GYEREK
A Rovatból

Egy csecsemővel való együttélés kismiska ahhoz képest, milyenek a mindennapjaim egy kétévessel

Hideg kávék, magánymentes WC-zések és a napi tízezer "De miért?" korszaka. De mindannyian azért tudtunk felnőni, mert valaki vagy valakik elviselték a dackorszakunkat. Ha pedig nekik sikerült, nekünk is sikerülni fog.
Solomayer Anna - sassy.hu
2023. április 21.


Megosztom
Link másolása

Amikor egyszer egy délelőtti babakocsizásból hazaérve szálltam be liftbe a három hónapos elsőszülöttemmel, egy kifelé igyekvő idősebb pár a lányomra mosolyogva azt találta mondani

„Ez a legszebb korszak, vissza fogja még sírni.”

Erre én, épp három hónap alvásmegvonás után gondolkodás nélkül rávágtam, hogy kizárt dolog.

Ma már - majdnem 3 totyogós korszakkal arrébb - azt mondom, igazuk volt: egy csecsemővel való együttélés kismiska ahhoz képest, milyenek a mindennapjaim egy kétévessel.

ÉN - átmenetileg zárva

Ha van valami a gyerekneveléssel kapcsolatban, amire még nagyszülő korában se nosztalgiával gondol vissza az ember, az a saját elemi igényeinek bizonytalan időre való teljes háttérbe szorítása.

A táplálkozás, az alvás és az anyagcsere - de szerintem a legtöbben ide sorolnánk a higiéniát is - a Maslow-piramis alapját képező fiziológiai alapszükségleteink. Ezek a létfontosságú dolgok csúsznak ki a 1,5-3 éves gyereket nevelő szülők - leginkább az anyák - kezéből azzal, hogy egy másik ember számára teremtik meg ezeket a nap 24 órájában.

Teszik mindezt az újszülött korhoz képest azzal a nehezítéssel, hogy a képességeivel együtt az akaratát is próbálgató gyermek már korántsem olyan együttműködő, mint volt.

Egy csecsemő legalább általában ott marad, ahol hagyjuk, a járó vagy kúszóképes gyerek viszont egy időzített bomba, akit magára és a környezetére nézve is veszélyes akár csak egy másodpercre is magára hagyni. Gyerekorvos nagynénémtől évek óta hallom, hogy a kisgyerekes balesetek 96%-a a szülők figyelmetlenségéből fakad. Így aztán

az anyák igyekeznek MINDIG ott lenni, MINDIG előre gondolkodni, FOLYAMATOSAN monitorozni a lehetséges veszélyeket mások helyett is –ez pedig gyakorlatilag kitölti a napjukat.

Az „én” személyes névmás, így aztán bizonytalan idejű fizetés nélküli szabadságra kényszerül, helyette a „gyerek” vagy a sokak szerint kicsit tudathasadásos állapotot sejtető „mi” veszi át az alany helyét szinte minden mondatukban.

Én például csak akkor eszik, ha gyerek már evett (pazarlásfóbiás én-ek első körben rendre gyerek által meghagyott maradékot), én napjában van, hogy tízszer is megtörli valaki másnak a fenekét, de a sajátját szinte csak lopva tudja, vagy ha úgy nem („Anyaaaa, be akajok menni!”), hát közönséggel. Én nem akkor alszik, amikor hulla fáradt, hanem csak akkor, amikor a körülmények istene épp úgy rendeli (és mint egy jó kis alvásmegvonásos kínzásnál, sose tudhatja, meddig fog tartani az az édes, álommentes alvás).

Én úgy érzi, megint tinédzser korát éli, ha másban nem, hát abban, hogy a szüleitől kell engedélyt kérnie, hogy kimozdulhasson otthonról gyerek nélkül, és pár órára csak a saját életben tartására kelljen ügyelnie.

Fentiektől kifolyólag én általában elég labilis idegállapotban van, így aztán igyekszik a szép dolgokra koncentrálni és

hinni az előtte lévő generációk tapasztalatában, miszerint ez is elmúlik egyszer és az idő mindent megszépít.

A szivárványmentes részeket pedig most megosztjuk azokkal, akik ezt már vagy elfelejtették, vagy még nem tartanak ott, vagy soha nem is akarnak ott tartani, de megértéssel szeretnének fordulni a „De hát annyira cuki!” - gyerekére néhanapján panaszkodó édesanyához.

Enni vagy nem enni

Nincs az az elfogult, nagymamává érett anya, aki könnybe lábadt szemmel emlegetné, milyen csodás volt hallgatni annak idején a kétéves kisfia szájából minden főzéssel töltött óra után, hogy „Fúj, utájom! Mást kéjek!”.

Senki se sírja vissza az egyetlen kanál kóstoló után vagy a kukában, vagy az anyuka gyomrában végződő babaételek korszakát,

vagy az önálló étkezéssel való ismerkedés melletti folyamatos arc-, kéz-és lakástakarítás végtelennek tűnő hónapjait.

Meg amúgy is, amíg egy csecsemő menüje viszonylag egyszerű, addig egy már fogakkal, holdjárással változó ízléssel és irigylésre méltó akarattal rendelkező pár éves emberpalánta étkeztetésének megtervezése és az ahhoz való ragaszkodás kicsit olyan, mint a lombkoronasétány - vagy lesz hozzá befogadó környezet, vagy nem.

Mert jöhet az ember dietetikus által összeállított heti menüvel, színesre-szagosra-Tűzoltó Sam-esre fabrikált tápláló és ízletes fogásokkal, ha a gyereknek épp olyanja van, a fejünk tetejére állva se fogjuk tudni rávenni arra, hogy megegye az elé rakott ételt.

Mert amit az egyik nap még megevett, annak másnap már az említésére is öklendezni kezd, ha egyszer valahol valaki megkóstoltatta vele a ketchupot, akkor onnantól kezdve a tejberizs se ehető anélkül, vagy a legrosszabb: amikor semmit se hajlandó enni...

És hogy az anyukák táplálkozási szokásainak megváltozásával is foglalkozzunk:

a hideg kávé, mint gasztronómiai anomália ennek a korszaknak a tűpontos leképezése.

Minden anya úgy kel fel reggelente, hogy elhiszi, lesz öt egybefüggő perce a reggel folyamán meginni egy forró, de minimum meleg kávét, aztán jön a járóképes gyereke („Fogd meg a söröm!”), és nap nap után bebizonyítja, hogy ide a hit bizony édeskevés.

Ugyan rövid távon kifizetődőbbnek látszik mindig a gyerek aktuális kedve és ízlése szerint alakítani az étkezéseket, de jobban járunk, ha az esetek többségében beleállunk a rossz zsaru szerepébe, és - jó példával elöljárva - egészséges és változatos ételeket rakunk a tányérjukra. Számtalan hosszútávú vizsgálat, például ez a harminc évet felölelő finn tanulmány is igazolta már a gyerekkorban kialakított, vagy legalábbis megalapozott helyes táplálkozás és a felnőttkori ellenállóbb szervezet közötti kapcsolatot.

„Csak” kitartó türelem kell hozzá.

Terroristákkal nem tárgyalunk - csak ha van ha hozzá türelmünk

Egy kisbabát se könnyű megérteni, hiszen többnyire az egyetlen kommunikációs csatornája a sírás, ami viszont ezerféle dolgot jelenthet: éhes, álmos, pelenkát kell cserélni, büfiztetni kell, kitornáztatni hasát feszítő „Üvöltő szeleket”, melege van, fázik, stb.

Egy nagyobb, már két-háromszavas mondatokban beszélő gyerek viszont

azt a látszatot kelti bennünk, hogy konyhanyelven már mindenki érti a másikat, nem lehet gond a napi szintű információátadással,

mondjuk olyan mondatok értelmezésével, hogy „Ne dobd le!” vagy „Gyere ide!”.

Aztán eljön a reggel fél nyolc, és már harminc perce „indulunk”. Csendes beletörődéssel ismételgetjük, hogy „Szeretném rád adni a kabátot!”, vagy vérmérséklettől függően az első 3-4-10 ismétlés után már crescendoban folytatjuk, míg el nem fogy a türelmünk és a krokodilként tekergőző gyerek kezeit megpróbáljuk a kabát két ujjába juttatni anélkül, hogy bárkiben vagy bármiben kár esne. Ilyenkor rendre azt kérdezzük magunktól: mások hogy csinálják? Hogy van ehhez türelmük?

Továbbmegyek: több, korban nem túl távol álló gyerek esetén hogyan dönti el az ember, melyikkel áll le először türelmesen, nyugodt hangon egyezkedni, magyarázni, ok-okozati összefüggéseket, indítékokat világítani meg? Mert hogy a mai világban már

a csapból is a resztoratív konfliktuskezelés, a kötődő nevelés, a kicsi kortól alkalmazott asszertív kommunikáció fontossága folyik, mint szeptembertől májusig a kiscsoportos orrából a váladék.

Ami mind szép és jó, nagyon helyes, hogy már nem sarokba állítással, fakanállal vagy „Mert az van, amit én mondok” - típusú mondatokkal nevelünk. Az egyetlen hiba a dologban az, hogy ezek fontosságáról és technikájáról a dackorszakos gyerekeket senki se tájékoztatta, és ami elméletben vagy laborkörülmények között igazoltan működik, az a valós életben idő híján sokszor kivitelezhetetlen.

Mert hiába fordulok én értő figyelemmel a földön fetrengő gyerekemhez, ha közben már rég az oviban kéne lennünk, vagy az ebédjét kéne főznöm, vagy a testvérének kellene a háziban segítenem.  Nem tudom megállítani az időt. Így aztán akármilyen türelemmel is fordulok a dackorszakos felé, ha nincs rá idő, nem fogok napi tízszer mindent eldobni és értő figyelemmel, segítő kommunikációval kivárni, amíg lecsendesedik és megbékél a világgal, inkább megküzdök az önváddal.

A társadalom ugyanis elvárja tőlünk, hogy a gyerekeket mindig, minden helyzetben szeressük, miközben igenis előfordulnak negatív érzelmek is a gyereknevelés során, ezzel az érzelmi ambivalenciával pedig nem könnyű megbirkózni.

Így, miközben a legtöbb szülő tényleg szereti a gyerekét, és a legtöbbször megértő és türelmes vele, nagyon nehéz feldolgozni, ha ez másképp van. 

Az érzelmek egyszerűen megtörténnek, sőt, átfedik egymást. Valahol a gyereknevelés is egyfajta szerelem, ahol egyik percben még imádjuk a másikat, a másikban meg legszívesebben soha többé nem látnánk őt. A mi felelősségünk a saját érzelmeinkkel kapcsolatban az, hogy észrevesszük és validáljuk őket (és tesszük ezt a gyerekeink érzéseivel is!), majd megpróbáljuk felderíteni az okokat (lásd saját alap szükségleteink kielégítetlensége), és lehetőségeinkhez képest megpróbálunk változtatni rajtuk.

„Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént?”

A L’art pour l’art Társulat idézett dala szokott a fülembe csengeni, amikor a kétévesem délelőtt 10-kor már az ötvennegyedik „De miért?” kérdését teszi fel. Ilyenkor el is kezdem dúdolni, és máris könnyebben válaszolok neki valamit, amivel magamat (vagy a hallótávolságon belül lévő értő közönséget) is szórakoztatom.

A humor, mint megküzdési stratégia - akárcsak az éneklés- segít átvészelni a mentálisan megterhelő időszakokat. A nevetés hatására csökken a stresszhormonok termelése, természetes fájdalomcsökkentő anyagok szabadulnak fel, fókuszt vált az agy, könnyebben találunk megoldást az adott helyzetre.

Ha pedig sikerül a saját humorpreferenciánkat néha háttérbe szorítva az óvodás szintre is visszatérni, a gyerek is könnyen kibillenthető lesz egy-egy teátrális kiborulásból, sőt, másfajta érzelmi stresszből is.

Tavaly nyáron a játszótéren egy kislány megütötte a lábfejét. Szerencsére vér nem folyt, csont nem törött, de hiába minden szülői támogatás és kortársi segítség, vigasztalhatatlanul zokogott. Hirtelen ötlettől vezérelve odamentem hozzá, hogy van nálam egy kis gyógyító spray (Aloe vera), ha megengedi, lefújom vele a lábát. Még mindig sírva mondta, hogy rendben. Kezembe fogtam a lábát, és rásandítva annyit kérdeztem a fújás előtt: -De ugye nem büdi a lábad?- és máris gurgulázva nevetett ő is meg a többi gyerek is.

Aki ezt a cikket elolvasta (és írta), mind volt kisgyerek. Mindannyian azért tudtunk felnőni, mert valaki vagy valakik elviselték a dackorszakunkat, a folyamatosan ragacsos kezünket, a mindig legrosszabbkor jövő betegségeinket. Ha pedig nekik sikerült, nekünk is sikerülni fog. Csak dúdoljuk türelmesen a reggeli gyerekcipőhúzásnál, hogy „Balettcipőm nincsen nekem, de ha lesz, én fel nem veszem!”.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


GYEREK
A Rovatból
Falatnyi bikiniben mutatta meg hatalmas babapocakját Szandi lánya
Bogdán Blanka 24 óráig elérhető Instagram-sztoriban osztott meg magáról képeket. A 27 hetes terhes kismama első gyermekét várja, aki az énekesnő, Szandi első unokája lesz.

Megosztom
Link másolása

Megérkezett a kötelező bikinis babapocak-fotó.

Ezúttal Szandi lánya, az Amerikában élő Bogdán Blanka jelentkezett be a műfajban.

A 27 hetes kismama egy falatnyi fekete bikiniben mutatta meg, mekkora a pocija.

Bogdán Blanka egy 24 órán át látható Instagram-sztoriban tette közzé a képet.

Blanka és férje, Ricardo már korábban bejelentette, hogy kislányt várnak.

A nagy távolság ellenére a nagymama-jelölt Szandi is igyekszik minden fontos pillanatnál ott lenni. Az énekesnő áprilisban látogatta meg a lányát, a nagy, videóra is vett tavaszi találkozás pedig jelezte, hogy a családi kötelék simán átíveli az óceánt is. Szandi a lapnak elárulta, mennyire várja már a kicsi érkezését.

„Most már alig várom, hogy a karomban tartsam a kis unokámat” – mondta az énekesnő.

A baba érkezését szeptemberre várják.

Már az is kiderült, hogy a kislányt Hazelnek fogják hívni.

Az egész babaprojekt hivatalosan március 8-án, a nemzetközi nőnapon robbant be a köztudatba, amikor Blanka egy tökéletesen megkomponált tengerparti videóval tudatta a világgal a nagy hírt. A felvételen férjével együtt mutatták meg a friss ultrahangképet.

A mostani bikinis fotók egy tudatosan és a nyilvánosság előtt építkező családi történet legújabb állomását jelentik, ami egy villámgyorsan elmélyülő szerelemmel indult. Blanka és brazil származású férje, Ricardo a megismerkedésük után fél évvel már az eljegyzésnél tartottak, amit egy titkos vegasi esküvő követett, most pedig már a közös gyermekük érkezésére készülnek a napfényes Amerikában.


Megosztom
Link másolása

GYEREK
A Rovatból
„Ne legyen felismerhető” – Kátai-Németh Vilmos 5 pontban szabta meg, hogyan írjon a sajtó a bántalmazott gyerekekről
Kátai-Németh Vilmos szociális és családügyi miniszter a Facebookon tett közzé útmutatót a sajtó számára. A posztban a traumaérzékeny kommunikáció alapelveit részletezi a gyerekeket érintő ügyekben.

Megosztom
Link másolása

Kátai-Németh Vilmos szociális és családügyi miniszter a Facebook-oldalán tett közzé egy öt pontból álló útmutatót arról, hogyan kellene a tartalomgyártóknak és a sajtó képviselőinek a gyerekeket érintő érzékeny témákról, például az elszenvedett traumákról kommunikálniuk.

A miniszter az első pontban a tartalomgyártó motivációinak tisztázását kéri a bántalmazással, traumával kapcsolatban. „Tisztázd magadban, hogy miért foglalkozol az üggyel!

A traumaszenzitivitás alapja, hogy nem használod ki és fel a másikat; a célod nem lehet önös érdek.

Lehet, hogy az adott témáról éppen sokan és sokat beszélnek, de ez ne befolyásolja azt, hogy te milyen traumaszenzitív szempontokat gondolsz át, mielőtt elkészítesz egy anyagot.”

A traumaérzékeny látásmód abban is megjelenik, ha a rendszerszintű problémákra is felhívod a figyelmet.

A második pont a „traumalencsén” keresztüli szemléletet hangsúlyozza, amely szerint egyszerre kell figyelni az érintett sérülékenységére és megmutatni az erőforrásait.

A harmadik pont a szavak erejére hívja fel a figyelmet. A poszt szerint kerülni kell azokat a kifejezéseket, amelyek az érintettet stigmatizálják, vagy úgy tüntetik fel a bántalmazást, mintha ő is közrejátszott volna benne.

„Ne használj megbélyegző, obszcén, durva vagy trágár megfogalmazást, akkor sem, ha tudod, hogy az figyelemfelhívó, és ezáltal akár több emberhez eljuthat a tartalom!”

A negyedik pont a „do no harm” alapelvet részletezi, mely szerint

„az érintett / áldozat / túlélő jólléte alapvető fontosságú. Nem okozhatsz neki kárt.”

Kátai-Németh arra is kitér, hogy a közönségben is lehetnek hasonló traumát átélt emberek. Ezért javasolja a trigger warning használatát, a segítő szervezetek elérhetőségeinek megadását, és a tartalom fokozatos felépítését.

Joga van ahhoz, hogy ne érje bántás, visszaélés vagy kihasználás.

Az ötödik, befejező pont a tartalomgyártást folyamatként kezeli. „Az áldozat magánéletének védelme fontos alapelv, amelynek jóval szélesebb a tartalma annál, mint hogy ne legyen felismerhető.

Az érintett / áldozat / túlélő jogainak védelme nem csupán annyit jelent, hogy a nevét nem hozod nyilvánosságra, és az arcát eltakarod.

Joga van ahhoz, hogy megfelelő és teljes körű tájékoztatást kapjon. Joga van ahhoz, hogy elmondhassa a véleményét, és az számítson is. Ezt a folyamat egészében tartsd szem előtt” – zárul a miniszter útmutatója.

A bejegyzés időzítése nem véletlen, május 31-én, vagyis május utolsó vasárnapján éppen a gyereknapot ünnepeljük.

Kátai-Németh Vilmos május 12-én, parlamenti bizottsági meghallgatásán átfogó reformokat és egy önálló gyermekvédelmi ombudsman intézményét ígérte. A mostani útmutatót azután tette közzé, hogy múlt csütörtökön a rendőrség nagyszabású akciót tartott a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató telephelyein, ahol öt embert gyanúsítottként hallgattak ki és egyet őrizetbe vettek. Az esetet követően a miniszter személyesen egyeztetett az intézmény vezetőivel a rendszer átvilágításának szükségességéről.

<iframe src="https://www.facebook.com/plugins/post.php?href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2Ftisza.budapest.09oevk%2Fposts%2Fpfbid02adWDCUbaBaDpRQRcGWgPPuUr4WLkrsBm759W89wHTQuhkg8asBsBXLh4LPSoXpUil&show_text=true&width=500" width="500" height="565" style="border:none;overflow:hidden" scrolling="no" frameborder="0" allowfullscreen="true" allow="autoplay; clipboard-write; encrypted-media; picture-in-picture; web-share"></iframe>


Megosztom
Link másolása


GYEREK
A Rovatból
A kulcsos gyerekek még tudták, amit a maiak már nem - és ennek felnőttként fizetik meg az árát
A 60-70-es évek kulcsos gyerekeinek önállósága olyan készségeket fejlesztett, mint a problémamegoldás és az önszabályozás. A mai gyerekkorból hiányzó tapasztalatok a felnőtt életben ütnek vissza.

Megosztom
Link másolása

A kulcs ott lógott a nyakukban – nemcsak a lakásajtóhoz, hanem a saját életükhöz is. Míg a hetvenes években a „majd megoldod” a mindennapok alapja volt, ma a szülői chatcsoportban már azelőtt megszerveződik a mentőakció, hogy a gyerek egyáltalán észrevenné, hogy otthon maradt a tornacucc.

A nagy kérdés, ami most már tudományos kutatások tucatjait is foglalkoztatja, hogy ezzel a nonstop készenléttel nem csinálunk-e magunknak egy sokkal nagyobb bajt, mint egy otthon felejtett uzsonna.

A helyzet ugyanis az, hogy miközben a városok veszélyesebbek, a forgalom nagyobb, és a hírek is zörnyűbbek lettek, valami más is megváltozott – írta a témát körbejáró cikkében a Dívány.hu is. A gyerekkori unalomra, erre a régen teljesen természetes állapotra ma már ott a digitális „pótlék”, a konfliktusokra pedig ott a szülő, aki egy telefonhívás után már rohan is igazságot tenni a homokozóban. És miközben a szándék a legjobb – védeni, óvni, segíteni –, a tudomány egyre hangosabban jelzi, hogy a túltolt gondoskodásnak ára van.

És itt jön a lényeg, a friss tudományos csavar. Egy idén megjelent, nagyszabású metaelemzés kimutatta, hogy a gyerek minden lépését kontrolláló, túlvédő nevelés és a serdülőkori szorongásos, depressziós tünetek között kicsi, de statisztikailag kőkeményen kimutatható kapcsolat van. A kutatók persze óvatosak: ez nem jelenti azt, hogy a túlféltés egyenesen depressziót okoz, de a minta gyanúsan következetes, több kultúrában is.

A hétköznapok nyelvére fordítva ez azt jelenti, hogy ha egy gyerek ritkán kap esélyt arra, hogy maga másszon ki a slamasztikából, akkor nehezebben épül fel benne az az alapélmény, hogy „képes rá”.

Ezt támasztja alá egy korábbi, szintén a témába vágó áttekintés is, amely a meleg, támogató szülői jelenlétet élesen elválasztja a túlkontrolláló viselkedéstől. Az üzenet az, hogy a kettő nem ugyanaz. Attól, hogy nem oldod meg a gyerek helyett a vitát a barátjával, még nem vagy rossz szülő. Sőt. A kutatások szerint éppen

az apró, mindennapi súrlódások – „most nem sikerült”, „ma nem én nyertem” – tanítják meg a gyereket a legfontosabb leckére: az önszabályozásra.

Arra, hogy képes megnyugodni, újratervezni és higgadtan segítséget kérni, ahelyett, hogy minden frusztrációnál azonnal a felnőtt mentőövért kapkodna.

És hogy mit lehet tenni? A válasz meglepően egyszerű: vissza kell engedni a játékba a vállalható kockázatot. A kutatók ma már nem a veszély szinonimájaként, hanem a fejlődés motorjaként tekintenek a kockázatosabb szabadtéri játékokra.

Felmászni arra a fára, ügyetlenkedni a társas kapcsolatokban, beverni a térdet, és közben megtanulni, hol a határ

– ezek mind-mind olyan tapasztalatok, amikkel a gyerekek többet nyernek, mint amennyit egy horzsolással veszítenek.

A lényeg az egyensúlyon van, azon, hogy a teljes burok helyett egy biztonságos, de kihívásokat is rejtő „gyakorlóterepet” biztosítsunk. Az életkornak megfelelő, apró önállósági lépések – egy egyedül teljesített út a boltba, egy önállóan megoldott konfliktus – építik azt a belső tartást, amire a kulcsos gyerek generációjának talán több jutott, nekünk pedig tudatosan kell visszaadnunk a gyerekeinknek.


Megosztom
Link másolása


GYEREK
A Rovatból
„Szinte tabu volt kutatni” – a tudósok elképesztő dolgokat állítanak a magzatokról
Dr. Joel Frohlich idegtudós szerint a tudat kutatása sokáig a filozófusok területe volt, de a modern technológia áttörést hozott. Az új módszerekkel már a magzatoknál is képesek kimutatni a mintázatfelismerést, ami a munkamemória egyik alapköve.

Megosztom
Link másolása

Hogy mikortól beszélhetünk egy ember esetében tudatról, tudatosságról, sokáig vita tárgya volt. Sőt. Tiltott zóna a neurológusoknak, ahogy azt Dr. Joel Frohlich idegtudós is elmondta. „Meglepően kevés kutatás folyt arról, hogy mikor kezdődik a tudat. A tudat sokáig a filozófusok hatáskörébe tartozott. Az idegtudományban szinte tabu volt kutatni, talán az utóbbi 10-20 évig” – nyilatkozta a BBC Science Focusnak.

De mostanra a technológia eljutott odáig, hogy már nem egyetlen, megfoghatatlan jelet keresnek, hanem egy egész jelzés-csomagot. A kutatók ezt „klaszter-alapú” megközelítésnek hívják, ami annyit tesz, hogy több apró jel – agyi aktivitás, ingerekre adott válasz, a figyelem jelei – együttes megléte alapján vonnak le következtetéseket. Frohlich szerint ugyanis egyetlen jelben nem lehet vakon megbízni, de ha több is egyszerre jelenik meg, az már elég gyanús.

„Ha a mini-jelek konvergenciáját látjuk, az elég jó mutatója annak, hogy a tudat éppen kialakulóban van.”

 

A leginkább elgondolkodtató az egészben, hogy a tudatosság egyes jelei már a méhen belül is kimutathatók. Az egyik ilyen jel a mintázatok felismerése. Képzeld el, hogy hallasz egy sorozatot: Bip-bip-bip-BÍP. Ezt ismételgetik, majd hirtelen jön egy Bip-bip-bip-bip. Ha feltűnik a változás, akkor a munkamemóriád működik, ami a tudat egyik jele. Nos, német kutatók ezt a hatást kimutatták a terhesség késői szakaszában lévő magzatoknál is.

Egy másik kísérletben pedig arcra emlékeztető fénypontokat vetítettek a terhes anyák hasára, és a magzatok a fejükkel, sőt, a szemükkel is követték a fényeket. Bár Frohlich szerint vita tárgya, hogy a magzat mit lát valójában. „Senki sem ért igazán egyet abban, hogy a magzat valami olyasmit lát-e, ami egy arcra hasonlít, vagy inkább csak egy fénypacát.”

És mielőtt bárki újranyitná az abortuszról szóló vitákat, a kutatók gyorsan lehűtötték a kedélyeket. Ezek a jelek ugyanis leginkább a harmadik trimeszterre jellemzőek, ami bőven a legális terhességmegszakítás időhatárán túl van.

Frohlich szerint az agy biológiai kapuja, a talamusz és az agykéreg közötti kapcsolat csak a 24-26. hét környékén épül ki.

„Addig nem igazán beszélhetünk valószínűsíthető tudatról – legalábbis abban a formában, ahogy mi ismerjük; tele a külvilágból érkező érzetekkel” – tette hozzá. Az újszülötteknél megfigyelt, nyugalmi állapotért felelős agyi hálózat (az úgynevezett alapértelmezett hálózati mód) is legfeljebb kezdetleges formában van jelen.

Az utóbbi időszakban egyébként is a méhen belüli folyamatok kerültek a fókuszba. A „korai tanulás” gondolatát például olyan könnyen emészthető kutatások erősítették, mint az, amelyik kimutatta, hogy az anya étrendje befolyásolja a gyerek későbbi ízlését, így akár már a méhen belül meg lehet szerettetni vele a zöldségeket. Egy másik tanulmány szerint pedig a klasszikus zene bizonyítottan nyugtatóan hat a magzatokra. Ezek a hírek mind azt jelzik, hogy a magzat egy aktív, a környezetére reagáló lény, ami tökéletesen előkészítette a terepet a mostani, a tudat korai jeleiről szóló tudományos vitának.

Via Sciencefocus


Megosztom
Link másolása