Eszenyi Enikő egykori férjéről, Kaszás Attiláról: „Délután volt az esküvőnk, este játszottam, így csak utána volt a lakodalom”
Huszonhárom éve halt meg Kaszás Attila, aki 1960. március 16-án született, és 2007. március 23-án hunyt el. A héten lett volna 65 éves. Most, több mint két évtizeddel a tragédia után Eszenyi Enikő először beszélt arról, hogyan élték meg közösen a szerelmet, az együtt alkotást és a házasságot. A Best magazinnak adott interjúban idézte fel a főiskolás éveket, a lakáskeresést, a Vígszínházat – és azt, amikor a színpadon szerelme karjai között elájult.
A színművészeti főiskolán szerettek egymásba. Eszenyi úgy emlékezik vissza, hogy már elsőévesként elválaszthatatlanok lettek. „Itt van előttem a képe, de ha nem látom, akkor is velem van.
Délután volt az esküvőnk, este játszottam, így csak utána volt a lakodalom. A menyasszonytáncnál pénz helyett volt, aki a személyi igazolványát dobta be a fazékba.”
A főiskolai lét felszabadító volt, különösen azoknak, akik – mint Kaszás – a határon túlról érkeztek. Egy erős, támogató közegben tanultak, ahol a szakmai tehetségük is kivirágzott. Végül a Vígszínházba szerződtek, de lakás nem járt az álláshoz.
Végül Pap Vera segített, aki odaadta nekünk a szükséglakását. Éjszakákon át festettük jó barátunk segítségével, de aztán itt sem maradhattunk.”
A színházban emlékezetes párost alkottak, amit a nézők máig nem felejtettek el. A munka néha veszélyes közelségbe sodorta őket egymással – szó szerint. „Egyszer a *Dühöngő ifjúságban*
Egyszer csak magamhoz tértem. Attila huncut szemeit láttam, amint megkönnyebbülve jelezte, hogy nem otthon, az ágyban vagyunk, hanem a színpadon.”
Kaszás Attila, mintha tudta volna, hogy neki csak rövid idő jut a Földön, nem félt a haláltól. Egy interjúban azt nyilatkozta: „Az ismeretlentől lehet félni, de a haláltól… A születésünktől sem félünk, adomány az is, ez is.
ami valóban félelmetes, hiszen földolgozhatatlan a mi végességünkben. Születésünktől a halálunkig mindent behatárolunk. Odakinn nincsenek mértékegységek… Kitaláltuk a centimétert, az időt, hogy élhetővé tudjuk tenni a létünket. De hol vagyunk mi a végtelenben?”