GYEREK

Egy csecsemővel való együttélés kismiska ahhoz képest, milyenek a mindennapjaim egy kétévessel

Hideg kávék, magánymentes WC-zések és a napi tízezer "De miért?" korszaka. De mindannyian azért tudtunk felnőni, mert valaki vagy valakik elviselték a dackorszakunkat. Ha pedig nekik sikerült, nekünk is sikerülni fog.
Solomayer Anna - sassy.hu
2023. április 21.


Megosztom
Link másolása

Amikor egyszer egy délelőtti babakocsizásból hazaérve szálltam be liftbe a három hónapos elsőszülöttemmel, egy kifelé igyekvő idősebb pár a lányomra mosolyogva azt találta mondani

„Ez a legszebb korszak, vissza fogja még sírni.”

Erre én, épp három hónap alvásmegvonás után gondolkodás nélkül rávágtam, hogy kizárt dolog.

Ma már - majdnem 3 totyogós korszakkal arrébb - azt mondom, igazuk volt: egy csecsemővel való együttélés kismiska ahhoz képest, milyenek a mindennapjaim egy kétévessel.

ÉN - átmenetileg zárva

Ha van valami a gyerekneveléssel kapcsolatban, amire még nagyszülő korában se nosztalgiával gondol vissza az ember, az a saját elemi igényeinek bizonytalan időre való teljes háttérbe szorítása.

A táplálkozás, az alvás és az anyagcsere - de szerintem a legtöbben ide sorolnánk a higiéniát is - a Maslow-piramis alapját képező fiziológiai alapszükségleteink. Ezek a létfontosságú dolgok csúsznak ki a 1,5-3 éves gyereket nevelő szülők - leginkább az anyák - kezéből azzal, hogy egy másik ember számára teremtik meg ezeket a nap 24 órájában.

Teszik mindezt az újszülött korhoz képest azzal a nehezítéssel, hogy a képességeivel együtt az akaratát is próbálgató gyermek már korántsem olyan együttműködő, mint volt.

Egy csecsemő legalább általában ott marad, ahol hagyjuk, a járó vagy kúszóképes gyerek viszont egy időzített bomba, akit magára és a környezetére nézve is veszélyes akár csak egy másodpercre is magára hagyni. Gyerekorvos nagynénémtől évek óta hallom, hogy a kisgyerekes balesetek 96%-a a szülők figyelmetlenségéből fakad. Így aztán

az anyák igyekeznek MINDIG ott lenni, MINDIG előre gondolkodni, FOLYAMATOSAN monitorozni a lehetséges veszélyeket mások helyett is –ez pedig gyakorlatilag kitölti a napjukat.

Az „én” személyes névmás, így aztán bizonytalan idejű fizetés nélküli szabadságra kényszerül, helyette a „gyerek” vagy a sokak szerint kicsit tudathasadásos állapotot sejtető „mi” veszi át az alany helyét szinte minden mondatukban.

Én például csak akkor eszik, ha gyerek már evett (pazarlásfóbiás én-ek első körben rendre gyerek által meghagyott maradékot), én napjában van, hogy tízszer is megtörli valaki másnak a fenekét, de a sajátját szinte csak lopva tudja, vagy ha úgy nem („Anyaaaa, be akajok menni!”), hát közönséggel. Én nem akkor alszik, amikor hulla fáradt, hanem csak akkor, amikor a körülmények istene épp úgy rendeli (és mint egy jó kis alvásmegvonásos kínzásnál, sose tudhatja, meddig fog tartani az az édes, álommentes alvás).

Én úgy érzi, megint tinédzser korát éli, ha másban nem, hát abban, hogy a szüleitől kell engedélyt kérnie, hogy kimozdulhasson otthonról gyerek nélkül, és pár órára csak a saját életben tartására kelljen ügyelnie.

Fentiektől kifolyólag én általában elég labilis idegállapotban van, így aztán igyekszik a szép dolgokra koncentrálni és

hinni az előtte lévő generációk tapasztalatában, miszerint ez is elmúlik egyszer és az idő mindent megszépít.

A szivárványmentes részeket pedig most megosztjuk azokkal, akik ezt már vagy elfelejtették, vagy még nem tartanak ott, vagy soha nem is akarnak ott tartani, de megértéssel szeretnének fordulni a „De hát annyira cuki!” - gyerekére néhanapján panaszkodó édesanyához.

Enni vagy nem enni

Nincs az az elfogult, nagymamává érett anya, aki könnybe lábadt szemmel emlegetné, milyen csodás volt hallgatni annak idején a kétéves kisfia szájából minden főzéssel töltött óra után, hogy „Fúj, utájom! Mást kéjek!”.

Senki se sírja vissza az egyetlen kanál kóstoló után vagy a kukában, vagy az anyuka gyomrában végződő babaételek korszakát,

vagy az önálló étkezéssel való ismerkedés melletti folyamatos arc-, kéz-és lakástakarítás végtelennek tűnő hónapjait.

Meg amúgy is, amíg egy csecsemő menüje viszonylag egyszerű, addig egy már fogakkal, holdjárással változó ízléssel és irigylésre méltó akarattal rendelkező pár éves emberpalánta étkeztetésének megtervezése és az ahhoz való ragaszkodás kicsit olyan, mint a lombkoronasétány - vagy lesz hozzá befogadó környezet, vagy nem.

Mert jöhet az ember dietetikus által összeállított heti menüvel, színesre-szagosra-Tűzoltó Sam-esre fabrikált tápláló és ízletes fogásokkal, ha a gyereknek épp olyanja van, a fejünk tetejére állva se fogjuk tudni rávenni arra, hogy megegye az elé rakott ételt.

Mert amit az egyik nap még megevett, annak másnap már az említésére is öklendezni kezd, ha egyszer valahol valaki megkóstoltatta vele a ketchupot, akkor onnantól kezdve a tejberizs se ehető anélkül, vagy a legrosszabb: amikor semmit se hajlandó enni...

És hogy az anyukák táplálkozási szokásainak megváltozásával is foglalkozzunk:

a hideg kávé, mint gasztronómiai anomália ennek a korszaknak a tűpontos leképezése.

Minden anya úgy kel fel reggelente, hogy elhiszi, lesz öt egybefüggő perce a reggel folyamán meginni egy forró, de minimum meleg kávét, aztán jön a járóképes gyereke („Fogd meg a söröm!”), és nap nap után bebizonyítja, hogy ide a hit bizony édeskevés.

Ugyan rövid távon kifizetődőbbnek látszik mindig a gyerek aktuális kedve és ízlése szerint alakítani az étkezéseket, de jobban járunk, ha az esetek többségében beleállunk a rossz zsaru szerepébe, és - jó példával elöljárva - egészséges és változatos ételeket rakunk a tányérjukra. Számtalan hosszútávú vizsgálat, például ez a harminc évet felölelő finn tanulmány is igazolta már a gyerekkorban kialakított, vagy legalábbis megalapozott helyes táplálkozás és a felnőttkori ellenállóbb szervezet közötti kapcsolatot.

„Csak” kitartó türelem kell hozzá.

Terroristákkal nem tárgyalunk - csak ha van ha hozzá türelmünk

Egy kisbabát se könnyű megérteni, hiszen többnyire az egyetlen kommunikációs csatornája a sírás, ami viszont ezerféle dolgot jelenthet: éhes, álmos, pelenkát kell cserélni, büfiztetni kell, kitornáztatni hasát feszítő „Üvöltő szeleket”, melege van, fázik, stb.

Egy nagyobb, már két-háromszavas mondatokban beszélő gyerek viszont

azt a látszatot kelti bennünk, hogy konyhanyelven már mindenki érti a másikat, nem lehet gond a napi szintű információátadással,

mondjuk olyan mondatok értelmezésével, hogy „Ne dobd le!” vagy „Gyere ide!”.

Aztán eljön a reggel fél nyolc, és már harminc perce „indulunk”. Csendes beletörődéssel ismételgetjük, hogy „Szeretném rád adni a kabátot!”, vagy vérmérséklettől függően az első 3-4-10 ismétlés után már crescendoban folytatjuk, míg el nem fogy a türelmünk és a krokodilként tekergőző gyerek kezeit megpróbáljuk a kabát két ujjába juttatni anélkül, hogy bárkiben vagy bármiben kár esne. Ilyenkor rendre azt kérdezzük magunktól: mások hogy csinálják? Hogy van ehhez türelmük?

Továbbmegyek: több, korban nem túl távol álló gyerek esetén hogyan dönti el az ember, melyikkel áll le először türelmesen, nyugodt hangon egyezkedni, magyarázni, ok-okozati összefüggéseket, indítékokat világítani meg? Mert hogy a mai világban már

a csapból is a resztoratív konfliktuskezelés, a kötődő nevelés, a kicsi kortól alkalmazott asszertív kommunikáció fontossága folyik, mint szeptembertől májusig a kiscsoportos orrából a váladék.

Ami mind szép és jó, nagyon helyes, hogy már nem sarokba állítással, fakanállal vagy „Mert az van, amit én mondok” - típusú mondatokkal nevelünk. Az egyetlen hiba a dologban az, hogy ezek fontosságáról és technikájáról a dackorszakos gyerekeket senki se tájékoztatta, és ami elméletben vagy laborkörülmények között igazoltan működik, az a valós életben idő híján sokszor kivitelezhetetlen.

Mert hiába fordulok én értő figyelemmel a földön fetrengő gyerekemhez, ha közben már rég az oviban kéne lennünk, vagy az ebédjét kéne főznöm, vagy a testvérének kellene a háziban segítenem.  Nem tudom megállítani az időt. Így aztán akármilyen türelemmel is fordulok a dackorszakos felé, ha nincs rá idő, nem fogok napi tízszer mindent eldobni és értő figyelemmel, segítő kommunikációval kivárni, amíg lecsendesedik és megbékél a világgal, inkább megküzdök az önváddal.

A társadalom ugyanis elvárja tőlünk, hogy a gyerekeket mindig, minden helyzetben szeressük, miközben igenis előfordulnak negatív érzelmek is a gyereknevelés során, ezzel az érzelmi ambivalenciával pedig nem könnyű megbirkózni.

Így, miközben a legtöbb szülő tényleg szereti a gyerekét, és a legtöbbször megértő és türelmes vele, nagyon nehéz feldolgozni, ha ez másképp van. 

Az érzelmek egyszerűen megtörténnek, sőt, átfedik egymást. Valahol a gyereknevelés is egyfajta szerelem, ahol egyik percben még imádjuk a másikat, a másikban meg legszívesebben soha többé nem látnánk őt. A mi felelősségünk a saját érzelmeinkkel kapcsolatban az, hogy észrevesszük és validáljuk őket (és tesszük ezt a gyerekeink érzéseivel is!), majd megpróbáljuk felderíteni az okokat (lásd saját alap szükségleteink kielégítetlensége), és lehetőségeinkhez képest megpróbálunk változtatni rajtuk.

„Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént?”

A L’art pour l’art Társulat idézett dala szokott a fülembe csengeni, amikor a kétévesem délelőtt 10-kor már az ötvennegyedik „De miért?” kérdését teszi fel. Ilyenkor el is kezdem dúdolni, és máris könnyebben válaszolok neki valamit, amivel magamat (vagy a hallótávolságon belül lévő értő közönséget) is szórakoztatom.

A humor, mint megküzdési stratégia - akárcsak az éneklés- segít átvészelni a mentálisan megterhelő időszakokat. A nevetés hatására csökken a stresszhormonok termelése, természetes fájdalomcsökkentő anyagok szabadulnak fel, fókuszt vált az agy, könnyebben találunk megoldást az adott helyzetre.

Ha pedig sikerül a saját humorpreferenciánkat néha háttérbe szorítva az óvodás szintre is visszatérni, a gyerek is könnyen kibillenthető lesz egy-egy teátrális kiborulásból, sőt, másfajta érzelmi stresszből is.

Tavaly nyáron a játszótéren egy kislány megütötte a lábfejét. Szerencsére vér nem folyt, csont nem törött, de hiába minden szülői támogatás és kortársi segítség, vigasztalhatatlanul zokogott. Hirtelen ötlettől vezérelve odamentem hozzá, hogy van nálam egy kis gyógyító spray (Aloe vera), ha megengedi, lefújom vele a lábát. Még mindig sírva mondta, hogy rendben. Kezembe fogtam a lábát, és rásandítva annyit kérdeztem a fújás előtt: -De ugye nem büdi a lábad?- és máris gurgulázva nevetett ő is meg a többi gyerek is.

Aki ezt a cikket elolvasta (és írta), mind volt kisgyerek. Mindannyian azért tudtunk felnőni, mert valaki vagy valakik elviselték a dackorszakunkat, a folyamatosan ragacsos kezünket, a mindig legrosszabbkor jövő betegségeinket. Ha pedig nekik sikerült, nekünk is sikerülni fog. Csak dúdoljuk türelmesen a reggeli gyerekcipőhúzásnál, hogy „Balettcipőm nincsen nekem, de ha lesz, én fel nem veszem!”.

Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


GYEREK
Egyedül nevelte fel 19 éves fiát a Kozmix sztárja, Lányi Lala, és szerinte nem hős, csak tette, ami a feladata
„Apaként, férfiként mi képesek vagyunk önmagunkon erőt venni és a gyermekünkért képesek vagyunk akár önmagunkon is túlnőni” – mondta.

Megosztom
Link másolása

Idén 30 éves Kozmix együttes, és ebből az alkalomból a formáció frontembere, Lányi Lala volt a Három igazság podcast vendége.

Lányi Lala őszintén beszélt az adásban az apasággal kapcsolatos érzéseiről, például arról, milyen sokat jelentett számára az édesapja. A vele való kapcsolat, a tőle kapott minta határozta meg azt is, hogy ő milyen apa lett később.

Azt érezte, ehhez neki is fel kellett nőnie.

Sajnos korán, 17 éves korában elvesztette az édesapját, és emiatt akkor dühös volt a világra.

Kevesen tudják, hogy Lányi Lala egyedül nevelte fel a ma már 19 éves fiát. Természetesen a gyereknevelésében örök példaképe a saját édesapja volt.

Az is kiderült:

annak idején a Pető Intézetbe kellett járniuk, de most már egészségesen és egészségtudatosan éli az életét. Ma már kéttannyelvű iskolába jár.

Lányi Lala elárulta:

nem tartja hősnek magát amiért egyedülálló apa volt, szerinte ő csak tette a dolgát.

A teljes beszélgetést itt láthatjátok:


Megosztom
Link másolása

GYEREK
Szívszorító: az eltűnt lány szülei könyörögnek, hogy nyilvánítsák őt halottnak
A 20 éves Konanki március 6-án tűnt el barátaival a Dominikai Köztársaságban, egyelőre nem került elő.

Megosztom
Link másolása

A Pittsburghi Egyetem eltűnt diákja, Sudiksha Konanki

családja azt kérte a Dominikai Köztársaság rendőrségétől, lányukat nyilvánítság halottnak.

Diego Pesqueira, a Dominikai Köztársaság nemzeti rendőrségének szóvivője elmondta, hogy Konanki családja levélben közölte velük ezt a furcsa kérést.

A 20 éves Konanki tavaszi szünetében pihent volna meg barátaival a karibi szigetországban. A kirándulás során, március 6-án azonban eltűnt. Utoljára a strandon látták barátaival.

A hosszas keresés ellenére holttestét nem találták meg.

Miután barátai elhagyták a strandot, ő ott maradt azokkal az emberekkel, akikkel az odaút során találkozott. Aznap hajnali négy után veszett nyoma.

Az utolsó személy, akiről feltételezik, látta Konankit, a 22 éves Joshua Riibe volt.

A dominikai hatóságok pénteken egy nyomozás keretében lefoglalták Riibe útlevelét, és mindenhová követik, az országot nem hagyhatja el. Vasárnap kihallgatták a helyszínen, az NBC News riportere pedig látta, ahogy a nyomozókkal beszélve a tenger irányába mutat. Az NBC News-nak Riibe annyit mondott: "Csak próbálok segíteni nekik. Az óceán veszélyes hely."

A lány eltűnésekor azt nyilatkozta,

derékig érő vízben voltak, beszélgettek és csókolóztak. Egy hullám mindkettőjüket elragadta, és a nyílt tengerre rántotta.

Maga is sok vizet nyelt, alig bírt kiúszni, de végül ő és Konanki is kijutottak a partra. A lány csak ez után tűnt el.

"Amikor utoljára láttam, megkérdeztem, hogy jól van-e, de nem hallottam a választ.

Körülnéztem, de nem láttam senkit, azt hittem, felkapta a holmiját, és elment"

- mondta utalva rá, hogy a kérdés során a nő már nem volt mögötte.

A Dominikai Köztársaság hatóságai közölték, hogy senkit sem tartanak gyanúsítottnak Konanki eltűnésével kapcsolatban. A strandon nem találtak erőszakra utaló jeleket.

A szálloda szóvivője úgy nyilatkozott az NBC News-nak, hogy Konanki eltűnésekor vörös zászlók lobogtak odakint,

ezek jelzik, ha a tenger erős áramlattal és nagyon magas hullámokkal háborog.

Konanki a Pittsburgh-i Egyetem biológiát tanult, a virginiai Loudoun megyéből származik, ahol a családja él. A Konanki család egyelőre nem kommentálta a hírt.


Megosztom
Link másolása


GYEREK
A Rovatból
Kozma Orsi szerint ő későn lett anyuka, mert 36 évesen szült, és érzi a generációs különbségeket közte és ikerlányai között
„Azt gondolják, azért jó, ha az ember idősen lesz szülő, mert akkor már lenyugodott, bölcsen rá tud látni a gyermekére. ”

Megosztom
Link másolása

Palikék vendége volt nemrég Kozma Orsi.

Az énekesnővel Palik László, Dombovári Vanda és Wágner Tamás beszélgetett az anyaságról, a szülői feladatokról és arról, milyen kihívást jelentenek egy családnak, ha ikergyermeik lesznek.

Kozma Orsi elárulta, hogy ő "későn lett anyuka", mivel 36 évesen szülte meg az ikerlányait, és érzi a generációs különbségeket.

"Azt gondolják, azért jó, ha az ember idősen lesz szülő, mert akkor már lenyugodott, bölcsen rá tud látni a gyermekére."

Erre Palik László így reagált:

"Tagadom. Teljesen más már a türelmi kapacitásunk hozzájuk. Nekem sokkal több van."

Kozma Orsi egy kérdésre, hogy különlegesnek gondolják-e az emberek ma is, ha valakinek ikrei vannak, azt válaszolta, hogy igen.

Őt magát sokkolta a hír, amikor megtudta, hogy ikrei lesznek, különösen, hogy hármasikreknek indult a terhessége.

Miután megszületett a két lánya, a legnagyobb gond az volt, hogy ki alszik, mikor alszik, ki eteti a gyereket, mikor megyünk sétálni, mi mikor tudunk pihenni, és még úgy is kemény volt az első másfél év, hogy a párja szülei és az ő szülei is tudtak nekik időnként segíteni.

Bevallotta, nem mindig tud mit kezdeni azzal, ahol a gyerekei tartanak. Próbál a fejükkel gondolkodni, empatikus lenni, de 48 éves nőként máshol tart az életben, mint a lányai, akik csak nyáron lesznek 12 évesek.

Ráadásul nagyon eltérő személyiség a két lánya. Arról is szó volt, hogy néha rá van kicsit feszülve a teendőkre, különösen akkor, amikor valamilyen határidős, iskolai feladatot kellene megcsinálniuk, ám a gyerekei éppen valami mással szeretnének foglalkozni.

A teljes adást itt nézheted meg:


Megosztom
Link másolása


GYEREK
Beatrix hercegnő elárulta: hetekig sírt, mert a gyermeke koraszülöttként jött világra, és nagyon pici volt
Borzasztóan aggódott, mert a baba lábacskája akkora volt, mint nagyobbik lánya plüss nyuszijáé.

Megosztom
Link másolása

Mi is beszámoltunk róla, hogy a brit királyi család tagja, Beatrix hercegnő nemrég visszatért hivatalos teendőihez gyermeke születése után.

A baba januárban jött világra, de azt kevesen tudják, hogy koraszülöttként, több héttel a kiírt időpont előtt.

A 36 éves Beatrix a Vogue magazinnak elárulta:

annyira pici volt a kislánya, hogy hetekig sírt. Olyan aprók voltak a lábai, mint a nagyobbik gyermek plüss nyuszijának a tappancsa.

Athena Elizabeth Rose most már egészségesen fejlődik, a hercegnő pedig a Borne nevű szervezet védnöke lett. A szervezet koraszüléssel kapcsolatban ad tanácsot.

Azt mondta, az aggodalommal töltött idő elszánttá tette. Most az a célja, hogy másoknak segítsen, és felhívja a figyelmet arra, hogy milyen tényezők játszanak szerepet a koraszülésekben.

"Azoknak a családoknak, akiknél a vártnál korábban érkezik a baba, azt üzenem: nincsenek egyedül."

Beatrix most babaváró bulikhoz készült kollekciót is piacra dobott a Mrs Alice nevű márkával együttműködésben. A kollekció bevételét a Borne számára ajánlják fel.

András herceg és Sarah Ferguson legidősebb lánya egyébként már egy hároméves kislány, Sienna édesanyja. A hercegnő férje pedig Edoardo Mapelli Mozzi ingatlanfejlesztő.

A videó, amiben bejelentették a második gyermek érkezését:

Forrás: The Sun

Megosztom
Link másolása