INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Homokbányában készül a legkeményebb Spartan Race akadályversenyekre Páder Zsófia: „Minek is jöttem ide, miért csinálom ezt?”

Páder Zsófia az OCR sportban képviseli Magyarországot a nemzetközi versenyeken. Annak ellenére, hogy ez a sportág államilag nem támogatott, Zsófia sorra éri el a dobogós helyezéseket, és bizonyítja elhivatottságát önerőből.

Megosztom
Link másolása

Az OCR nem csupán fizikai kihívás, hanem életstílus. Páder Zsófia a Magyar Honvédség 2. Sportszázadának katonasportolójaként, nőként és edzőként is a maximalizmus jegyében éli mindennapjait. Az idei versenyidőszak után mesél arról, mi kellett ahhoz, hogy sikeresen leküzdje az akadályokat.

– Hogyan indult az OCR karriered, hogyan kerültél képbe?

- Sportiskolába jártam általánosban, ahol az atlétika mellett a röplabda volt a fő sportágam: ebben komoly sikereket értünk el, NB I-ben, NB II-ben és külföldön is játszottam. 25 évesen Budapestre költöztem, civil szakmámban kezdtem dolgozni, és úgy alakult, hogy nem tudtam számomra megfelelő csapatnál folytatni a játékot. Kipróbáltam több új sportágat, keresgéltem, mi áll hozzám igazán közel.

Elkezdtem konditerembe járni, majd kipróbáltam a crossfitet, és azonnal beleszerettem.

Emellett futni is újrakezdtem, főként hosszabb távokat, amit korábban sosem csináltam. Új élményt jelentett, hogy terepen, a budai hegyekben futhattam. Így kezdődött az OCR (Obstacle Course Racing) iránti érdeklődésem: a terepfutás és a crossfit kombinációja – a súlyok cipelése, és a fizikai kihívások –, majd az Elite Challenge Training System militáris jellegű edzései együtt adták meg azt az ingert, ami igazán motivált.

A Crossfit teremben hallottam először a Spartan Race-ről, több ismerős mesélt róla, hogy milyen jó élmény volt nekik, és

ez annyira kíváncsivá tett, hogy egy barátommal kitaláltuk, mi is benevezünk egy ilyenre.

Épp akkor azonban egy komoly sérülésem lett: kiszakadt a porckorongsérvem, amit meg kellett műteni. Emiatt kimaradt egy kis idő a felkészülésből, de amikor felépültem, eldöntöttem, hogy ez lesz a célom – újra formába jönni és versenyezni. 2016-ban végül sikerült rajthoz állnom az első OCR-versenyemen, a téli HunHarcos futamon.

– Miből áll össze az OCR sport?

- A sportágon belül nem egyetlen szövetség irányítja és szervezi a versenyeket. Az OCR-ben több nemzetközi szövetség létezik, rengeteg különálló versennyel, versenysorozattal, amelyeket különböző brandek rendeznek. Hazánkban a legismertebb az OCR-versenyek közül a Spartan Race, de a sportág világszerte rohamosan terjed — ma már több tucat nemzetközi és regionális márka rendez ilyen kihívásokat, emellett a sportág katonai hagyományai és múltja miatt továbbra is szerepel a Honvédség sportprogramjában.

A Spartan Race-nek, ahogyan a nemzetközi szövetségeknek is -  minden távon - van saját Európa- és világbajnoksága, így saját Európa- és világbajnoka is: gyakori, hogy valaki több különböző táv és szövetség világbajnoki helyezéseinek a birtokosa.

Minden márkának megvannak a saját versenykiírásai és szabályai, amelyek fokozatosan kezdenek egységesedni, de még mindig vannak eltérések. Az alábbi kategóriákban állhatnak rajthoz a versenyzők: amatőr (open) kategória, ahol a hobbi sportolók indulnak, léteznek korosztályos (age group) kategóriák, hasonlóan a triatlonhoz, és van az elite (pro) kategória, amelyben a (fél)profi sportolók versenyeznek. Az akadályhibákért járó szankciók is eltérhetnek: máshogy kezelik, ha valaki nem teljesít egy akadályt: büntetőfeladattal, büntetőidővel vagy karszalagvesztéssel járhat egy hiba.

– Kihíváspróbák nem csak profiknak?

- Pontosan. Az OCR egyik szépsége, hogy nem csak versenyszerűen lehet űzni. Sokaknak ez egy életmódváltó kihívás: akár húsz év mozgásszegény élet után is el lehet jutni oda, hogy egy év felkészülés után sikeresen teljesítsenek egy ilyen versenyt. A cél ilyenkor nem az időeredmény, hanem az, hogy valaki végigcsinálja, és átlépje a saját határait.

Amikor az első versenyemen indultam, az open kategóriában éppen hogy lecsúsztam a dobogóról – ugyanígy történt a második alkalommal is. A harmadik versenyre már nem maradt hely ebben a kategóriában, mire nevezni akartam, így csak az elit mezőnybe tudtam jelentkezni.

Az elit kategóriában általában egyesületi tagsággal, szövetségi licensszel és sportorvosi engedéllyel szükséges rendelkezni, továbbá az a feltétel, hogy minden akadályt teljesen egyedül, segítség nélkül kell megcsinálni.

Nekem ez nem volt gond, addig is segítség nélkül teljesítettem az akadályokat. A csapatversenyeken például lehet segíteni egymásnak – mondjuk amikor egy magas palánkon kell átmászni – ez az igazi próbatétel.

– Tehát ide laikusok is elmehetnek?

- Így van. Fel kell rá készülni, nevezni a versenyre, és máris indulhat a kihívás. A célba érkezés után minden befutó kap egy befutóérmet és gyakran pólót is – és mindenki hatalmas örömmel, büszkeséggel éli meg, hogy sikerült teljesítenie.

– Milyen távokon zajlanak a versenyek?

- A távok nagyon változatosak. A legrövidebb pálya 100 méteres. A “short course” kb. 3 kilométer, a “standard course” pedig általában 10-15 kilométer, de a különböző brandek ettől eltérhetnek – mindegyik maga alakítja ki a pályáját. Van egy új, 400 méteres formátum is,

ami szerintem nagy jövő előtt áll: rendkívül látványos és nézőbarát, hiszen mindössze 2 perc alatt lezajlik.

Rövid, gyors, sok előzési és hibalehetőséggel nagyon izgalmas, igazi pörgős, modern versenyforma.

– Milyen kalandokkal jár egy ilyen versenyzés?

- Nagyon sok extrém élményt ad. Az ember gyakran tetőtől talpig sáros lesz, a sár befolyik mindenhova, a hajad összetapad, a körmöd alatt fakéreg vagy homok van. Sokszor megkérdezik: „De hát szakad az eső, akkor is elindultok?” – Igen, akkor is. Ha esik, ha fúj, a verseny akkor is megy. Csak akkor szokták elhalasztani kicsit a rajtot, ha nagyon heves villámlás van. Esős időben persze külön protokollt alkalmaznak a csúszásveszély miatt.

Páder Zsófia: „A legkeményebb akadályversenyek leküzdése az életem” – homokbányában futva, nehéz súlyokat cipelve készült az idei Spartan világbajnokságra
Sok extrém kihívás van: Változatos terepen megy a küzdelem

– Ez egy kicsit militarisnak hangzik, nem?

- Igen, laikus szemmel valóban úgy tűnhet, mint egy katonai túlélő program. Kemény, fizikai és mentális kihívásokkal teli sport, gyakran az akadályok mellett önmagunkat és a félelmeinket is le kell küzdenünk.

– Inkább fizikai kockázatok vannak?

- Igen, főleg fizikai. Minden versenyző maga dönti el, hogy melyik versenyen indul, de a költségeket is maga viseli, hiszen a Magyarországi OCR Szövetség jelenleg nem részesül állami finanszírozásban. - A nevezési díj, az utazás, a szállás és a transzfer mind összeadódnak, így ez mindenképp megfontolandó. - A különböző országok versenyei között is nagy a különbség.

Az északi országokban a pályák gyakran sárosabbak, nehezebb a terep, és több a magas, valamint a nehéz, cipelős akadály, míg a spanyol vagy dél-európai versenyeken inkább technikás, precíz mozdulatokat igénylő akadályok jellemzőek.

Ott gyakran alacsonyabbak az akadályok, de sokkal nagyobb fogáserőt és technikai tudást követelnek meg. Az anyagiak mellett tehát az is számít, ki milyen kihívást keres: valaki a sárban szeret küzdeni, más inkább a gyors, technikás pályákat kedveli. A versenyválasztás így nemcsak logisztikai, hanem stratégiai döntés is.

– Mondj néhány példát az akadályokról, mit jelent az, hogy „magas” vagy „nehéz”?

- A „magas” akadály például lehet egy 5 méter magasan lévő kötél, amire fel kell mászni – ez már önmagában elég komoly kihívás. Vannak óriási “mászókák”, majomlétrák, mászóhálók is, amelyek szintén akár 5-10 méter magasak. A „nehéz” vagy „technikás” akadályok inkább a fogáserőt, ügyességet és testkontrollt teszik próbára. Ilyenek például a különböző függesztett elemek: gyűrűk, kötélcsonkok, apró mászófogások, amelyeken át kell lendülni, egyszerűen fogalmazva végigcsimpaszkodni.

Minél kisebbek az elemek, vagy távolabb helyezik el ezeket, annál nehezebb elérni. Ha pedig alacsonyan vannak, akkor folyamatosan felhúzott lábbal, hasizomból kell dolgozni, ami brutálisan fárasztó.

Van, hogy nem 5-6 akadályt kell teljesíteni egymás után, hanem akár 15-öt is. Ilyenkor a kezek teljesen elfáradnak, elsavasodnak – szó szerint ég az alkar. A súlycipelős feladatok is sokfélék. Vannak versenyek,

ahol „csak” 10-20 kilós zsákokat vagy tárgyakat cipelünk, de például a Spartan Race világbajnokságon, Abu-Dhabiban a sivatagban két darab kb. 25 kilós homokzsákot kellett vinni – ez már tényleg kemény.

Bár a női mezőnyben fizikailag az egyik legerősebb versenyzőnek tartanak, nekem azok a versenyek fekszenek jobban, ahol kevésbé a gyors futás dominál, hanem inkább a hosszú, nehéz, erőt igénylő cipelős feladatok. Ezekben tudok sokat javítani az összidőmön.

– Mennyire kemény fizikai munka ez?

- Nagyon. Volt már olyan verseny, ahol egy kilométeren keresztül sípályán felfelé haladtunk egy 20 kilós homokzsákkal, lánctalpdarabbal, hajólánccal vagy vödörrel a vállon. Ez jól mutatja, milyen szintű fizikai terhelést jelent az OCR: ilyen helyzetekben tényleg minden izmod dolgozik, és fejben is keményen kell tartani magad.

– Van valamilyen biztosításító heveder vagy fizikai védelem a versenyeken?

- Igen, a szervezők figyelnek a biztonságra. Általában puha felületek, például homok vagy szivacsmatrac van az akadályok alatt, hogy ne kemény talajra essen az ember, ha véletlenül ez történne. Alapvetően úgy építik meg a pályát, hogy a kockázat a lehető legkisebb legyen, de mivel ez extrém sport, mindig benne van a fizikai sérülés lehetősége.

– Hány magyar sportoló űzi ezt a sportot?

- A COVID-időszak alatt látványosan megugrott a létszám. Akkoriban azok tudtak edzeni, akik egyesülethez igazoltak, így sokan csatlakoztak OCR-csapatokhoz. Ebben az időszakban több százan is aktívan űzték a sportot. Később ez a szám valamelyest csökkent, de a hazai versenyeken ma is rendszeresen indulnak magyar sportolók.

Általában néhány száz fő vesz részt egy-egy eseményen, és nagyon széles a mezőny: a gyerekektől a veteránokig bárki kipróbálhatja magát.

Az OCR egyik szépsége éppen az, hogy mindenkit megszólít – nemcsak profi sportolókat és katonákat, hanem azokat is, akik kihívásként, életmódváltásként tekintenek rá.

– Mit szólnak az emberek, amikor meghallják, hogy „erős nő” vagy?

- Sokan meglepődnek. Ez a sport első ránézésre valóban inkább „fiúsnak” tűnik, hiszen rengeteg fizikai erő kell hozzá. Hiszem, hogy a nők is képesek – sőt, sok esetben jobban is – elviselni az extrém körülményeket, kitartóbbak, és fejben is nagyon erősek.

Ezeken a versenyeken a lányok, hölgyek is meg tudják mutatni, hogy az erejük és a lelki állóképességük milyen sokat számít.

Az időjárási tényezők, a sár, a hideg, a hőség, mind hozzátartoznak az OCR-hez, és ezek teszik igazán izgalmassá a versenyt. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb üzenete ennek a sportnak: segít kilépni a komfortzónánkból. Lelkileg is feltölt, mert minden egyes verseny egyfajta önismereti próba – és amikor végigcsinálod, az hatalmas erőt ad.

Zsófi büszke helyezéseire: katonasportolóként dolgozik

– Dolgozol, tanulsz, sportolsz, ez rengeteg elfoglaltság...

Alapvetően közgazdászként végeztem Szegeden, és eleinte a szakmámban dolgoztam, fiatal felnőttként a sport néhány évre másodlagos szerepbe került. Fokozatosan, tudatosan alakítottam úgy az életemet, hogy újra több időt tudjak a sportra és a versenyzésre fordítani: több edzői szakot is elvégeztem, karriert váltottam.

Ezek eleinte párhuzamosan zajlottak, kiegészítésként szolgáltak, de hamar a mindennapjaim fő részévé váltak.

Ahogy főállású edzőként kezdtem dolgozni, sokkal több időm maradt a saját edzésemre is, így egyre komolyabb eredményeket értem el.

Ennek köszönhetően 2023-ban sikeresen felvételiztem a Magyar Honvédség 2. Sportszázadába. Ma katonasportolóként dolgozom, évente 20-25 versenyen veszek részt, a hétköznapokban a Honvédelmi Minisztériumban, a Toborzási és Létszámfejlesztési Főosztályon tevékenykedem, ahol a gazdasági és az edzői diplomáimhoz kapcsolódó elméleti és gyakorlati tudásom is kamatoztathatom, emellett edzőként mind az öttusában, mind az OCR-ben is tevékenykedek.

– Mit tanulsz most?

- Jelenleg az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem végzős hallgatója vagyok júniusban fogok OCR-edzői BSC diplomát szerezni. Ez egy teljes értékű egyetemi alapképzés, amely kifejezetten az akadályfutó sportedzőkre fókuszál. Tudomásunk szerint sehol máshol nincs még ilyen szintű, akkreditált OCR-képzés, így ez valóban egyedülálló lehetőség a világon.

– Hány sporttársad van, aki hasonlóan elhivatott, mint te?

- Magyarországnak több kiemelkedően tehetséges versenyzője is van, az utánpótlás egyelőre lassan fejlődődik. A legerősebb mezőny jelenleg a felnőtt, érettebb korosztályban található. Különösen büszke vagyok arra, hogy az egyik saját tanítványom, Benev Petrána, aki már negyedik éve jár hozzám edzésre, az Európa-bajnokság rövid távú versenyén a 2. helyet, a Spartan Sprint világbajnokságon a 4. helyet szerezte meg.

Ez hatalmas eredmény tőle, és nekem edzőként is fontos visszaigazolás. Itthon, akik ennyi időt, energiát és anyagi erőforrást fektetnek ebbe a sportba, kevesen vannak.

Ők azok, akik nemcsak hobbiként, hanem valódi hivatásként űzik az OCR sportot.

– Ezzel az edzői végzettséggel mik a terveid?

- Gyakorlatilag 2021 óta dolgozom a Magyarországi OCR szövetségnek. Kezdetben a Versenyzői Bizottság tagja voltam, majd az Edzői Bizottságban is részt vettem, később annak elnökeként tevékenykedtem. Jelenleg külső tanácsadóként segítem a munkát, és én felelek az edzői továbbképzések szakmai felügyeletéért.

2022 óta az Öttusa Szövetséggel is szorosan együttműködünk, ami hatalmas előrelépés.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy részese vagyok a felkészülésnek, szakmai tanácsokkal segíthetem a felnőtt és utánpótlás válogatott versenyzőket,

hogy OCR-szakértőként számos világkupán, illetve az Európa-bajnokságon is részt vehettem, olimpikonoknak is segíthettem.

Az egyetemi képzést is azért kezdtem el, hogy hivatalosan is olyan tudást szerezzek, amellyel egy olimpiai sportágat támogathatok. Az öttusában ugyanis a lovaglás helyett bekerült a 70 méteres OCR, mint új versenyszám. Fontos megérteni, hogy ez nem a klasszikus OCR, hanem egy rövidített, végsőkig standardizált forma, de a koncepció és a tudás ugyanarra az alapra épül.

– Milyen lemondásokkal jár ez a sport?

- Őszintén szólva én nem élem meg lemondásként. Egész gyerekkoromban a sport az életem része volt: az iskola és a versenyek töltötték ki a napjaimat, minden más csak ezután jött. Most is így van – számomra ez nem áldozat, hanem életforma. Persze a versenyszezonban kevesebb a szabadidőm, és jobban oda kell figyelnem az időbeosztásomra, de ez természetes.

A baráti köröm is sportol, így a közös programjaink is általában mozgással telnek. A mi„vasárnapi csacsogós” hosszú futásunk vagy kerékpáros edzésünk például 2-3 órát is eltart,
de ez számunkra nem teher, edzünk és közben beszélgetünk, nevetünk.

A testvérem kerékpározik, szóval a sport a családunkban is központi szerepet játszik: olykor együtt edzünk, számomra ez a közös időtöltés legjobb formája. Általánosságban igyekszem egészségesen élni. Együtt enni mindig élmény, de a tudatos választás fontos: tápanyagdús, finom ételeket választok, alkoholt viszont nem fogyasztok. Aki a testével dolgozik, annak ezek a döntések természetesek. Ez nem korlátozás, hanem egy életforma, ami segíti a teljesítményt és a regenerációt is.

Páder Zsófia: „A legkeményebb akadályversenyek leküzdése az életem” – homokbányában futva, nehéz súlyokat cipelve készült az idei Spartan világbajnokságra
Embertpróbáló akadályok: Előfordul, hogy egy verseny 8 órát is eltart

– Volt már olyan, hogy nagyon elfáradtál, és úgy érezted, feladod?

- Persze. Vannak olyan hosszú versenyek, amikor az ember egyszer csak elgondolkodik azon, hogy „Minek is jöttem ide, miért csinálom ezt?” Főleg, az extra hosszú távokon, amikor rádöbbensz: órák óta küzdesz, és ugyanennyi van még hátra.

Tavaly például volt egy nyolc órás versenyem – amikor negyedik óránál tartottam, és ez tudatosult bennem, hogy még egyszer ennyi van vissza, az elég komoly pillanat volt.

Addigra már többször úsztunk, sarasak voltunk, cipekedtünk, kúsztunk és másztunk – szóval minden létező erőpróbán túl voltunk.

– Olyankor előfordul, hogy már vacogsz is?

- Alapvetően, amíg mozgásban vagyunk, nem fázunk meg – az intenzív mozgás hőt termel – de kellemetlen tud lenni, főleg a hideg víz, a vizes ruha, a szél. Nekem például

a kezem szokott nagyon lehűlni, az ujjaim elgémberednek, és a vizes ruhától a bőr kidörzsölődik. A hosszú versenyeken előfordul, hogy a talpam is hólyagos lesz, ezek apró, de fájdalmas dolgok, amiket el kell viselni.

Ilyenkor mindig arra gondolok, amit valahol egyszer olvastam: amikor azt hisszük, nem tudjuk tovább viselni a fájdalmat, és feladjuk, az valójában csak a fájdalomtűrésünk 60%-a. Ha ez eszembe jut, mindig mosolygva realizálom, hogy még bírom én ezt...

– Olyan típus vagy, akit inkább inspirál a nehézség?

- Azt hiszem, igen. Nem biztos, hogy mindig tudatosan, de ha egy pálya nagyon nehéz, és látom, hogy mások is szenvednek vele, az engem valahogy még inkább motivál. Sokszor, amikor súlyokat cipelünk vagy egy meredek emelkedőn haladunk, magamban ismételgetem:

„Zsófi, ez a te pályád, erős vagy, menj!”

Páder Zsófia: „A legkeményebb akadályversenyek leküzdése az életem” – homokbányában futva, nehéz súlyokat cipelve készült az idei Spartan világbajnokságra
Magyarországot képviseli a világversenyeken: Dobogósok között végez
Ez a pozitív belső önbeszéd sokat segít, és tudatosan is alkalmazom, mert a sportpszichológia az egyik kedvenc területem a tanulmányaimban.

A hosszú, extrán meredek szakaszokon kifejezetten erős vagyok, ez sokszor ellensúlyozza, ha a gyors futásban nem tudok annyira jól teljesíteni. És igen, előfordul, hogy gyaloglásra kell váltani – ez nem kudarc, hanem tudatos energiatakarékosság. Egy 20-30-50 kilométeres versenyen senki sem fut végig maximális tempóban. Be kell osztani az erőt – fejben és testben is.

– Ezt a sportot el lehet kezdeni a nulláról, akár idősebb korban is?

- Azt gondolom, hogy fokozatosan, odafigyeléssel gyakorlatilag bármilyen sportot el lehet kezdeni – feltéve, ha nincs orvosi vagy egészségügyi akadálya.

Ha a szív- és érrendszer rendben van, az izmok és ízületek egészségesek, akkor semmi sem kizáró ok.

Természetesen bizonyos életkor felett, különösen nőknél, jobban kell figyelni a hormonális változások miatt könnyen kialakuló csontritkulásra, és az ezekből adódó sérülékenységre. Egy rossz lépés, egy leugrás utáni rossz talajfogás is elég lehet egy komolyabb sérüléshez – ezért a fokozatosság és a tudatos edzés nagyon fontos.

A gyerekek viszont minél korábban kezdik, annál jobb! Ez egy teljesen természetes mozgásforma számukra – a kúszás, mászás, függeszkedés, húzódzkodás mind olyan funkcionális mozdulat, amit a játszótéren is gyakorolnak.

Az OCR tulajdonképpen ezeknek a természetes mozgásoknak a tudatos, sorba rendezett formája, futással kombinálva.

A gyerekeknél a versenyeken természetesen nincsenek nehéz súlyok – a terhelést mindig életkorhoz és fejlettségükhez igazítjuk. Az OCR sport gyökerei egyébként katonai alapokra vezethetők vissza, hiszen az akadálypályák eredetileg katonai kiképzési módszerekből alakultak ki.

A honvédségnél évente több versenyt is rendeznek, ezek kimondottan katonai pályán zajlanak, és csak katonák vehetnek részt rajtuk. Ha tehetem, mindig elindulok, és szerencsére eddig a dobogós helyek sem maradtak el.

Emellett terepfutó- versenyeken, és más úgynevezett hibrid versenyeken is indulok, mert szeretem a változatosságot, és ezek jól kiegészítik az OCR-t.

Hetente nagyjából 10–15 órát edzek, ami a versenyszezonban persze intenzívebb: van, amikor hosszabb, van, amikor rövidebb edzésekből áll – futások, erősítések, akadályedzések, kerékpár, úszás és gyógytorna alkotják a programot.

– Van valami, ami az étrendedben különösen bevált?

- Nagyon régóta sportolok, így már pontosan tudom, mi válik be nekem – és ugyanezt tanítom a tanítványaimnak is: ismerjék meg a testüket. Egy ideje az okostányér elvét követem; az étkezéseim 80-90%-a tudatos, teljesítmény- és egészségfókuszú. Mindig azt mondom: „Olyat egyél, ami szolgálja az egészségedet és a teljesítményedet.”

Ez nemcsak fizikai, hanem a mentális egészség szintjén is igaz. Néha belefér egy szelet süti vagy egy kis csoki, ha az a jóllétedet szolgálja – ez is része az egyensúlynak. Versenyidőszakban persze következetesebb vagyok: ilyenkor pontosan tudom, hogy mit, mikor és mennyit eszem. Most például

szeptember és december között összesen kilencszer álltam rajthoz, ebből 3 versenyem kiemelten fontos volt, úgyhogy ilyenkor minden étkezésnek jelentősége van.

Amint vége a szezonnak, tudatosan engedem kicsit lazábbra a gyeplőt – mert hosszú távon csak így lehet fenntartható ez az életmód.

– Ha egyszer végleg abbahagynád a versenyzést, el tudnád engedni a sportot?

- Erről sokat beszélgetünk a családdal, a barátaimmal és a kollégákkal, és mindannyian egyetértünk abban, hogy olyan nem igazán lesz, hogy én abbahagyjam a sportot, de ha már versenyezni nem is fogok, biztos vagyok benne, hogy fogok magamnak új kihívásokat találni.

Olyan célokat, amikért érdemes felkelni, edzeni, készülni. Lehet, hogy ezek már nem dobogóért zajló versenyek lesznek, de a mozgás, a rendszeresség, a fejlődés iránti vágy megmarad.

Nagyon remélem, hogy a munkám során sem távolodom majd el a sporttól, valamilyen formában szeretnék kapcsolódni: edzőként, tanácsadóként, oktatóként. Katonaként pedig pláne hiszem, hogy a példamutatás az egyik legfontosabb és leghitelesebb dolog, amit tehetünk. Az aktivitás, a jó kondíció, az egészségtudatosság minden korosztálynak fontos, de különösen annak, aki a sportban dolgozik. Ez nem csak munka, ez életforma.

Páder Zsófia: „A legkeményebb akadályversenyek leküzdése az életem” – homokbányában futva, nehéz súlyokat cipelve készült az idei Spartan világbajnokságra
Abu-Dhabiban a befutás pillanata: Novemberben ismét harmadik lett Zsófia

– Az OCR versenyeken lehet pénzdíjat is nyerni?

- Néhány versenyen igen, de ez nagyon ritka. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor nyertem pénzt – és az sem fedezte a nevezési díjat, az utazást vagy a szállást.

Néha vannak szponzorok, akik segítenek, például edzőtábori lehetőséget biztosítanak, máskor vitaminokat vagy egészségmegőrző termékeket kapok, aminek szintén nagyon örülök. Magam szervezek meg mindent: a nevezést, az utazást, a szállást, a logisztikát.

Ez a sportág jelenleg nem állami finanszírozású, így a legtöbben saját zsebből próbálunk mindent megoldani.

Ezért mindig hálás vagyok, ha valaki segít és támogat a felkészülésemben, versenyzésemben valamilyen módon.

Alapjában véve semmilyen nehézség sem tart vissza, ez is csak egy akadály, amit minden alkalommal újra és újra le kell küzdenem, ugyanakkor jó lenne, ha a sportág népszerűsödése magával hozná, hogy az eredményes versenyzőknek kevesebbet kelljen amiatt aggódniuk, hogy benevezhessenek és elutazhassanak egy világversenyre.

Idén - egy kivétellel - minden versenyen dobogóra állhattam, ahol elindultam: a honvédségi versenyek mellett számos hazai és külföldi OCR-versenyen indultam. Néhány eredményre kifejezetten büszke vagyok: a norvég Navy Seal (tengerészgyalogos) kategóriában elért ezüstre, a 2024 után 2025-ben megismételt londoni Spartan Ultra Elite második helyemre, az első portugál Spartan Super Elite ezüstre és a spanyol Skull Race győzelmemre.

Tavaly a 21 km-es sivatagi világbajnokságon korosztályos harmadik helyet hoztam el, erre a megmérettetésre ezúttal is rengeteget készültem – ismét Abu-Dhabiban volt a verseny, és sikerült megismételnem a bravúrt,

megint harmadik helyen végeztem a korosztályomban. Szerencsés vagyok, hogy a sportnak köszönhetően megismerhetem a világot.

Számos országba eljuthattam idén is, a közép-európai régión túl is: voltam Norvégiában, Angliában, Tenerifén, Portugáliában, többször Spanyolországban, Olaszországban és Abu-Dhabiban is, az őszi szezon kifejezetten sűrű volt.

Most egy kis pihenő következik, terveim szerint februárban állok újra rajtvonalra: akkor ismét Abu-Dhabiba utazom, ezúttal a World Masters’ Gamesen fogok megmérettetni.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Meglepő, mi történt idén a bécsi újévi koncerten – ez nem a nagyik újévi eseménye volt: friss, vidám, érzékeny lett Bécs 2026-ban
Bécs felrobbant az örömtől: mindenki erről a karmesterről beszél.

Megosztom
Link másolása

A bécsi Musikverein Aranytermében ma délelőtt (január 1-jén) lefutott a világ egyik legfurcsábban stabil, mégis évről évre kockázatos élő hagyománya: a Bécsi Filharmonikusok Újévi Koncertje. Stabil, mert a Strauss-dinasztia waltz–polka–galopp háromszögéből ritkán enged; kockázatos, mert a műfaj lényege a hangulati egyensúly, amit a közhelyesség és a túlkomolykodás felől is könnyű elrontani.

2026-ban viszont épp az történt, amit ettől a koncerttől mindenki remél, csak ritkán meri kimondani: friss lett, derűs lett, jókedvű lett, és közben meglepően érzékeny is.

Ennek a kulcsa a debütáló kanadai karmester, Yannick Nézet-Séguin volt, aki most először vezényelte a Neujahrskonzertet. (Wiener Philharmoniker) A „frissesség” itt nem azt jelenti, hogy hirtelen techno szólalt meg a Radetzky helyén, hanem azt, hogy a jól ismert bécsi gesztusok mögött volt levegő. Nézet-Séguin látványosan

nem „ráült” a tradícióra, inkább mozgásban tartotta: a tempókban volt rugalmasság, a karakterekben volt játék,

és mindez anélkül, hogy a zenekar legendás csillogása bármikor is giccsbe csúszott volna.

A program maga is ezt a „tágítás” logikát követte. A nyitány Johann Strauss (ifj.) Indigo és a negyven rabló című operettjéből jött, de a koncert nem ragadt bele a biztos slágerekbe: 5 darab volt újdonság az Újévi Koncertek történetében, és két női szerző is helyet kapott. Josephine Weinlich Sirenen Lieder című polkája és Florence Price Rainbow Waltz-a nem „kvóta-pillanatként” működött, hanem organikusan:

mintha a bécsi könnyedség hirtelen kapott volna egy, a 21. század felé nyitott, szégyenkezés nélküli arcot.

Közben persze megmaradt az a fajta ünnepi koreográfia, amiért ezt a koncertet a fél világ nézi: a Diplomaten-Polka finom üzenetként (diplomácia és béke – nem rossz kombó 2026 elején), a Rosen aus dem Süden nagyvonalú eleganciája, az Egyptischer Marsch egzotikus villanása,

a végén pedig a kötelező rítusok. És mindezt úgy, hogy a „világszínpad” ténye nem nyomta agyon az intimitást:

a közvetítés továbbra is több mint 150 országba megy, nézők tízmillióival, de a hangulat mégis képes volt felszabadult maradni.

A legjobb pillanatokban az egész olyan volt, mintha Nézet-Séguin nemcsak egy koncertet vezényelt volna, hanem egy kollektív hangulat-átállítást: hogy

lehet egyszerre könnyednek lenni és nem felszínesnek; ünnepinek lenni és nem üresnek; vidámnak lenni és közben figyelni a világra is.

Ezért volt ez a 2026-os Újévi Koncert nemcsak jó, hanem kifejezetten jóleső.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Katalin hercegné megtörte az udvari hagyományokat: csilivili portréfotó helyett szokatlan videóval jelentkezett
A walesi hercegné az „Anyatermészet” sorozatának utolsó részével köszöntötte a rajongókat. A meghitt felvétel a tél csendjéről és a belső békéről szól.
Sassy - sassy.hu
2026. január 15.


Megosztom
Link másolása

A rajongók lélegzetvisszafojtva várták, idén milyen fotóval köszönti a palota a walesi hercegnét.

Katalin mindenkit meglepett:

tökéletes, csilivili portré helyett a lelkébe engedett bepillantást.

Január 9-én, 44. születésnapja alkalmából ugyanis nem új fotót, hanem „Anyatermészet” című videósorozatának befejező részét osztotta meg, ami sokkal személyesebb, mint bármi, amit eddig láthattunk tőle.

Ezzel a lépésével tudatosan szakított azzal az immár tradíciónak számító szokással, hogy a királyi család tagjait egy friss, hivatalos portréval köszöntik jeles napjukon.

A tavaly tavasszal indított, évszakokra tagolt sorozat a természet és az alkotás jótékony hatását járja körül.

„Ez a sorozat a gyógyulásomban is segített, mert a természet és a kreativitás mindannyiunk számára gyógyító erővel bír”

– üzente Katalin hercegné a videó kísérőszövegében. A most megosztott „Tél” című záróepizód a befelé fordulás és a csend fontosságáról szól. „A tél csendje, a türelem és a belső béke mindannyiunkat feltölthet” – hangsúlyozta a hercegné, aki a videóval a természet regeneráló szerepére hívta fel a figyelmet.

A hercegné azonban nemcsak az interneten volt aktív. A jeles napot megelőzően, január 8-án Vilmos herceggel váratlanul felkeresték a londoni Charing Cross kórház dolgozóit, hogy megköszönjék a munkájukat. A The Guardian szerint Katalin a nagy napon édesanyjával és nővérével egy hungerfordi bisztróban, a The Funghi Clubban egy meghitt ebéddel ünnepelt. A személyes hangvételű videóval Katalin egyértelműen új fejezetet nyitott a kommunikációjában; a születésnapi finálé egyszerre volt egy mély gesztus a közönség felé és egy új irány kijelölése.

Via The Prince and Princess of Wales


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„A legjobban égni szeretek” – Gavalda Kinga, a kaszkadőr, aki a Trónok harcában Emilia Clarke helyett állt a tűzbe
Olyan sztárokkal dolgozott, mint Anthony Hopkins és Kate Winslet. Férje is a szakmában van, sőt, már a gyerekeik is kaptak filmszerepet.

Megosztom
Link másolása

Amikor Emilia Clarke a Trónok harcában épp fenségesen nézett a tűzbe, egy magyar csaj, Gavalda Kinga ténylegesen lángolt helyette. Mert van az a szakma, ahol a munka csúcsa az, amikor felgyújtanak, és Kinga az a kaszkadőr, aki állítja: „a legjobban égni szeretek”. Tizenhat évesen, egy lovardában csöppent a kaszkadőrök közé, akikkel hamar megtalálta a közös hangot, tizennyolc évesen pedig már egy reklámfilmben repült – írta a Meglepetés magazin.

A szülei arra nevelték, hogy a sport az élet része, és ha valamibe belekezd, csinálja egy évig.

Ebből lett úszás, tenisz, foci, küzdősport és lovaglás. „Mindez adott egy nagyon jó alapot ahhoz, hogy végül kaszkadőr lehessek” – mondja. Bár az Állatorvosi Egyetemen zoológusként végzett, a filmipar nem eresztette.

A specialitása pedig pont az lett, amitől a legtöbben pánikrohamot kapnának. „Amit sokszor csináltam és nagyon szerettem, azok az égések. Sok filmben »égtem«, a leghíresebb a Szabadság, szerelem, abban Szávai Viktória úgy hal meg, hogy megég. Azt én csináltam helyette.” Aztán jött a csúcs, a Trónok harca.

„A Trónok harca első évadában a főszereplő Daenerys Targaryen, akit Emilia Clarke alakított, bemegy a tűzkörbe, mert ott vannak a sárkánytojások – az is én voltam.”

A dolog persze nem annyiból áll, hogy valaki leönti magát benzinnel. „Nem félek, mert ugyan engem ér a tűz, de fantasztikus csapat áll mögöttem. Több réteg védőruha van ilyenkor rajtam, és speciális gélt kennek rám, hogy ahol a ruha nem fedi a testem, ott se égjek meg.” Minimum két oltóember, profi tűzoltók a háttérben – ez nem hazardírozás, hanem kőkemény szakma.

És ha már Hollywood, akkor jönnek a sztárok, akiknek a viselkedése a kellemes meglepetéstől a szikár profizmusig terjed. Anthony Hopkins például „rendkívül kellemes ember”. Emily Mortimerrel a Spectralt forgatta, és mivel a színésznő alkatilag inkább egy kedves titkárnő, mint akcióhős, Kinga csinált helyette mindent.

„Ő az egyetlen, akitől a forgatás végén ajándékot kaptam, és egy levelet, hogy mennyire hálás. Nagyon jólesett.”

Ryan Gosling a Szárnyas fejvadászban eléggé magának való sztárnak bizonyult. A Homelandben pedig a várandós Claire Danes helyett mászott ki egy ablakon a budai Várban, ment végig a párkányon, majd be egy erkélyre. A Lee című filmben Kate Winslet dublőre volt, aki producerként is szívén viselte a film sorsát. „Ő is elismerte a munkámat.”

De van egy sztár, aki mindent visz.

„Engem egyetlen sztár hoz izgalomba, a Brad Pitt. Ha ő jön Magyarországra, drukkolok, hogy újra találkozhassak vele.”

A World War Z forgatásán dolgoztak együtt, de a közös jelenetüket kivágták. Aztán Angelina Jolie filmjében is felcsillant a remény. „Ő persze berakta Pityut egy jelenetbe – mi ugyanis Pityunak hívjuk Brad Pittet –, és egy pillanatig úgy volt, hogy nagyon közel kerülhetek a kedvencemhez, de aztán sajnos lefújták ezt a részt.”

A szakma a magánéletét is átszövi: férje Kósa László kaszkadőr-koordinátor, két gyerekük pedig már szintén belekóstolt a filmezésbe. Kinga ma már inkább a háttérben segít, mert a forgatások tizenkét órás napjait nehéz összeegyeztetni a családdal.

„Azért szültem a gyerekeimet, hogy én nevelhessem őket, és nem egy bébiszitter. Nekem ők a legfontosabbak, a filmek csak utánuk következnek.”

Via Meglepetés


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Túlélte a Don jegét, de a háborút nem: egy magyar katona története, aki hazajött meghalni
A Don-kanyar évfordulóján nem hadmozdulatokra és veszteségszámokra emlékezünk, hanem egyetlen emberre. Egy fiatal férfira, aki hazajött a frontról – meghalni, és egy menyasszonyra, aki várt rá.

Megosztom
Link másolása

1943. január 12-én, a Don partján indult el az a hadművelet, amely a magyar hadtörténelem egyik legsúlyosabb tragédiájává vált. A Don-kanyar nemcsak hadosztályokat és számokat temetett maga alá, hanem embereket, szerelmeket, ígéreteket.

Ez a történet nem csak a frontvonalról szól, hanem arról is, ami otthon történt: egy fiatal férfiról, aki túlélte a Don jegét, de a háborút nem élhette túl:

Dohánytermesztő kisbirtokosok voltak, mégis bekerült a keleti frontra induló 2. Magyar Hadseregbe Hegedűs Ferenc. Ő már a második testvér volt a családban, akit besoroztak. Fiatal volt és erős, Rozália, a menyasszonya alig-alig engedte el, de nem volt mit tenni. Menni kellett.

Ritkán jött posta felőle. Anyja és szerelme együtt lesték a híreket, hallották, hidász lett, műszaki alakulat, na, ott biztos jó sora lesz. Teltek a hónapok, a két asszony egymásba kapaszkodva várta haza a legényt. Nagyon. Ő tudta ezt, és megfogadta, hogy hazamegy hozzájuk.

Éhezett és fázott. Árkot ásott, befagyott pontondarabokat pucolt. Aztán egyszer csak történt valami. Gyorsan kellett cselekedni ott a Don partján, kellett a híd, de azonnal. Nem volt idő mérlegelni, és a jég nem bírta el. Beszakadt. Nem egyedül süllyedt el a jeges árba, de csak kevesen tudták elkapni a kötelet, amit a társaik dobtak a partról. Míg a fagyott kötél marcangolta a tenyerét, Rozália arcát látta maga előtt. Ki kell kecmeregni. Nem maradhat most itt. Megígérte. Várják.

Ráfagyott a ruha, ropogott a jég a cipőjében. Gyorsan vetkőzött, dörzsölték hóval, aztán lilára fagyva vissza kellett vennie a deres-jeges egyenruhát. Hogy milyen rettenetesen fázott! Már másnap belázasodott. Félrebeszélt. Hátraküldték a hadi kórházba. Teltek a hetek, végül egy jószívű orvos azt mondta neki: Ferenc, menjen haza.

Haza! Hosszú volt az út, de végül megérkezett. Hogy örültek neki! Anyja, menyasszonya, az egész család összeszaladt, de ő csak kapkodott a levegőért és a szobába vágyott.

Jártányi ereje sem volt. Köhögött, fulladt.

Tüdőbaj - mondta a doktor és csak ingatta a fejét. Összesúgtak az asszonyok, előkerültek régi gyógymódok, de ő napról napra keskenyedett. Hétről hétre gyengébb lett. Rozika mellette töltötte minden idejét. Cserélte a borogatást, felrázta a párnáját és arról mesélt neki, milyen szép is lesz az esküvőjük. Hogy reggelig táncolnak majd, csak gyógyuljon meg!

Aztán egy nap a Ferenc keze már nem szorította vissza a Rozika kezét. Hazajött hozzánk meghalni - mondta az anyja, és vigasztalni próbálta az özvegy menyasszonyt.

Gyász borult a házra.

De ilyen temetést nem látott még a világ! A koporsó mögött hófehér menyasszonyi ruhában Rozika ment, egyedül, kezében egy gyönyörű virágcsokor. Mögötte feketében a gyászoló család, végig a falun, egészen a sírig.

Rozál így lett örökre Ferenc menyasszonya. Sosem ment férjhez, nem fogadott udvarlót. Még 65 évig élt, míg szeretett Ference mellé temették.


Megosztom
Link másolása