úgyhogy inkább nem engedem át.
Ha leülök pihenni, de közben kiönti, eltöri, szétszedi, nekem kell rendberakni. Ha más vigyáz rá és baj történik, nekem kell kórházba vinni, megvigasztalni, ápolni. Ha hagyom, hogy ő takarítson, lehet, hogy csak elkeni a koszt, a járólaphoz való szerrel mossa fel a parkettát, 40 fokon mossa ki a gyapjút, nem azt az öblítőt teszi bele, amit ahhoz a mosáshoz szoktunk.
Hogy ha a gyerekre bízza, mit vegyen fel, az egyáltalán nem biztos, hogy az alkalomhoz/időjáráshoz megfelelő lesz.
Hogy ha nem ő pakolja be a kicsinek a váltás ruhát, pelenkát, aktuális kedvenc plüsst, könyvet, akkor nem biztos, hogy mindezek eljutnak a gyerekkel együtt a célhelyszínre, nem jól választ ajándékot, nem úgy csomagolja be… és így tovább.
Ettől a hozzáállástól, az utólagos számonkérésektől persze abszolút érthető módon még annak is elmegy a kedve a segítéstől, akiben meglenne rá a szándék.
és nagyon, de nagyon nem segít ezen az, amikor a kívülálló ráhúzz a helyzetre olyan, általános megállapításokat, mint hogy: „Mindamellett, hogy jelen van a tökéletességre törekvő hajlam, valójában egy nagyfokú félelem is meghúzódik a háttérben. Félelem attól, hogy mi történik, ha megszűnik a kontroll és az irányítás.”
Nem, nem attól félnek az anyák, hogy mi lesz, ha megszűnik a kontroll. Hanem attól, hogy mit kell majd nekik adott esetben helyrehozni anélkül, hogy arra fel tudnának készülni.
Attól félnek, hogy ha elengedik az irányítást, akkor otthon marad a sütis tálca, nem kap ajándékot az unokaöccs új barátnője, vagy másfél órás késéssel tudnak csak elindulni, és ki lesz ezért a hibás?
Hát az anyák.
(Aki pedig most azt mondja, hogy ugyan, nem kell foglalkozni a rokonokkal, az próbáljon meg felnevelni 1-2-3-több gyereket rokoni segítség vagy vaskos pénztárca nélkül.)
De hát akkor hogyan enyhíthetjük ezt a terhet?
Ahogy az alábbi, ironikusan dalba öntött anyai kifakadásban a szerző megénekli az apák dícséretét, úgy kellene az anyáknak is néhanapján azt mondani a teljesen hétköznapinak látszó kőkemény szellemi és érzelmi házimunkájuk láttán: Olyan jó anya vagy!
