Egy új elmélet szerint teljesen félreértettük, hogyan kezdődött az élet a Földön
Ha az ember körbenéz maga körül, könnyű azt hinni, hogy egyedeket lát. Embereket, fákat, kutyákat, madarakat, gombákat, virágokat. Különálló lényeket, amelyek valahogy túlélnek a többiek között.
Rowan Hooper, a New Scientist szerkesztője és evolúcióbiológus szerint ez nem hamis kép, csak veszélyesen hiányos. Új könyvében, a Togethernessben azt állítja, hogy az élet történetének egyik főszereplője nem a magányos túlélő, hanem az együttélés. A szimbiózis, vagyis az,
Ez nem valami kedves természetfilmes metafora. A zuzmó például nem „egy” élőlény a szó hétköznapi értelmében, hanem gomba és fotoszintetizáló alga vagy cianobaktérium együttese, amelyhez gyakran más mikrobák is társulnak. A korallok sem egyszerűen színes tengeri állatok: bennük algák élnek, amelyek napfényből energiát termelnek, cserébe védett helyet és tápanyagokat kapnak. Amikor a tenger túlmelegszik, a korall kilöki ezeket az algákat, kifehéredik, és ha a stressz tartós, elpusztulhat.
Az élet eredetéről szóló vitákban ez elmozdíthatja a fókuszt. A klasszikus kérdés sokszor úgy hangzik, hogy mikor jelent meg az első önálló élő rendszer.
Nem egyetlen apró „valami”, amely egyszer csak életre kelt, hanem rendszerek közössége, amelyben az anyagcsere, az öröklődés és a határképzés fokozatosan kapcsolódott össze.
Ez nem azt jelenti, hogy Darwin tévedett volna. A természetes szelekció továbbra is a biológia egyik legerősebb magyarázó elve.
Egy gazda és a mikrobái, egy növény és a gyökérgombái, egy korall és az algái együtt alkothatnak olyan egységet, amelynek a túlélése nem érthető meg, ha minden szereplőt külön próbálunk vizsgálni.
Ennek az űrkutatásban is van tétje. A NASA sokat idézett munkadefiníciója szerint az élet önfenntartó kémiai rendszer, amely képes darwini evolúcióra. Ez használható, de nagyon földi szemüveg. Ha máshol keresünk életet, nem biztos, hogy kis földi baktériumokra hasonlító lényeket kell várnunk. Lehet, hogy olyan kémiai vagy ökológiai rendszerek nyomait kell keresni, amelyek együtt stabilizálják magukat, anyagot és energiát áramoltatnak, és képesek változni.
A természet sajnos nem lett hirtelen békésebb attól, hogy jobban megnéztük. A szimbiózis sem mindig harmonikus: az együttélés könnyen átcsúszhat kizsákmányolásba vagy élősködésbe. De az biztos, hogy az élet története nem írható le pusztán versengő egyedekkel. A kép sokkal furcsább, sokkal sűrűbb, és valószínűleg sokkal pontosabb: nem csak mi vagyunk életben.
