„Adósodjunk el kétszáz évre egy kétszobás panelért?” – mamahoteles srácokkal beszélgettünk
Máté 28 éves, férfifodrász. Jól keres, hat éve állandó barátnője van. Mégis az anyjával él egy 76 négyzetméteres panelban. A haverok évek óta minden este nála gyűlnek össze. Van köztük mérnök, asztalos, nyílászárókat építő vállalkozó és sales menedzser. 28 évesek, nőtlenek, és vagy otthon laknak, vagy barátnőnél, haveroknál „csöveznek.”
Nem vállaltátok az arcotokat a riporthoz. Szégyellitek?
– Mert szívják a vérünket ezzel a mamahotel témával, de lövésük sincs, hogy mit miért csinálunk – kezdi Máté. – Volt a kommunizmus, amiről én csak annyit tudok, hogy mindenki segge alá odatolták a szánkót, és lökték szépen őket előre: ingyen pecó, Zsiguli meg munkahely, akár akartad, akár nem. Nálunk viszont ez nincs.
Totál a jelenben élünk, ha én például egy napot nem dolgozom, aznap nincs lóvé. Egy 28 éves ma nem lehet beteg.
– A cégek nyolcvan százalékánál amúgy is a fél-feketézés megy – veszi át a szót Norbi, a végzettsége villamosmérnök, most egy magyar építőipari vállalkozásnál sales-es. – Adnak mondjuk száz-százötvenet, a többit meg zsebbe. Ha kétszázhúsz körül hazaviszel egy hónapban, az az isten lába, hiába van diplomád. Most ne a topmenedzserekről beszéljünk, meg akiknek a szülei kicsengetnek öt diplomára valót, az nem a többség. Az én munkahelyemen például olyan határidőket szabnak, aminek a felét se lehet betartani, és ha csúszol, azonnal levonják. A fekete pénzből persze, abból lehet.
– És akkor most számoljunk – veszi át a szót Máté.
Bejön mondjuk havonta mondnuk három, háromötven. Egy alap albérlet, nagyon alap rezsivel százötven. Nekem csak a kajám havi hatvan, mert 190 centi magas vagyok, napi 12 órázok a szalonban, és eszem, mint egy ló. És akkor még nem közlekedtem, nem vettem ruhát, nem voltam moziban, és persze egy fillért sem raktam félre, semmi. Miért olyan nagy bűn, hogy nincs kedvem szűkölködni?
– Lakást nem tudtok venni?
– Adósodjunk el kétszáz évre egy kétszobás panelért? – ezt már Levente mondja, ő nyílászárókat épít be lakásokba egy vállalkozónál, szinte minden hétköznap 16 órázik, 15 évesen hagyta ott a sulit. – Nem, kösz szépen. Én végignéztem, ahogy anyámék feje fölül elvitte a kérónkat a bank. Négy gyerekkel kivágták őket az utcára. Na ezt velem senki se fogja eljátszani.
Az van, hogy akinek nem kőgazdagok a szülei, és nem vesznek neki lakást, annak kicsúszik a lába alól a talaj.
– Akkor csak a pénz a gond?
– Az az igazság, hogy itthon kényelmes is – mondja Máté. – A rezsibe beszállok, meg bevásárolok, ez-az, de szabad vagyok.
– A mi korosztályunkban szinte mindenhol elváltak a szülők – bólogat Levente. – Mindig mondják, hogy mi, fiatalok nem tudunk felelősséget vállalni, meg a családi minta. Milyen minta, meg mit papolnak felelősségről? Nálam apa csúszott szét, depressziós lett, gyógyszereken él, anyám meg a három kisebb tesómmal nyűglődik. És igen, egy kicsit én vettem át a családfő szerepét.
Mi ezt úgy mondjuk a haverokkal, hogy „a legidősebb farokkal rendelkező” teszi oda magát. Nem volt gyerekkorom ilyen értelemben, én pátyolgattam anyát meg a tesóimat, akkor miért várják el, hogy most meg rögtön felnőjek?
– Nősülésre, gyerekre nem is gondoltok?
(Óriási röhögés, szinte egyszerre válaszolnak): – Két kérdésünk van: „Mibű” és kitől?
– Barátnőtök van, nem?
– Ja, volt most két évig, sőt, lehet hogy nekem gyerekem is van valahol, csak nem tudok róla - vihog Norbi, aztán elkomolyodik. – Az egy dolog, hogy évekig elvagyok egy csajjal, de a papír nekem kötöttség.
– A mai huszonéves csajok királylányok – magyarázza Levente. – Apa-anya eltartja őket (amúgy ezzel a mamahotellel mért csak a fiúkat csesztetik?), és elvárják, hogy legyen pecód, vidd nyaralni, fizesd a négyezer forintos műkörmét, ő meg szétteszi a lábát, és kész.
– Nem lehet, hogy ők is valami hasonlót gondolnak rólatok?
– Mondjuk látom, hogy csajban is, pasiban is iszonyú nehéz rendeset találni – bólogat Máté. – A kapcsolatokkal is az van, mint mondjuk az ájfónnal: mindig a legújabb kell. Ha kihoznak egy új verziót, a régi már unalmas, az újra hajtasz. Azt mondják, mi, huszonévesek semmit nem tudunk megbecsülni. De hogyan, ha dől ránk az mindenhonnan ez a sok bullshit, hogy vegyél újat, meg semmihez se ragaszkodjál, lépj tovább, és kész? A gyerek meg totál anyagi csőd. Ha nincs a számládon tíz millád, neki se indulj, egynek se, pláne kettőnek.
– Külföld? Jó szakmátok van, elboldogultok angolul...
– Hát...ott jobb lenne, talán. De ott van Robika, ő is régi haver, pék. Évek óta Norvégiában dekkol, jól keres, de tiszta rotty a lelke a honvágytól. Norvégiában állandóan tök sötét van, szerintem be fog depizni.
– Akkor hogyan tovább? Egyáltalán, boldogok vagytok így?
– Boldogok, de elégedetlenek.
– Az meg mit jelent?
– A jelennek élünk, gályázunk, de tudjuk, hogy nem igazán kerek ez így. Talán annyi remény van, hogy az öregek lassan úgyis nyugdíjba mennek, csak lesz meló. Feleség, gyerek – szeretnénk, de az nagyon odébb van. Amúgy meg sokat röhögünk: a múltkor vihar volt, elöntötte az utcát a víz, ez a három hülye meg gumicsónakkal evezett ide hozzám – vihog Máté. – Idióták. Na, az ilyenekért megéri.
