Ábel Anita őszinte vallomása: „Azt mondtam anyámnak, hogyha ez az ember élne, én a felesége lennék, mert imádom”
Még nincs 50 éves, de már 45 éve a képernyőn van. Az elmúlt pár évben egyre nagyobb csodálattal figyeltem. Történt benne valami olyan elemi, ösztönös, természetes, jó humorú fordulat, amitől még közelebb éreztem magam hozzá. Ábel Anitával arról beszélgettem, mitől lehet ez?
- Ahogy az ember megy előre a korral, azokat a sallangokat, amiket 20-30 éves korában fölvesz, mert úgy gondolja, hogy meg kell felelni bizonyos társadalmi elvárásoknak, és a külvilágnak, azt ledobja magáról, mert már nincs idő arra, hogy ezzel foglalkozzon. Inkább befele kezdünk fordulni, keressük, kutatjuk magunkat. Nyilván ez a változás bennem is elindult. Hiszen annyira régóta vagyok a képernyőn, annyira hosszú ideje az határozta meg az életemet, hogy úristen, mit szólnak mások, hogy
De nem baj az, hogyha az ember lecsendesedik. Nyilván a televíziós show műsorok megkívánnak egyfajta harsányságot, vagy egyfajta intenzívebb jelenlétet, de nekem van egy nagyon befele forduló oldalam, ami általában pontosan az ilyen beszélgetésekből derül ki: hogy ez a nő mégsem annyira hülye, vagy nem csak a vihogásból áll az élete.
- A komolyabb éned szereti az irodalmat, a verseket is.
- Emlékszem, hogy volt egy időszakom, mikor egyszerűen bújtam a verseket. Szerencsés vagyok, mert nekem az anyukám is, meg az apukám is nagyon sok verset olvasott, úgyhogy valahogy ez bennem maradt.
- Te is ugyanígy fontosnak tartottad a versolvasást, amikor Luca lányod volt kicsi?
- Abszolút, minden este olvastunk neki. Szereti is a verseket, de nem mondom, hogy falja. Szerintem erre meg kell érni. Én is 18-20 éves voltam, amikor elkezdtem felfogni a verseket, rátaláltam költőkre, és ez többet adott nekem, mint mondjuk egy beszélgetés, mert egyszerűen éreztem, hogy az a vers most engem megszólít, nekem szól. A mai gyerekeket magára az olvasásra kell buzdítani
- Írtál valaha? Akár naplót is..
- Nagyon hosszú ideig írtam naplót. Múltkor megtaláltam. És megtaláltam a novelláimat is. Sőt verseket is írtam. Nagyon nagy hatással volt rám Dsida Jenő és akkor egy kicsit be is rántott ez a világ. Tehát nem a rétről és a napról írtam, hanem inkább a magányról és az elhagyatottságról.
- És ezzel a mostani, felnőtt fejeddel visszaolvasva, milyennek értékeled ezeket?
- A versírás menekülés volt. Nyilván a nővé válás, meg az országos ismertség, ami hirtelen rám szakadt, valahol ki kell, hogy jöjjön. Úgyhogy írtam verseket. Ezt föl is olvastam anyámnak. Apukám már akkor nem élt. Anyu mindig mondta, hogy ezt nem hiszi el, hogy „mit rontottam el?” Kiírtam azokat a fájdalmakat, és ez nagyon fontos, hogy ezeket papírra tudtam vetni, és kiírtam az akkori lelkiállapotomat.
Már testben kezd felnőni, de az agya még gyerek, ezért ezt nagyon nehéz szinkronba hozni, és én próbálok is erre visszaemlékezni most, ahogy látom a lányomat.
- Szó volt a kamaszkori magányról és depressziós időszakról, amikor megismerkedtél Dsida Jenővel…
- 18-19 éves lehettem, tehát ez nem tegnap történt. Vettem egy kötetet és aztán elkezdődött egy őrületes szerelem, de olyan szinten, hogy azt mondtam anyámnak, hogyha ez az ember élne, én a felesége lennék, mert imádom. Úgy tudott írni a magányról, hogy azt éreztem, nem vagyok egyedül. Hogy valakiben ugyanezek a gondolatok x évvel ezelőtt megfogalmazódtak. Tehát nem vagyok akkor ezzel a segélykiáltással egyedül.
- Erről nekem a társas magány jutott eszembe, ami szerintem az egyedüllét okozta magánynál is sokkal súlyosabb. Amikor az ember úgy kel fel, hogy nem egyedül van, de mégis azt érzi, hogy magányos.
- Hát igen, nem is tudok ezzel vitatkozni. Alapvetően azt mondjuk magunkról, hogy társas lények vagyunk, de szerintem alapvetően mindenki magányos. Ezért nem szeretünk csöndben lenni, vagy mindig kell valami háttérzaj, mert ezzel is azt erősítjük, hogy ne legyünk egyedül. Nagyon kevés ember hallgat önmagára, vagy szeret önmagával egyedül lenni, mert az mindig nagyon veszélyes, amikor a saját gondolataiddal össze vagy zárva. Akkor felszínre jönnek olyan dolgok, amikkel egyáltalán nem akarsz foglalkozni.
Hiába mondja azt, hogy de hát értsétek meg, én ugyanolyan vagyok, mint ti, ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti, tehát nem vagyok más, én ugyanaz vagyok. Most, hogy láttok valamit, ne ítéljetek erről, itt vagyok, szeretnék nektek adni. Ez azért baromi nehéz, főleg egy kiforratlan személyiségnek. Nyilván érzékenyebb lelkületű valaki vagyok, de nem is nagyon tudtam sokszor ezzel mit kezdeni. Nem félek csöndben, befelé figyelve ülni, nyilván azért is fordultam egy kicsit a buddhizmus felé, meg jártam elvonulásokra, mert meg akartam magam ismerni. Próbálom magam fejleszteni, minden este úgy fekszem le, hogy végiggondolom a napot, hogy mit tudok jobban csinálni másnap. Ami nem biztos, hogy mindig jó. Ezt is megtanultam, hogy azt mondom, hogy jó, ez most egy ilyen nap volt, akkor ezt most engedjük el, viszont holnap, holnap van, és akkor menjünk előre, nézzünk előre. De az biztos, hogy van bennem egy ilyen önmarcangolás, ami régen rosszabb volt.
- Mi az, ami miatt marcangolod magad? Mert eljutottál már oda, hogy pontosan tisztában vagy magaddal a képességeiddel. Nem hiszel abban, hogy van egy pillanat, amikor egy nagy sóhajjal elégedetten hátradőlsz, és azt mondod, hogy ez tök jó volt? Amikor ülsz otthon a teraszon, és tényleg csönd van, meg nyugi van, és van időd ránézni kívülről egy kicsit magadra, aki te vagy. És ebben az állapotban tudod azt mondani, hogy ez nagyszerű kaland volt?
- Hát én ott még nem tartok és nem is tudom, hogy van-e ilyen ember a környezetemben. Én inkább azt mondom, hogy ha ülök a teraszon, és magamban vagyok, akkor már tudok hálát érezni. És ez is egy nagyon jó dolog, és nagyon fontos, hogy hálásak legyünk azért, ami van. Miközben egy borzasztó anyagias világban élünk, és ez nagyon meghatározza a mai ember létét, mégis tudjam azt mondani, hogy igen, hálás vagyok ezért, ami velem történt. Hálás vagyok a gyerekemért, a férjemért, hálás vagyok azért az életért, amit élek.
- Mi kell szerinted ehhez az állapothoz? Én azt szoktam gondolni, hogy ha úgy kapcsolják le nálam a villanyt, hogy értékteremtés történt utánam, akkor én megtettem a dolgomat. Én kihoztam ebből a sztoriból, amit csak ki lehet hozni, és hagytam olyan nyomot magam után, ami mondjuk értékes lehet a következő generációnak. És akkor elégedett vagyok.
- Én azt hiszem, hogy nekem ezek inkább az emberi kapcsolataim, hogy én milyen nyomot hagyok másokban, és a legfontosabb a lányom, hogy benne milyen örökséget hagyok magamból. De mivel ő még csak 15 és fél éves, azért még szeretnék egy kicsit dolgozni ezen, nem lenne jó, ha holnap lekapcsolnák a villanyt. Talán azt tudnám mondani, hogy jó úton hagytam, vagy jó értékrenddel hagytam itt.
Nem hiszem, hogy van fontosabb a világon annál, mint az emberi kapcsolatok, mert semmit nem tudsz magaddal vinni odaátra, se nagy autót, se márkás táskát. De az, ahogyan emlékeznek rád, az fenntart. Ha csak vidám perceket adtam az embereknek, az nagyon jó.
- Neked, akinek van egy több százezeres követőtáborod, rengetegen néznek a televízióban, pont az a lehetőséged van meg, hogy a vidám perceket és az értékes gondolatmorzsákat elszórd. Ez nagyon nagy lehetőség vagy ajándék.
- Az biztos, hogy van bennem küldetéstudat, hogy ha jó példaként tudok szolgálni, illetve amit nem is győzök eléggé hangsúlyozni, és ezt valahol egy kicsit missziómnak tekintem, hogy a mai ötven éves nők ne írják le magukat. Még ötvenévesen is lehet új dologba vágni, hatvanévesen, hetvenévesen is. Persze kell, hogy fizikailag aktív legyél, egészségileg rendben, nagyon sok tényező van.
Nem szabad ezt eldobni, vagy azt mondani, hogy mi öregek vagyunk. Nekem fontos, hogy ezeket elmondjam, hogy nem vagytok egyedül. És én próbálok eszerint élni, megpróbálom ezt a vonalat vinni.
