Dobszay-Meskó Ilona: „A karmester nem diktátor, nem uralkodó, hanem egy jó vezető, aki a pszichológiához is ért”
Ha a karmesteri pozícióról esik szó, sokan férfit látnak maguk előtt frakkban. Részben azért, mert gyermekként talán soha nem láttak női karmestereket, részben azért is, mert valamiért a férfimunkával azonosítják a dirigensek szerepét. Pedig az irányítás képessége és a karmesterséghez nélkülözhetetlen jó vezetői attitűd a nőkben is megvan.
Női karmesterek már a múlt században is voltak, mára pedig egyáltalán nem számítanak különleges kivételnek Magyarországon sem. Példa erre az Erkel Ferenc-díjas magyar zeneszerző és karmester Dobszay-Meskó Ilona pályafutása is. A Forbes Power Women’s Summiton beszélgettünk a karmesteri hivatásról, álmokról, és arról, hogy milyen tulajdonságok tesznek kiemelkedővé egy dirigenst a zenekar élén.
- Tiniként is így látta magát, hogy majd egyszer áll egy zenekar előtt és vezényel? Vagy egészen más életpályát képzelt el magának abban az időben?
- A tinédzserkor sajátja a lázadás, és nálam a lázadás abban manifesztálódott, hogy meg akartam változtatni a világot. Hatni akartam a zenémmel, hittem abban, hogy a hangok által a társadalom jobb lesz. Ez főként a zeneszerzésre irányult.
Arra pedig, hogy a karmesteri hivatás miként nőtte ki magát ebből, inkább a zenei tanulmányaim adnak magyarázatot. Mindig is zenéltem, hatéves korom óta zongorázom, zenét írok; ez az összetett zenei tudás, illetve a felnőttkoromra kialakult vezetői attitűd vezetett a vezényléshez.
- Ahhoz, hogy valaki jó karmester legyen, és irányítsa a zenét, valamint az emberekkel való bánásmódhoz kell-e némi pszichológia?
- Sőt, egyenesen nélkülözhetetlen a karmesteri munkában a pszichológia, mert így van, ahogy mondta: emberekkel kell bánnunk és nem egy gépezetet irányítunk.
A karmestertől jön az a mennyiségű energia és az a minőségű energia, amitől az a húsz, harminc, nyolcvan vagy akár százhúsz ember úgy érzi, közös célért dolgozik. Fontos az is, hogy olyan pozitív legyen a légkör, a flow, amiben jó dolgozni. Tehát a pszichológiát vétek kihagyni a vezetésből.
- Ehhez a mosoly is hozzátartozik? Nemrég egy interjúban beszélt arról, milyen lényeges a kedvesség és az első benyomás szerepe.
- Nagyon fontosnak tartom a tükörneuronok szerepét az emberi kommunikációban. Röviden összefoglalva: a tükörneuronok olyan speciális agysejtek, amelyek akkor is aktiválódnak, amikor valaki végrehajt egy cselekvést, és akkor is, amikor ugyanezt a cselekvést egy másik személyen megfigyeli. Elsősorban a mozgások megértésében, az empátiában, valamint a tanulásban és utánzásban játszanak fontos szerepet. Ahogyan mi viselkedünk, a másik viselkedése is azt tükrözi vissza.
Az, hogy a zenész megélje a pillanatot, nem bónusz, hanem szakmai kritérium. Ugyanis a komolyzenének sajátja a hallatlan precizitás, embert próbáló fókuszálás és nyilvánvaló, hogyha valaki nincs „állapotban”, akkor a finommotorika, a tudatosság is sérül, mert az ember maga le van blokkolva. A karmesternek feladata megteremteni az ideális légkört.

- Erről beugrott a Tár című film, amelynek a főszereplője egy meglehetősen ellentmondásos karmesternő. Sokan káros mintának tartják, mert szerintük a néző tévesen a nőkkel fogja azonosítani ezt a típusú diktatórikus, mindenkin átgázoló, „tehetséges vagyok, de senki nem érdekel” attitűdöt.
- Ebben a sztoriban érdemes leválasztani a főszereplőről azt, hogy történetesen nő és anya. A film inkább azt mutatja be, hogy egy karmester akár ilyen is lehet, ám ennek nem szabad megtörténnie.
Úgy gondolom, akár nő viselkedik így, akár férfi, az rendkívül káros az emberekre, és véget kell vetni ennek a fajta működési mechanizmusnak.
Mára túljutottunk a metoo mozgalmon, hatására talán az ember jobban meghúzza a határait. Igen, a harmadik pultban a brácsás is meghúzhatja a határait, ennek az egésznek erről kell szólnia. Nem egy-egy eseten, konkrét történeken kell ruminálni, hanem bölcsebben továbbmenni. A lényeg ebben az, hogy nekünk, művészeknek sem kell eltűrnünk sem a zsarnokokat, sem az olyan viselkedést, ami az emberi méltóságot aláássa, semmit, amiről úgy érezzük, ez már nem fér bele.
Persze ez nem csak a karmester zenekarral szembeni viselkedésére vonatkozik, hanem például az orvos és a páciens közti kapcsolatra is, vagy bármilyen emberi kapcsolódásra.
- Azt a vezetői szerepet, amelyet a karmesteri feladatok igényelnek, hogyan lehet összeegyeztetni az intimebb, valamiféle elvonulást igénylő zeneszerzéssel?
- Talán a habitusom kettősségében rejlik. Személyiségemnek van egy extrovertáltabb oldala, amelyiktől nem idegen a szereplés: amint rám szegeződnek a tekintetek a koncertteremben, szárnyra kapok. Sokkal több jön ki belőlem, mint amit magam is gondoltam volna, elképesztő energiáim szabadulnak föl a színpadon.
- Inspirációt honnan lehet meríteni a zeneszerzéshez?
- Az a vicc az egészben, hogy soha nem kellett meríteni. Inkább úgy fogalmaznék, hogy akadnak olyan témák, amelyek az érdeklődésem fókuszában állnak, amelyeket szeretnék elmondani. Amikor találok egy olyan verset, könyvet vagy festményt, ami egyezik ezzel, azonnal rákapcsolódom, és hálát érzek, hogy valaki például szavakkal leírta azt, amit én képtelen lennék megfogalmazni. Ilyenkor egy pillanat alatt ki tudom írni magamból, amit a zenével el szeretnék mondani.
- Az Álom című műve hogyan született? Ez számomra, laikusként elsőre nehezebben befogadhatónak tűnik, ugyanakkor nagyon érdekes darab.
- Az Álom születéséhez hozzátartozik, hogy ez a darab nem jellemző rám, itt az általam tapasztalt legfurább állapotot ábrázoltam. Ugyanis mindig írok, itt történetesen betegen.
Tavaly ugyanis egy fülkürthurut miatt két hónapig nem hallottam. Akkor is írtam, csak nem volt jó a hallásom, fél hang különbség volt a két fülem között.
Elképzelhető, hogy ez a darab nem is illik bele az életművembe, de nagyon fontosnak érzem, hogy akkor is írtam, amikor rosszul voltam, beteg voltam, és nem hallottam.
- Az, aki zenét szerez, tartozik-e bármilyen felelősséggel a fiatalok vagy az egész társadalom felé?
- Azt gondolom, hogy míg egy kamasznál az önkifejezés a lényeg – ezzel így voltam én is, amikor fiatalon alkottam -, és az, hogy a benne dúló indulatokat, érzelmeket, szorongásokat, vágyakat hangokká formálja, az élet derekán viszont, ahol most járok, ennek szükségszerűen meg kell változnia.
Én már nem traktálnám a közönséget azzal, hogy én ezt érzem, hallgassátok ti is, hanem felelősséget érzek azért, hogy milyen üzenetet adok át a zenémen keresztül. Amit írok, az valami olyan szinten hat, amit szavakkal, neveléssel és racionális magyarázatokkal nem lehet megtanítani, hiszen a legősibb kommunikációs módról beszélünk. Márpedig ha a zene elsősorban az érzelmekre hat, akkor az ember lelkének legmélyebb rétegében indulhat el változás. Ez nagy felelősség, mert nem mindegy, hogy elvettem egy órát valakinek az életéből, vagy olyat kapott, ami továbblendíti és felemelkedik tőle.