INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Ábel Anita őszinte vallomása: „Azt mondtam anyámnak, hogyha ez az ember élne, én a felesége lennék, mert imádom”

Az ország szeme láttára nőtt fel, ám ez a felnövés-történet nem volt túl vidám. Nem csoda, hogy azt az arcát, amit azok a kemény évek alakítottak, csak ritkán fedi fel. Rutai Gábornak most megtette.

Megosztom
Link másolása

Még nincs 50 éves, de már 45 éve a képernyőn van. Az elmúlt pár évben egyre nagyobb csodálattal figyeltem. Történt benne valami olyan elemi, ösztönös, természetes, jó humorú fordulat, amitől még közelebb éreztem magam hozzá. Ábel Anitával arról beszélgettem, mitől lehet ez?

- Ahogy az ember megy előre a korral, azokat a sallangokat, amiket 20-30 éves korában fölvesz, mert úgy gondolja, hogy meg kell felelni bizonyos társadalmi elvárásoknak, és a külvilágnak, azt ledobja magáról, mert már nincs idő arra, hogy ezzel foglalkozzon. Inkább befele kezdünk fordulni, keressük, kutatjuk magunkat. Nyilván ez a változás bennem is elindult. Hiszen annyira régóta vagyok a képernyőn, annyira hosszú ideje az határozta meg az életemet, hogy úristen, mit szólnak mások, hogy

mindenhol meg kell felelni, mindenhol a száz százalékot kell hozni - és én egy maximalista ember vagyok, a százból is inkább a százhúszat tolom.

De nem baj az, hogyha az ember lecsendesedik. Nyilván a televíziós show műsorok megkívánnak egyfajta harsányságot, vagy egyfajta intenzívebb jelenlétet, de nekem van egy nagyon befele forduló oldalam, ami általában pontosan az ilyen beszélgetésekből derül ki: hogy ez a nő mégsem annyira hülye, vagy nem csak a vihogásból áll az élete.

- A komolyabb éned szereti az irodalmat, a verseket is.

- Emlékszem, hogy volt egy időszakom, mikor egyszerűen bújtam a verseket. Szerencsés vagyok, mert nekem az anyukám is, meg az apukám is nagyon sok verset olvasott, úgyhogy valahogy ez bennem maradt.

- Te is ugyanígy fontosnak tartottad a versolvasást, amikor Luca lányod volt kicsi?

- Abszolút, minden este olvastunk neki. Szereti is a verseket, de nem mondom, hogy falja. Szerintem erre meg kell érni. Én is 18-20 éves voltam, amikor elkezdtem felfogni a verseket, rátaláltam költőkre, és ez többet adott nekem, mint mondjuk egy beszélgetés, mert egyszerűen éreztem, hogy az a vers most engem megszólít, nekem szól. A mai gyerekeket magára az olvasásra kell buzdítani

- Írtál valaha? Akár naplót is..

- Nagyon hosszú ideig írtam naplót. Múltkor megtaláltam. És megtaláltam a novelláimat is. Sőt verseket is írtam. Nagyon nagy hatással volt rám Dsida Jenő és akkor egy kicsit be is rántott ez a világ. Tehát nem a rétről és a napról írtam, hanem inkább a magányról és az elhagyatottságról.

- És ezzel a mostani, felnőtt fejeddel visszaolvasva, milyennek értékeled ezeket?

- A versírás menekülés volt. Nyilván a nővé válás, meg az országos ismertség, ami hirtelen rám szakadt, valahol ki kell, hogy jöjjön. Úgyhogy írtam verseket. Ezt föl is olvastam anyámnak. Apukám már akkor nem élt. Anyu mindig mondta, hogy ezt nem hiszi el, hogy „mit rontottam el?” Kiírtam azokat a fájdalmakat, és ez nagyon fontos, hogy ezeket papírra tudtam vetni, és kiírtam az akkori lelkiállapotomat.

Nyilván tinédzser korában az ember azt érzi, hogy a világon senki nem szereti, hogy nem találja a helyét.

Már testben kezd felnőni, de az agya még gyerek, ezért ezt nagyon nehéz szinkronba hozni, és én próbálok is erre visszaemlékezni most, ahogy látom a lányomat.

- Szó volt a kamaszkori magányról és depressziós időszakról, amikor megismerkedtél Dsida Jenővel…

- 18-19 éves lehettem, tehát ez nem tegnap történt. Vettem egy kötetet és aztán elkezdődött egy őrületes szerelem, de olyan szinten, hogy azt mondtam anyámnak, hogyha ez az ember élne, én a felesége lennék, mert imádom. Úgy tudott írni a magányról, hogy azt éreztem, nem vagyok egyedül. Hogy valakiben ugyanezek a gondolatok x évvel ezelőtt megfogalmazódtak. Tehát nem vagyok akkor ezzel a segélykiáltással egyedül.

- Erről nekem a társas magány jutott eszembe, ami szerintem az egyedüllét okozta magánynál is sokkal súlyosabb. Amikor az ember úgy kel fel, hogy nem egyedül van, de mégis azt érzi, hogy magányos.

- Hát igen, nem is tudok ezzel vitatkozni. Alapvetően azt mondjuk magunkról, hogy társas lények vagyunk, de szerintem alapvetően mindenki magányos. Ezért nem szeretünk csöndben lenni, vagy mindig kell valami háttérzaj, mert ezzel is azt erősítjük, hogy ne legyünk egyedül. Nagyon kevés ember hallgat önmagára, vagy szeret önmagával egyedül lenni, mert az mindig nagyon veszélyes, amikor a saját gondolataiddal össze vagy zárva. Akkor felszínre jönnek olyan dolgok, amikkel egyáltalán nem akarsz foglalkozni.

Amikor az ember nagyon fiatalon bekerül egy országosan ismert televíziós sorozatba, nagyon másnak gondolják, mint amilyen.

Hiába mondja azt, hogy de hát értsétek meg, én ugyanolyan vagyok, mint ti, ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti, tehát nem vagyok más, én ugyanaz vagyok. Most, hogy láttok valamit, ne ítéljetek erről, itt vagyok, szeretnék nektek adni. Ez azért baromi nehéz, főleg egy kiforratlan személyiségnek. Nyilván érzékenyebb lelkületű valaki vagyok, de nem is nagyon tudtam sokszor ezzel mit kezdeni. Nem félek csöndben, befelé figyelve ülni, nyilván azért is fordultam egy kicsit a buddhizmus felé, meg jártam elvonulásokra, mert meg akartam magam ismerni. Próbálom magam fejleszteni, minden este úgy fekszem le, hogy végiggondolom a napot, hogy mit tudok jobban csinálni másnap. Ami nem biztos, hogy mindig jó. Ezt is megtanultam, hogy azt mondom, hogy jó, ez most egy ilyen nap volt, akkor ezt most engedjük el, viszont holnap, holnap van, és akkor menjünk előre, nézzünk előre. De az biztos, hogy van bennem egy ilyen önmarcangolás, ami régen rosszabb volt.

- Mi az, ami miatt marcangolod magad? Mert eljutottál már oda, hogy pontosan tisztában vagy magaddal a képességeiddel. Nem hiszel abban, hogy van egy pillanat, amikor egy nagy sóhajjal elégedetten hátradőlsz, és azt mondod, hogy ez tök jó volt? Amikor ülsz otthon a teraszon, és tényleg csönd van, meg nyugi van, és van időd ránézni kívülről egy kicsit magadra, aki te vagy. És ebben az állapotban tudod azt mondani, hogy ez nagyszerű kaland volt?

- Hát én ott még nem tartok és nem is tudom, hogy van-e ilyen ember a környezetemben. Én inkább azt mondom, hogy ha ülök a teraszon, és magamban vagyok, akkor már tudok hálát érezni. És ez is egy nagyon jó dolog, és nagyon fontos, hogy hálásak legyünk azért, ami van. Miközben egy borzasztó anyagias világban élünk, és ez nagyon meghatározza a mai ember létét, mégis tudjam azt mondani, hogy igen, hálás vagyok ezért, ami velem történt. Hálás vagyok a gyerekemért, a férjemért, hálás vagyok azért az életért, amit élek.

- Mi kell szerinted ehhez az állapothoz? Én azt szoktam gondolni, hogy ha úgy kapcsolják le nálam a villanyt, hogy értékteremtés történt utánam, akkor én megtettem a dolgomat. Én kihoztam ebből a sztoriból, amit csak ki lehet hozni, és hagytam olyan nyomot magam után, ami mondjuk értékes lehet a következő generációnak. És akkor elégedett vagyok.

- Én azt hiszem, hogy nekem ezek inkább az emberi kapcsolataim, hogy én milyen nyomot hagyok másokban, és a legfontosabb a lányom, hogy benne milyen örökséget hagyok magamból. De mivel ő még csak 15 és fél éves, azért még szeretnék egy kicsit dolgozni ezen, nem lenne jó, ha holnap lekapcsolnák a villanyt. Talán azt tudnám mondani, hogy jó úton hagytam, vagy jó értékrenddel hagytam itt.

Az emberi kapcsolatokon kívül nincs fontosabb. Jó, persze, nyilván, ha feltaláltad a C vitamint, az azért maradandó, de azt előttünk megcsinálták…

Nem hiszem, hogy van fontosabb a világon annál, mint az emberi kapcsolatok, mert semmit nem tudsz magaddal vinni odaátra, se nagy autót, se márkás táskát. De az, ahogyan emlékeznek rád, az fenntart. Ha csak vidám perceket adtam az embereknek, az nagyon jó.

- Neked, akinek van egy több százezeres követőtáborod, rengetegen néznek a televízióban, pont az a lehetőséged van meg, hogy a vidám perceket és az értékes gondolatmorzsákat elszórd. Ez nagyon nagy lehetőség vagy ajándék.

- Az biztos, hogy van bennem küldetéstudat, hogy ha jó példaként tudok szolgálni, illetve amit nem is győzök eléggé hangsúlyozni, és ezt valahol egy kicsit missziómnak tekintem, hogy a mai ötven éves nők ne írják le magukat. Még ötvenévesen is lehet új dologba vágni, hatvanévesen, hetvenévesen is. Persze kell, hogy fizikailag aktív legyél, egészségileg rendben, nagyon sok tényező van.

De nem szabad elásni magunkat! Egy ötvenéves nő, az igenis nő. Most vagyunk erőnk teljében, vág az agyunk, határozottak vagyunk, tudjuk, hogy mit akarunk.

Nem szabad ezt eldobni, vagy azt mondani, hogy mi öregek vagyunk. Nekem fontos, hogy ezeket elmondjam, hogy nem vagytok egyedül. És én próbálok eszerint élni, megpróbálom ezt a vonalat vinni.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Majdnem 100 évig mindenki rosszul tudta, mit jelent Schrödinger macskája, és azóta sem oldódott meg a probléma
Sokan azt hiszik, Schrödinger macskája a kvantumelmélet bizonyítéka, pedig az valójában egy tudományos kritika volt. A friss kísérletekkel a tudomány még mélyebbre ásta magát a Schrödinger által jelzett logikai csapdában.
Sassy - sassy.hu
2026. május 29.


Megosztom
Link másolása

Azt hiszed, Schrödinger macskája valami misztikus, szuperokos dolog egy cicáról, ami egyszerre lehet élő és halott?

Felejtsd el. Az igazság sokkal kiábrándítóbb és végtelenül menőbb:

a híres macska a tudomány történetének legnagyobb trollkodása volt.

És a poén ma jobban ül, mint valaha, miközben a fizikusok már tényleg „macskaállapotokat” hoznak létre szilíciumchipeken, ahogy arról a Nature Physics is beszámolt egy 2025 elején publikált cikkben, ezzel még kellemetlenebb helyzetbe hozva a modern tudományt.

Mert miközben a laborban már kvantumzombikat gyártunk, a lényegi kérdésre még mindig nincs semmilyen válasz.

Most jön a csavar, amitől az egész sztori értelmet nyer.

Erwin Schrödinger 1935-ben azért találta ki ezt az egészet, mert abszurdnak tartotta a kollégái elméletét – miszerint egy részecske a megfigyelésig több állapotban is létezhet egyszerre.

A gondolatkísérlet arra az abszurditásra reflektál, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot.

Ezért a kérdést egészen eredeti módon próbálta megvilágítani.

Azt mondta, oké, srácok, ha ez igaz a szubatomi világban, akkor egy dobozba zárt macska is lehet egyszerre élő és halott egy radioaktív atom szeszélye miatt.

 

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amelybe kívülről nem lehetett belelátni. A dobozban a macska mellett van egy szerkezet, melyet a macska nem tud befolyásolni. A szerkezet tartalmaz egy darab radioaktív anyagot, melyben egy óra alatt egy atom vagy lebomlik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem bomlik le. A radioaktív bomlást észleli egy Geiger–Müller-számláló, ami egy relén keresztül elenged egy kalapácsot és az összetör egy hidrogén-cianidos üveget, megölve ezzel a macskát. Ha egy órán át magára hagyjuk a dobozt, azt mondhatjuk, hogy a macska él, ha időközben nem volt atombomlás.

Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghalt, ki kell nyitni a dobozt.

Ám a kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt?

A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza.

Schrödinger számára az az elképzelés, hogy a macska egyszerre élő és holt is, abszurd elképzelés volt, amit nem tudott elfogadni.

Ezzel akarta megmutatni, hogy a kvantumelmélet logikája a való világban látványosan összeomlik.

És itt jön a lényeg: a provokációja annyira betalált, hogy a fizika azóta is ezzel a problémával küzd. Ezt hívják „mérési problémának”, és arról a pofonegyszerű kérdésről szól, hogy pontosan hol és hogyan dől el, hogy a kvantumvilág elmosódott valószínűségeiből mikor lesz a mi valóságunk kőbe vésett ténye? Hol van a határ?

A legújabb kísérletek, amikben már nemcsak egy atomot, hanem annál jóval nagyobb rendszereket hoznak szuperpozícióba, csak még égetőbbé teszik a kérdést.

Létrehozzuk a paradoxont a laborban, de a magyarázatot ugyanúgy nem találjuk, mint Schrödinger idejében.

Szóval, amíg a neten mémként pörög a dobozban kuksoló, félig élő cica, addig a tudomány pont azt a falat bámulja, amit Schrödinger közel száz éve felépített. A kísérlet valódi üzenete nem a kvantumvilág varázslata, hanem egy megalázó emlékeztető: fogalmunk sincs, hogyan működik a valóság átmenete a mikroszkopikusból a makroszkopikusba. A helyzet az, hogy a világegyetem még mindig sokkal rejtélyesebb, mint amit a legokosabb egyenleteinkkel magyarázni tudnánk.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Vannak még jó emberek”: 3,2 millió forintot talált egy férfi Túrkevén, hiánytalanul visszaadta a nyugdíjasnak
A becsületes megtaláló kutyasétáltatás közben talált egy táskát, benne a hatalmas összeggel. A pénz egy idős úré volt, aki nyaralót szeretett volna vásárolni a településen.

Megosztom
Link másolása

Olyan, mint a mesében, de ez a történet a valóság: Túrkevén Vasas Lajos a reggeli körét rótta a kutyájával, amikor figyelmes lett egy táskára. A sztori másik főhőse egy Lajos bácsi nevű nyugdíjas, aki nem a lottón nyerte a pénzt, hanem a nyugdíjából spórolta össze, hogy vegyen egy kis nyaralót. A terv az volt, hogy Túrkevén telepszik le, mert egy rádióműsorban hallotta, hogy milyen szuper hely, meg ott a gyógyvíz is.

„El lehet képzelni, milyen sokáig tartott, amíg a kis nyugdíjamból összespóroltam ezt a pénzt.”

A hétvégét már a városban töltötte, ingatlanokat nézegetett, a teljes vételárat pedig végig magánál hordta a táskájában, mert hát hol máshol lenne a legnagyobb biztonságban, ugye. Aztán a hazaúton jött a hideg zuhany: a táska sehol. A pánikot és a beletörődést tökéletesen foglalta össze:

„Sejthetik, mit éreztem, levert a víz, magamban pedig már lemondtam a pénzről.”

Nagyjából ekkor lépett a képbe Vasas Lajos és a kutyája. Amikor meglátták a táskát, még nem sejtették, hogy egy kisebb vagyont rejteget. „Eszünkbe sem jutott volna, hogy ennyi pénz van benne, kinyitottuk, hátha találunk valamilyen nyomot, ami a tulajdonosra utal” – mesélte.

Őszintén bevallja, hogy benne is felmerült egy pillanatra a kísértés, de aztán gyorsan elhessegették a gondolatot. Mivel a táskában nem volt semmi konkrétum, felhívták a 112-t, ahol a hivatalos utat, vagyis a jegyzőt javasolták. Csakhogy vasárnap volt, a hivatalok pedig alszanak. Így jött a 21. századi megoldás: egy Facebook-poszt. A felhívás több áttételen keresztül végül eljutott a kétségbeesett Lajos bácsihoz, aki azonnal visszafordult Túrkevére. Egy gyors azonosítás után hiánytalanul visszakapta az elveszettnek hitt milliókat. Az öröme akkora volt, hogy 50 ezer forintot nyomott a becsületes megtaláló kezébe, aki először nem is akarta elfogadni. Végül beadta a derekát, de a pénz sorsa igazán szívmelengető fordulatot vett.

„Mivel a feleségem tanárnő – elviszi az egész osztályt ebből a pénzből moziba.”

Lajos bácsit pedig a történtek csak megerősítették abban, hogy Túrkeve a legjobb hely a világon, és továbbra is ott keres magának nyaralót.

Tavaly nyáron például Rácz Jenő sztárséfnek sikerült a kocsija tetején felejtenie a táskáját, benne a pénztárcájával és közel egymillió forinttal. A tárca természetesen lerepült útközben, de szerencséjére egy becsületes megtaláló pár bukkant rá, és a benne lévő névjegykártya segítségével visszajuttatták neki.

A séf akkor a közösségi oldalán lelkendezett, hogy „vannak még jó emberek, sőt angyalok is!”

 


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A 16 éves lány már nem érhette meg a ballagását, de a szíve ott dobogott a tömegben egy másik fiúban
A 16 éves Emily Matejovitz már nem érhette meg saját ballagását, halála előtt azonban olyan döntést hozott, amely több ember életét is megváltoztatta. A tinédzser felajánlotta szerveit átültetésre, az iskolai búcsúünnepségen pedig megjelent az a fiú is, aki Emily szívét kapta meg.

Megosztom
Link másolása

Az iskolai ünnepségek általában a kényelmetlen egyenruháról, a szülők büszke könnyeiről és a jövőbe vetett reményről szólnak.

A michigani Reeths-Puffer középiskolában viszont ennél sokkal többről volt szó: egy lányról, aki már nem lehetett ott, és három emberről, akik azért utaztak több száz kilométert, hogy tisztelegjenek előtte.

A 16 éves Emily Matejovitz ugyanis már nem érhette meg a ballagását, de a döntése, hogy szervdonor lesz, három másik embernek adott új életet. Ők pedig úgy gondolták, a legkevesebb, amit tehetnek, hogy ott vannak az ünnepségen.

Emily tavaly decemberben, mentális egészségügyi problémákkal küzdve hunyt el, de pár hónappal korábban, a személyi igazolványa igénylésekor már jelezte, hogy halála esetén felajánlja a szerveit.

A lány édesanyja, Rebecca a People újságírójának, Toria Sheffieldnek arról beszélt, hogy lánya mindig is másokon akart segíteni, és ez a gesztus a legmélyebb gyászban is ad némi vigaszt.

„Hálás vagyok, hogy Emily szervei csodálatos emberekhez kerültek, és hogy a felajánlása beteljesítette azt, amit végső soron tenni akart: másoknak segíteni.”

A kedden tartott diplomaosztón ott volt a 16 éves Landon Coleman, aki Emily szívét kapta meg. A fiú számára ez a találkozás legalább annyira fontos volt, mint a gyászoló családnak.

„Sokat jelent, hogy találkozhatok azokkal az emberekkel, akik felnevelték és szerették azt a személyt, aki második esélyt adott nekem az életre”

– mondta, majd arról beszélt, most már olyan dolgokra készülhet, amik korábban elképzelhetetlennek tűntek.

„Alig várom, hogy megszerezzem a jogosítványomat, leérettségizzek és egyetemre menjek. Ezek olyan lehetőségek, amelyeket azért kaptam, mert valaki úgy döntött, hogy donor lesz.”

A legmeghatóbb pillanat talán az volt, amikor a 4 éves Ripley Ferrell, aki Emily egyik veséjét kapta, odaszaladt az anyához. Ripley édesanyja, Audra szerint ez volt az egyik legjobb napjuk a transzplantáció óta.

„Hihetetlen volt nézni, ahogy Ripley nevet és a legnagyobb öleléssel nyúl Rebecca felé”

– mesélte.

Audra szerint a szervdonáció nemcsak életet ad, hanem lehetőséget is: „a lehetőség a felnőtté válásra, az emlékek gyűjtésére és mindazon dolgok megtapasztalására, amelyek egy életet alkotnak.”

A Ferrell családot annyira megérintette Emily története, hogy létrehozták az Emily Matejovitz Alapítványt, amely ösztöndíjakat ad és a mentális egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést segíti. A harmadik recipiens, egy 54 éves férfi, aki a lány máját és másik veséjét kapta, szintén ott volt az ünnepségen.

A ballagás mint a családi büszkeség és a dráma színtere a sztárvilágban is állandó téma. A közelmúltban például Jennifer Lopez és Ben Affleck jelentek meg együtt Affleck lányának diplomaosztóján, de a róluk készült képeken a köztük lévő feszültség szinte tapintható volt, miközben Heidi Klum és volt férje, Seal együtt sírtak a büszkeségtől fiuk ünnepségén.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Pokorny Lia a színpadon megható felajánlást tett Kálloy Molnár Péter családjának
Pokorny Lia 500 ezer forintot ajánlott fel a csodálatos színész családjának. Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást.

Megosztom
Link másolása

A taps után egy pillanatra mindenki elcsendesedett a 6SZÍN színpadán. Pokorny Lia kapta az első Kálloy Molnár Péter-díjat, majd a mikrofonhoz lépett, és a frissen kapott félmillió forintos pénzjutalmat egy az egyben felajánlotta néhai barátja és kollégája családjának. A gesztus nemcsak a közönséget, de a díjat átadó özvegyet, Lestár Ágnest is meglepte.

Kedden este tartották a Kálloy Alapítvány első díjátadóját, amivel

azokra a polihisztor művészekre emlékeznek, akik Kálloyhoz hasonlóan több műfajban is maradandót alkottak.

Az elismerést Pokorny Lia és Lutter Imre kapta, de a reflektorfény egyértelműen a színésznő váratlan bejelentésére irányult. Ahogy arról a Blikk is beszámolt, Pokorny egy pillanatig sem hezitált a döntésen.

„Maga a díj az enyém, és Pétert így hazaviszem magammal, de a pénzdíj egyértelműen a családé, ez nem volt kérdés a számomra” – mondta a színpadon.

A színésznő egyúttal a halált és a gyászt tabuként kezelő kulturális közegről is beszélt. „Egészen elképesztő, hogy a kultúránkban mennyire nem foglalkozunk azzal, hogy mindannyian elmegyünk. Erre készülni kell.”

Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást, de végül meghatottan elfogadta. A pénz a legjobb helyre kerül, egyenesen a Kálloy Alapítványhoz, amelynek pontosan az a célja, hogy a művész hatalmas, de jórészt befejezetlen hagyatékát gondozza.

„A Kálloy Alapítványban jó helye lesz ennek az összegnek, mert célul tűztük ki, hogy mindazt megőrizzük, fenntartsuk és továbbgondoljuk, amit Péter itt hagyott”

– erősítette meg az özvegy, utalva a rengeteg filmtervre, kiadásra váró verseskötetre és zenére.

A díj maga is szimbolikus: egy létrát ábrázol, amit egy Péterről mintázott figura tart. „Az az üzenete, hogy a felfelé haladó alak a csillagos égig jusson” – magyarázta Lestár Ágnes.

A díj megalapítását idén májusban jelentették be, azzal a céllal, hogy a Kálloy-hagyatékot gondozó alapítvány forrásokat teremtsen a befejezetlen művekhez.


Megosztom
Link másolása