Miért lett természetes, hogy a másik ember fájdalmán átsiklunk, kérdezhetnénk, mert nem a miénk? Dr. Gőgh Edit neurológus, pszichiáter főorvossal arról beszélgettünk, hogyan veszett el az empátia, mi köze ennek a komfortzónánkhoz, és miért pont az advent időszaka mutatja meg a legélesebben a közönyt:

- Az emberek gyakran sóhajtanak fel úgy, hogy „valahogy mindenki fásult, közönyös lett”. Mintha nem vennénk észre egymást, mintha mindenki csak átsuhanna a világon. Szeretném az alapoknál kezdeni: ha nagyon egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondanám, azért, mert túl sok mindent hordozunk, és már nincs hely bennünk mások számára.

Mivel a modern ember folyamatos érzelmi ingeráradatban él, nemcsak a saját problémáival kell megküzdenie, hanem naponta lát szomorúságot, tragédiát, igazságtalanságot, szenvedést a közösségi médián keresztül is, emiatt egy idő után az idegrendszer egyszeriben azt mondja: „most már elég.”

Érdekesség, hogy éppen azok az emberek hajlamosak rá leginkább, akik eredendően érzékenyek és együttérzők; csak épp az érzékenységük a túl sok hatás alatt elzsibbad, érzéketlenné válhat.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az élet tempója ma egészen más, mint akár húsz-harminc éve. Akkor még volt idő feldolgozni, megemészteni, átgondolni a minket ért élményeket. Ma a nap végére már képtelenek vagyunk differenciálni:

Ilyenkor az ember nem tudja tudatosan eldönteni, kire mennyi energiát fordítson, így inkább mindenkit kizár. A közöny tehát nem egy gonosz választás, hanem egy elfáradt lélek utolsó menedéke.

- Ez azt jelenti, hogy a közöny inkább tünet, mintsem nemtörődömség?

- Éppen ez az egyik legnagyobb félreértés. A legtöbben úgy értelmezik a közönyt, hogy az egy lelki hiányosság: hogy valakinek nincs empátiája, vagy nem érdekli mások sorsa. A valóság sokkal árnyaltabb. A közöny a többségnél nem az együttérzés hiánya, hanem annak kimerülése.

Az érzelmi közöny is ilyen; egy túlfeszített, túlstimulált idegrendszer védekező mechanizmusa.

Sokszor találkozom olyan páciensekkel, akik bűntudattal mesélik, hogy „már nem tudok együttérezni valakivel, inkább elfordítom a fejem, pedig régen nem ilyen voltam”. Ilyenkor mindig elmondom: ez jelzés arról, hogy túl sokat cipelsz, és a belső rendszered elkezdett takaréküzemmódra váltani.

A baj ott kezdődik, hogy ezt a mechanizmust ritkán ismerjük fel időben. A közöny először megkönnyebbülést hoz, mintha megvédene minket a rossztól, de aztán lassan magányba fordul, mert a közöny mélyen belül mindig elszigetel.

- Mondhatjuk, hogy a közöny egyenes út a magányhoz?

- A közöny a magány csendes előszobája. Amikor nem figyelünk másokra, az emberek sem figyelnek majd ránk. Amikor befelé fordulunk, a világ is bezáródik körülöttünk. A magány különös paradoxona, hogy nem akkor a legfájdalmasabb, amikor egyedül vagyunk, hanem amikor emberek között is egyedül érezzük magunkat. Amikor tudjuk, hogy sokan vannak körülöttünk, mégsem tartozunk igazán senkihez.

A közöny pedig tovább mélyíti ezt. Mintha egy buborék képződne körülöttünk, amely eleinte biztonságot ígérve kizár dolgokat, de később már börtönné válik.

- Hogyan lehet kijutni ebből a buborékból, mit keressünk?

- A legősibb emberi igényeket kell megkeresnünk, ami évezredek óta nem változott: kapcsolódást, meghallgatást, gyengédséget, odafigyelést, elkapni valakinek a tekintetét, aki valóban észrevesz bennünket. Az emberek nem a tökéletes szeretetre vágynak, hanem élhető életre. Arra, hogy valaki kimondja: „Itt vagyok, ha kellek.”

Sajnos a modern társadalom ígérete kiszakítja belőlünk a közösségek megtartó erejét.

mert a kapcsolatok jelentős része felszínessé vált. Sokan nem beszélgetnek mélyen, nem vallanak be emberi gyengeséget, nem mernek segítséget kérni.

- Hogyan hat mindez a különböző korosztályokra?

- Másképpen természetesen, de mindenkire hat valahogyan és egyik sem könnyebb. A felmérések világosan mutatják: még soha nem volt ilyen magas a magány szintje. A Z generáció például minden mérést tekintve a legmagányosabb generáció, miközben ők a legkapcsolódottabbak digitálisan a világhoz. A fiataloknál emiatt leginkább túlterheltséget látok. Ők szinte belefulladnak az ingerekbe.

Egyszerre szeretnék támogatni gyerekeiket és idős szüleiket, miközben saját anyagi forrásaik után kell rohangálniuk ebben a kihívásokkal teli világban. Ez a kettős nyomás különbözősége feszültséget és tehetetlenséget szül, ami hosszú távon érzelmi kimerüléshez és a közöny lassú erősödéséhez vezethet bennük.

Az idősekre főként az elszigetelődés nehezedik. Ők azok, akik egy életen át a közösségekben éltek, most pedig hirtelen empátia mentes csend veszi körül őket. A fizikai magány, az ahogy a mai rohanó családok működnek többnyire, számunkra lelkileg értelmezhetetlen, emiatt a modern digitális világ miatt szinte járványszerű az elszigeteltség, ami már egészségügyi kockázat is.

A magány a szív- és érrendszeri betegségekhez hasonló hatással bír a szervezetre. Ez azt jelenti, hogy a közöny nemcsak lelki, hanem fizikai szinten is pusztít.

- Gyakran halljuk, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet, de Ön szerint más a helyzet. Mi az igazság?

- Valójában a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. A gyűlölet még mindig érzelem, energia, ami mozgat, valamilyen módon kapcsolatban tart a másikkal, még ha destruktív is.

Ez az, ami hosszú távon tönkretesz egy házasságot, egy kapcsolatot, egy barátságot. Nem a veszekedések, nem a konfliktusok – hanem az, ha elhalványul az odafigyelés, és a másik számára láthatatlanná válunk. Ez a fajta közöny lassan, de biztosan szétmorzsolja az intimitást és a kötődést.

- Mennyiben felelős ezért maga a társadalom, a környezet, amelyben élünk?

- A közöny mélyen összefügg a társadalmi berendezkedésünkkel. Olyan világban élünk, ahol a gyorsaság, a hatékonyság, a teljesítmény sokkal nagyobb értékké vált, mint az odafigyelés, a törődés, a közösségi jelenlét. Egy olyan kultúrában, ahol az ember akkor érzi hasznosnak magát, ha pörög, ha teljesít, ha eredményeket produkál, ott óhatatlanul háttérbe szorulnak a finomabb, lassabb emberi kvalitások.

A közösségi élet meggyengült, amiben az emberi kapcsolatok gyakran felszínessé válnak, a közösségi felelősség átadódott intézményeknek, rendszereknek, a személyes odafigyelés pedig kiment a divatból.

Ezt a kulturális mintát folyamatosan tanuljuk:

A közöny arról az állapotról is szól, amikor már nem ráz meg a mások baja. Mindennapos történet, hogy valaki elesik az utcán, és a járókelők többsége csak elhalad mellette. Van, aki úgy tesz, mintha nem venné észre, mások elfordítják a fejüket, és vannak, akik a telefonjukba mélyedve sietnek tovább, mintha semmi sem történt volna.

Ez a tanult tehetetlenség, amikor azt érezzük, hogy úgysem tudunk változtatni, előbb-utóbb feladjuk. „Ez mindig is így volt” - „Mit számít, ha én segítek?” - „Ez már nem az én dolgom.” Ezek a mondatok veszélyesek, mert a passzív viselkedésünkben erősítenek meg.

Érdekes jelenség, hogy sokszor akkor válunk a legközönyösebbé, amikor egyébként belül a leginkább vágynánk arra, hogy valaki észrevegyen minket. A közöny épp ezért nemcsak emberközi távolság, hanem saját magunktól való eltávolodás is, ha nem tudok elég finoman magamhoz kapcsolódni, azt az érzékenységet másnak sem tudom megadni.

- Említette, hogy a közöny összefügg a komfortzónával. Mit jelent ez a gyakorlatban?

- A komfortzóna a modern lélek legkomolyabb csapdája. Elsőre ártalmatlannak tűnik: olyan hely, ahol nem ér bennünket túl nagy stressz, ahol minden kiszámítható, biztonságos. Csakhogy

A segítségnyújtás, az odafigyelés, a másik fájdalmában való osztozás pedig pontosan ilyen: érzelmileg „zavaró”, kiszámíthatatlan, kényelmetlen.

A közöny akkor születik meg bennünk, amikor a komfortzónánkat elkezdjük összekeverni a biztonsággal.

Ez a téves értelmezés pedig lassan visszaszivárog a mindennapokba: elfordítjuk a fejünket, amikor valaki sír; elnézünk a villamos ablakán, amikor látjuk, hogy valaki bajban van; gyorsítunk, ha úgy tűnik, egy helyzet érzelmi energiát venne el tőlünk.

A komfortzóna tehát falak rendszere: és a közöny ezeknek a falaknak az összeadódása. Minél többet építünk belőlük, annál távolabb kerülünk más emberektől.

- Ez összefügg a társadalmak kissé narcisztikus irányba fordulásával?

- A modern kultúra rengeteget beszél énidőről, önmegvalósításról, sikerességről, de sokkal kevesebbet egymásról. A narcisztikus tendencia nem azt jelenti, hogy mindenki önimádó, hanem azt, hogy túl sok energiánk megy önmagunk felé, és túl kevés megy mások felé, mert csak magunkkal vagyunk elfoglalva. Az ember azt mondja: „Ne lássatok gyengének, ne férjetek hozzám, ne sebezzen meg senki.” Az önérvényesítés fontos, de amit ma sokszor látunk, az egy túlkompenzált, önmagát állandóan fényező életstílus, nem igazi erő. „A legnagyobb erő a sebezhetőség bátorsága” – ezt mindig hangsúlyozom. De ezt most kevesen merik felvállalni, mert félünk az ítélkezéstől.

A kérdés az, hogy felismerjük-e: nem a világot kell megjavítanunk először, hanem magunkat.

- Az ítélkezés ennyire határozza meg, ahogyan működünk?

- Nagyon. Az emberek többsége azért nem segít, mert fél, hogy kinevetik, kihasználják, vagy visszaélnek a jóindulatával. Sokszor egyszerűen csak attól tartunk, hogy rosszul reagálunk, és „Mit szólnak majd, ha odamegyek?” – ez az ismerős félelem mindenkinél jelen van.

Valójában azonban a félelem egy jelzés: azt üzeni, hogy nem érezzük magunkat biztonságban. Az olyan társadalmakban, ahol sokan ezt érzik, ott a bizonytalanság természetesen lecsökkenti a közösségi felelősségérzetet, és fokozza a közönyt, a magányt, az elszigetelődést.

A közöny nem mindig csak mások felé irányul; gyakran az élet egészére, a saját sorsunkra, a körülöttünk zajló világra is kiterjedhet. Amikor már semmi nem tud megérinteni, amikor a mindennapok eseményei apatikus közömbösséget váltanak ki, az azt jelzi, hogy belül is „lefagyott” a figyelmünk és az érzékenységünk.

- Az ember ráébredhet arra, hogy változtatnia kell? Hogy a közöny már túl nagy távolságot teremt közte és a világ között?

- Van ilyen, és többnyire nem különleges, drámai vagy látványos pillanat ez. Sokkal inkább valami halk felismerés: egy magányos este, egy jeges tekintet a buszon, egy elkapott mondat egy kávézóban, amikor valaki azt mondja: „már azt sem tudom, kihez fordulhatnék.” Az ilyen tárgytalan, apró tapasztalatok néha nagyobb erővel bírnak, mint egy nagy trauma, mert megmutatják, mennyire elhalványult közöttünk az emberi kötőszövet.

Amikor valaki csak úgy, spontán megkérdezi: „Jól vagy?” – és nem rohan tovább. Amikor valaki, akár egy idegen tényleg figyel ránk. Ezek a gesztusok ma már szinte luxusnak számítanak, pedig semmibe sem kerülnek. Mégis, egy ilyen pillanat képes megváltoztatni az ember belső térképét.

- Mit tanácsolna annak, aki felismeri, hogy túlzottan bezárkózott a komfortzónájába?

- A legelső lépés az, hogy megengedjük magunknak a megállást. Ez furcsán hangzik, mert a legtöbben azt gondolják, a változás valami nagy, aktív cselekedet. Pedig a belső átalakulás gyakran azzal kezdődik, hogy végre nem csinálunk semmit. Hagyjuk, hogy a belső zaj csillapodjon, hogy meghalljuk a saját érzéseinket, és észrevegyük, mire van szükségünk. Ha ez megvan, akkor jöhet a második lépés: a finom nyitás.

A lényeg az, hogy a komfortzóna falán egyetlen hajszálrepedést hozzunk létre, amin később fény szűrődik be.

Az empátia egyébként is tanulható, fejleszthető, nem örökölhető képességünk. Nem lehet egyszerre visszahozni nagy mennyiségben. Úgy működik, mint egy elhanyagolt izom: lassan kell újra erősíteni, edzeni, nem egy nagy rohamban erőltetve, különben fájdalmas.

Ma már szeretni is meg kell tanulni újra, csakúgy, mint figyelni és meghallani. A kapcsolataink minősége nem magától épül, ehhez tudatos munka kell.

- Ha visszanyerhetjük az empátiánkat, akkor az is reális, hogy egy társadalom ismét közelebb kerüljön egymáshoz?

- Nemcsak reális, hanem szükségszerű. A társadalmak mindig akkor kezdtek el széthullani, amikor az együttérzés, a szolidaritás, a közösségi felelősség meggyengült. Ez nem új jelenség, nem mai probléma.

A személyiségünk mélyében mindannyian kapcsolódásra vagyunk programozva.

A változás általában kis társadalmi mikroközösségekben kezdődik: egy családban, egy baráti körben, egy munkahelyi kollektívában. Valaki elkezd figyelni a másikra, és ez mintaként megy tovább.

Ezért is fontos, hogy lássunk pozitív példákat. Egyetlen ember őszinte figyelme sokkal nagyobb hatást gyakorol, mint hinnénk.

- Karácsony idején, gyakran beszélünk szeretetről, figyelmességről. 

- A karácsony egy különös időszak. Külsőleg csillogó, belsőleg sokaknál fájdalmasan magányos. Ilyenkor a világ tele van fényekkel, zenével, vásárokkal, meghittségre utaló képekkel, és ebben a kontrasztban még élesebben kirajzolódik, mennyire hiányzik a valódi kapcsolódás.

Az utcákon siető emberek mozdulataiban, a pénztáraknál türelmetlenül sóhajtókban, a rohanásban, amely mögött gyakran az a kimondatlan félelem bújik meg, hogy ha megállnék, éreznem kellene valamit, amitől tartok.

Sokszor mondjuk, hogy az ünnep közeledtével „érzékenyebbek vagyunk”, de ez csak részben igaz. Valójában ilyenkor kevésbé tudjuk elrejteni azt, ami egész évben bennünk dolgozik. Az év utolsó hetei számos belső kérdést hoznak felszínre: kinek van helye az életemben? Ki hiányzik, és miért? Mi az, amit elfojtottam magamban? Mit nem mondtam ki? Kire, vagy mire kellett volna jobban odafigyelnem?

Ezek a kérdések mindig is ott vannak, csak a hétköznapokban könnyebb elfutni előlük. A karácsony viszont lassúságot, befelé fordulást, önvizsgálatot követel – márpedig az önvizsgálat gyakran kellemetlenül jelenik meg.

Ez az érzelmi hasadás gyakran a közöny egyik finom, de súlyos tünete: mintha nem volna hozzáférésünk ahhoz a meleg, kapcsolódó réteghez, amelyet az ünnep jelképez. A komfortzónánk ilyenkor még szűkebbé válhat, még kevésbé merünk megnyílni, mert a kívülről érkező nagy elvárások – hogy legyünk szeretetteljesek, békések, összetartók – éppen ellentétesek azzal, amit valójában érzünk. Ekkor zajlik a belső harc, amelyet sokan csendben, egyedül vívnak meg.

- Hogyan tudunk úgy jelen lenni a saját és mások életében, hogy ne essünk bele sem a közöny, sem az érzelmi túlterhelés csapdájába?

- A karácsonyi időszakban az egyik legfontosabb, hogy reális elvárásaink legyenek önmagunkkal és másokkal szemben. Az ünnep nem arról szól, hogy hirtelen mindenki empatikusabbá válik, és meggyógyul minden sérülés. Sokkal inkább arról, hogy kicsit lassabban élünk, és ez a lassúság lehetőséget ad a valódi kapcsolódásra.

Érdemes tudni, hogy az ünnepi időszakban az emberek egy része felerősített szorongással él. A karácsony nem mindenkinek a melegség időszaka, sokak számára éppen ellenkezőleg: tükröt tart a magányra, az életükben lévő hiányokra. Ilyenkor különösen fontos, hogy ne ítélkezzünk, ne projektáljunk elvárásokat másokra.

Az empátia viszont azt jelenti: kész vagyok meghallani, akkor is, ha néha fáj.

Végül talán a legfontosabb, amit mondhatok: a szeretet nem érzelmi luxus, hanem lelki szükséglet. Azon kevés dolgok egyike, amely nem váltható ki semmivel. A közöny pontosan azért olyan súlyos, mert a szeretet hiányából nő ki. Ha pedig ezt felismerjük, már tettünk egy lépést visszafelé, az emberség irányába.

- Mit vigyünk magunkkal ebből az időszakból, mi legyen a tanulság?

- Azt, hogy a közöny nem a végzetünk. Nem megmásíthatatlan adottság, nem sorsszerű tulajdonság, választhatunk helyette mást, például a figyelmet, a türelmet, a jelenlétet. A kérdés nem az, hogy nagy dolgokat teszünk-e, hanem az, hogy ott vagyunk-e akkor, amikor valakinek szüksége van ránk.

A változás mindig belül indul el. Az első lépést nekünk kell megtennünk. A közöny ellen nem rendelet, nem törvény, nem kampány küzd, hanem egyetlen ember csendes döntése: „Ma figyelek valakire.” És ez a döntés továbbadódik. A figyelem fertőző, a jóindulat szintén. Egyetlen ember képes elindítani a láncolatot.

Albert Einstein figyelmeztetett: „A világot nem a gonosz emberek teszik tönkre, hanem azok, akik nézik, és nem tesznek semmit.”

Karácsonykor sokan azt mondják „most legyünk jók” -

A figyelem nem december 27-éig tart, éppen ezért fontos most beszélni arról, hogy az empátia nem ünnep, hanem életforma.