GYEREK
A Rovatból

Egy csecsemővel való együttélés kismiska ahhoz képest, milyenek a mindennapjaim egy kétévessel

Hideg kávék, magánymentes WC-zések és a napi tízezer "De miért?" korszaka. De mindannyian azért tudtunk felnőni, mert valaki vagy valakik elviselték a dackorszakunkat. Ha pedig nekik sikerült, nekünk is sikerülni fog.
Solomayer Anna - sassy.hu
2023. április 21.


Megosztom
Link másolása

Amikor egyszer egy délelőtti babakocsizásból hazaérve szálltam be liftbe a három hónapos elsőszülöttemmel, egy kifelé igyekvő idősebb pár a lányomra mosolyogva azt találta mondani

„Ez a legszebb korszak, vissza fogja még sírni.”

Erre én, épp három hónap alvásmegvonás után gondolkodás nélkül rávágtam, hogy kizárt dolog.

Ma már - majdnem 3 totyogós korszakkal arrébb - azt mondom, igazuk volt: egy csecsemővel való együttélés kismiska ahhoz képest, milyenek a mindennapjaim egy kétévessel.

ÉN - átmenetileg zárva

Ha van valami a gyerekneveléssel kapcsolatban, amire még nagyszülő korában se nosztalgiával gondol vissza az ember, az a saját elemi igényeinek bizonytalan időre való teljes háttérbe szorítása.

A táplálkozás, az alvás és az anyagcsere - de szerintem a legtöbben ide sorolnánk a higiéniát is - a Maslow-piramis alapját képező fiziológiai alapszükségleteink. Ezek a létfontosságú dolgok csúsznak ki a 1,5-3 éves gyereket nevelő szülők - leginkább az anyák - kezéből azzal, hogy egy másik ember számára teremtik meg ezeket a nap 24 órájában.

Teszik mindezt az újszülött korhoz képest azzal a nehezítéssel, hogy a képességeivel együtt az akaratát is próbálgató gyermek már korántsem olyan együttműködő, mint volt.

Egy csecsemő legalább általában ott marad, ahol hagyjuk, a járó vagy kúszóképes gyerek viszont egy időzített bomba, akit magára és a környezetére nézve is veszélyes akár csak egy másodpercre is magára hagyni. Gyerekorvos nagynénémtől évek óta hallom, hogy a kisgyerekes balesetek 96%-a a szülők figyelmetlenségéből fakad. Így aztán

az anyák igyekeznek MINDIG ott lenni, MINDIG előre gondolkodni, FOLYAMATOSAN monitorozni a lehetséges veszélyeket mások helyett is –ez pedig gyakorlatilag kitölti a napjukat.

Az „én” személyes névmás, így aztán bizonytalan idejű fizetés nélküli szabadságra kényszerül, helyette a „gyerek” vagy a sokak szerint kicsit tudathasadásos állapotot sejtető „mi” veszi át az alany helyét szinte minden mondatukban.

Én például csak akkor eszik, ha gyerek már evett (pazarlásfóbiás én-ek első körben rendre gyerek által meghagyott maradékot), én napjában van, hogy tízszer is megtörli valaki másnak a fenekét, de a sajátját szinte csak lopva tudja, vagy ha úgy nem („Anyaaaa, be akajok menni!”), hát közönséggel. Én nem akkor alszik, amikor hulla fáradt, hanem csak akkor, amikor a körülmények istene épp úgy rendeli (és mint egy jó kis alvásmegvonásos kínzásnál, sose tudhatja, meddig fog tartani az az édes, álommentes alvás).

Én úgy érzi, megint tinédzser korát éli, ha másban nem, hát abban, hogy a szüleitől kell engedélyt kérnie, hogy kimozdulhasson otthonról gyerek nélkül, és pár órára csak a saját életben tartására kelljen ügyelnie.

Fentiektől kifolyólag én általában elég labilis idegállapotban van, így aztán igyekszik a szép dolgokra koncentrálni és

hinni az előtte lévő generációk tapasztalatában, miszerint ez is elmúlik egyszer és az idő mindent megszépít.

A szivárványmentes részeket pedig most megosztjuk azokkal, akik ezt már vagy elfelejtették, vagy még nem tartanak ott, vagy soha nem is akarnak ott tartani, de megértéssel szeretnének fordulni a „De hát annyira cuki!” - gyerekére néhanapján panaszkodó édesanyához.

Enni vagy nem enni

Nincs az az elfogult, nagymamává érett anya, aki könnybe lábadt szemmel emlegetné, milyen csodás volt hallgatni annak idején a kétéves kisfia szájából minden főzéssel töltött óra után, hogy „Fúj, utájom! Mást kéjek!”.

Senki se sírja vissza az egyetlen kanál kóstoló után vagy a kukában, vagy az anyuka gyomrában végződő babaételek korszakát,

vagy az önálló étkezéssel való ismerkedés melletti folyamatos arc-, kéz-és lakástakarítás végtelennek tűnő hónapjait.

Meg amúgy is, amíg egy csecsemő menüje viszonylag egyszerű, addig egy már fogakkal, holdjárással változó ízléssel és irigylésre méltó akarattal rendelkező pár éves emberpalánta étkeztetésének megtervezése és az ahhoz való ragaszkodás kicsit olyan, mint a lombkoronasétány - vagy lesz hozzá befogadó környezet, vagy nem.

Mert jöhet az ember dietetikus által összeállított heti menüvel, színesre-szagosra-Tűzoltó Sam-esre fabrikált tápláló és ízletes fogásokkal, ha a gyereknek épp olyanja van, a fejünk tetejére állva se fogjuk tudni rávenni arra, hogy megegye az elé rakott ételt.

Mert amit az egyik nap még megevett, annak másnap már az említésére is öklendezni kezd, ha egyszer valahol valaki megkóstoltatta vele a ketchupot, akkor onnantól kezdve a tejberizs se ehető anélkül, vagy a legrosszabb: amikor semmit se hajlandó enni...

És hogy az anyukák táplálkozási szokásainak megváltozásával is foglalkozzunk:

a hideg kávé, mint gasztronómiai anomália ennek a korszaknak a tűpontos leképezése.

Minden anya úgy kel fel reggelente, hogy elhiszi, lesz öt egybefüggő perce a reggel folyamán meginni egy forró, de minimum meleg kávét, aztán jön a járóképes gyereke („Fogd meg a söröm!”), és nap nap után bebizonyítja, hogy ide a hit bizony édeskevés.

Ugyan rövid távon kifizetődőbbnek látszik mindig a gyerek aktuális kedve és ízlése szerint alakítani az étkezéseket, de jobban járunk, ha az esetek többségében beleállunk a rossz zsaru szerepébe, és - jó példával elöljárva - egészséges és változatos ételeket rakunk a tányérjukra. Számtalan hosszútávú vizsgálat, például ez a harminc évet felölelő finn tanulmány is igazolta már a gyerekkorban kialakított, vagy legalábbis megalapozott helyes táplálkozás és a felnőttkori ellenállóbb szervezet közötti kapcsolatot.

„Csak” kitartó türelem kell hozzá.

Terroristákkal nem tárgyalunk - csak ha van ha hozzá türelmünk

Egy kisbabát se könnyű megérteni, hiszen többnyire az egyetlen kommunikációs csatornája a sírás, ami viszont ezerféle dolgot jelenthet: éhes, álmos, pelenkát kell cserélni, büfiztetni kell, kitornáztatni hasát feszítő „Üvöltő szeleket”, melege van, fázik, stb.

Egy nagyobb, már két-háromszavas mondatokban beszélő gyerek viszont

azt a látszatot kelti bennünk, hogy konyhanyelven már mindenki érti a másikat, nem lehet gond a napi szintű információátadással,

mondjuk olyan mondatok értelmezésével, hogy „Ne dobd le!” vagy „Gyere ide!”.

Aztán eljön a reggel fél nyolc, és már harminc perce „indulunk”. Csendes beletörődéssel ismételgetjük, hogy „Szeretném rád adni a kabátot!”, vagy vérmérséklettől függően az első 3-4-10 ismétlés után már crescendoban folytatjuk, míg el nem fogy a türelmünk és a krokodilként tekergőző gyerek kezeit megpróbáljuk a kabát két ujjába juttatni anélkül, hogy bárkiben vagy bármiben kár esne. Ilyenkor rendre azt kérdezzük magunktól: mások hogy csinálják? Hogy van ehhez türelmük?

Továbbmegyek: több, korban nem túl távol álló gyerek esetén hogyan dönti el az ember, melyikkel áll le először türelmesen, nyugodt hangon egyezkedni, magyarázni, ok-okozati összefüggéseket, indítékokat világítani meg? Mert hogy a mai világban már

a csapból is a resztoratív konfliktuskezelés, a kötődő nevelés, a kicsi kortól alkalmazott asszertív kommunikáció fontossága folyik, mint szeptembertől májusig a kiscsoportos orrából a váladék.

Ami mind szép és jó, nagyon helyes, hogy már nem sarokba állítással, fakanállal vagy „Mert az van, amit én mondok” - típusú mondatokkal nevelünk. Az egyetlen hiba a dologban az, hogy ezek fontosságáról és technikájáról a dackorszakos gyerekeket senki se tájékoztatta, és ami elméletben vagy laborkörülmények között igazoltan működik, az a valós életben idő híján sokszor kivitelezhetetlen.

Mert hiába fordulok én értő figyelemmel a földön fetrengő gyerekemhez, ha közben már rég az oviban kéne lennünk, vagy az ebédjét kéne főznöm, vagy a testvérének kellene a háziban segítenem.  Nem tudom megállítani az időt. Így aztán akármilyen türelemmel is fordulok a dackorszakos felé, ha nincs rá idő, nem fogok napi tízszer mindent eldobni és értő figyelemmel, segítő kommunikációval kivárni, amíg lecsendesedik és megbékél a világgal, inkább megküzdök az önváddal.

A társadalom ugyanis elvárja tőlünk, hogy a gyerekeket mindig, minden helyzetben szeressük, miközben igenis előfordulnak negatív érzelmek is a gyereknevelés során, ezzel az érzelmi ambivalenciával pedig nem könnyű megbirkózni.

Így, miközben a legtöbb szülő tényleg szereti a gyerekét, és a legtöbbször megértő és türelmes vele, nagyon nehéz feldolgozni, ha ez másképp van. 

Az érzelmek egyszerűen megtörténnek, sőt, átfedik egymást. Valahol a gyereknevelés is egyfajta szerelem, ahol egyik percben még imádjuk a másikat, a másikban meg legszívesebben soha többé nem látnánk őt. A mi felelősségünk a saját érzelmeinkkel kapcsolatban az, hogy észrevesszük és validáljuk őket (és tesszük ezt a gyerekeink érzéseivel is!), majd megpróbáljuk felderíteni az okokat (lásd saját alap szükségleteink kielégítetlensége), és lehetőségeinkhez képest megpróbálunk változtatni rajtuk.

„Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént?”

A L’art pour l’art Társulat idézett dala szokott a fülembe csengeni, amikor a kétévesem délelőtt 10-kor már az ötvennegyedik „De miért?” kérdését teszi fel. Ilyenkor el is kezdem dúdolni, és máris könnyebben válaszolok neki valamit, amivel magamat (vagy a hallótávolságon belül lévő értő közönséget) is szórakoztatom.

A humor, mint megküzdési stratégia - akárcsak az éneklés- segít átvészelni a mentálisan megterhelő időszakokat. A nevetés hatására csökken a stresszhormonok termelése, természetes fájdalomcsökkentő anyagok szabadulnak fel, fókuszt vált az agy, könnyebben találunk megoldást az adott helyzetre.

Ha pedig sikerül a saját humorpreferenciánkat néha háttérbe szorítva az óvodás szintre is visszatérni, a gyerek is könnyen kibillenthető lesz egy-egy teátrális kiborulásból, sőt, másfajta érzelmi stresszből is.

Tavaly nyáron a játszótéren egy kislány megütötte a lábfejét. Szerencsére vér nem folyt, csont nem törött, de hiába minden szülői támogatás és kortársi segítség, vigasztalhatatlanul zokogott. Hirtelen ötlettől vezérelve odamentem hozzá, hogy van nálam egy kis gyógyító spray (Aloe vera), ha megengedi, lefújom vele a lábát. Még mindig sírva mondta, hogy rendben. Kezembe fogtam a lábát, és rásandítva annyit kérdeztem a fújás előtt: -De ugye nem büdi a lábad?- és máris gurgulázva nevetett ő is meg a többi gyerek is.

Aki ezt a cikket elolvasta (és írta), mind volt kisgyerek. Mindannyian azért tudtunk felnőni, mert valaki vagy valakik elviselték a dackorszakunkat, a folyamatosan ragacsos kezünket, a mindig legrosszabbkor jövő betegségeinket. Ha pedig nekik sikerült, nekünk is sikerülni fog. Csak dúdoljuk türelmesen a reggeli gyerekcipőhúzásnál, hogy „Balettcipőm nincsen nekem, de ha lesz, én fel nem veszem!”.

Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


GYEREK
DNS-tesztet csináltatott az anyuka, mert nem hitték el neki, hogy a szőke kislánya a vér szerinti gyermeke
Utálja, amikor azzal vádolják, hogy csak kölcsönzi a gyereket, és amikor megkérdezik, kié a kislány.

Megosztom
Link másolása

Alex és Rob boldog amerikai pár.

Ám DNS-tesztet végeztettek a legfiatalabb gyermekük, Pudge Pudge miatt, hogy a teszt megerősítse, a kislány tényleg az ő gyerekük.

Az afroamerikai nő és kaukázusi férfi három gyermeket nevel: a hétéves Chub Chub-ot, az ötéves Bubba-t és a kétéves Pudge Pudge-ot. Ám amikor Pudge Pudge megszületett, ők maguk is meglepődtek, hiszen fehér volt a kislány bőre.

Alex a Truly-nak elmondta:

"Azért döntöttünk úgy, hogy elvégezzük a DNS-tesztet, mert annyira fehér volt. Mesterséges megtermékenyítéssel estem teherbe vele, és mivel hibák ennál az eljárásnál is előfordulhatnak, szerettük volna kizárni ezt a lehetőséget."

Alex néhány évvel ezelőtt kezdett el szórakozásképpen posztolni a közösségi médiában.

Miután egy idegen megdicsérte, hogy "milyen jó dadus", posztolt erről, ami után támogató, de negatív kommenteket is kapott.

Sajnos máskor is hasonló élményben volt része.

A háromgyerekes édesanya elárulta, hogy főleg az ehhez hasonló beszólásokat utálja: "Ez kinek a fehér gyereke?". De olyan is akadt, aki azzal vádolta, hogy "kölcsönzi" a fehér gyereket a videók elkészítéséhez. És persze a szokásos rasszista megjegyzések sem hiányoznak.

Míg Alexnek beszólnak a kislánya miatt, fehér bőrű férjének nem, az ő szülői mivoltát nem kérdőjelezik meg, és senki sem ellenőrizgeti.

A pár reméli, hogy a jövő boldogságot tartogat a családjuk számára, a gyereknevelést ugyanis csodálatos dolognak tartják.

Íme, a róluk készült videó:


Megosztom
Link másolása

GYEREK
A Rovatból
Nem fogsz hinni a szemednek! Így néz ki most a világ legerősebb kissráca - 24 évvel később
Így él ma a „kis Herkules”: a világ legerősebb kisfiúja felnőve egy teljesen más útra lépett. Mutatjuk a képet róla!

Megosztom
Link másolása

Richard Sandrakot mindössze nyolcévesen nevezték el Kis Herkulesnek, és sokan azt várták, hogy ő lesz a testépítés következő nagy neve.

Az ukrán-amerikai fiú azonban nem azt az utat választotta, amit sokan vártak tőle. Idővel teljesen hátat fordított a súlyemelésnek, ami meglepte azokat, akik figyelemmel követték élettörténetét.

Richard, aki harcművész világbajnok édesapja, Pavel Sandrak, és aerobik sztár édesanyja, Lena Sandrak gyermekeként született, először 2000-ben került reflektorfénybe, amikor szülei megmutatták különleges izomzatát a világnak.

 

Szupererős kiskrapek

Gyerekkorában szigorú edzésprogramot követett, a szülei szerint teljesen önként:

naponta akár 600 fekvőtámaszt és felülést, valamint 300 guggolást végzett, mert „csatlakozni akart” édesapja edzéseihez.

Nem csoda, hogy nyolcéves korára valóságos izompacsirta volt.

Az izmos kisfiú, akinek kockahasát és kidolgozott karjait, lábait mindenki csodálta, lenyűgözte a világot. Ekkor kapta a Kis Herkules becenevet is, mert ennyi idősen képes volt fekve nyomásban kinyomni 95 kilót.

Három évvel később elnyerte a „Világ legerősebb kisfiúja” címet, és ahogy kamaszodni kezdett, még izmosabb lett.

Képes volt saját testsúlyának háromszorosát megemelni, miközben harcművészeti jártasságát is továbbfejlesztette, és mestere lett a karaténak.

Egészségügyi kockázatok és kritikák

Intenzív edzésének köszönhetően Richard testzsírszázaléka mindössze 1%-ra csökkent, ami rendkívül veszélyes. A Men’s Journal szerint

az ilyen alacsony testzsír komoly egészségügyi problémákhoz vezethet, például súlyosan legyengíti az immunrendszert és szívproblémákat okozhat.

Az izmok drasztikus gyengülése is bekövetkezhet, ami akár a mindennapi életet is megnehezítheti.

A történetét bemutató dokumentumfilm után szülei durva kritikákat kaptak. Sokan etikátlannak tartották, hogy ilyen szigorú edzésre kényszerítették fiukat.

Egyes orvosok szerint Richard életkorában nem termelődhet még elegendő tesztoszteron ahhoz, hogy ilyen fizikumot érjen el

természetes módon. Felmerült a szteroidhasználat gyanúja is, amit édesanyja határozottan tagadott.

Herkules egy új úton

Bár sokan azt gondolták, Richard felnőttként is megőrzi elképesztő izomzatát, ő mindenkit meglepett azzal, hogy teljesen más életet választott. 2015-ben adott interjújában elárulta, hogy már nem emel súlyokat.

„Az emberek próbáltak úgy beállítani, mintha valami természetellenes csodabogár lennék, de rengeteg gyereknek van hasonló fizikumuk”

– mondta.

Bár gyerekként sokszor kirekesztve érezte magát, Richardnak nincs oka megbánni a múltját: „Nagyon büszke vagyok arra, ami volt, de nem akarom, hogy az határozza meg a jelenemet.”

Ma, 32 évesen Richard a Universal Studios Hollywood Waterworld show-jában dolgozik kaszkadőrként. Bár továbbra is jó formában van, ma már inkább kardióedzéseket és gördeszkázást választ a testépítés helyett.

Az interjúban elárulta, hogy álma a NASA mérnökeként dolgozni.

„Nincs okom azt gondolni, hogy ez nem valósulhat meg”

– mondta, és ezzel újabb bizonyítékot adott arra, hogy a „Kis Herkules” tettvágya és energiája továbbra is határtalan.

Via LadBible


Megosztom
Link másolása


GYEREK
A 7 éves kislány olyan beszédet mondott a közös játék fontosságáról, amitől leesik az állad
Ha csak egy videót nézel meg ma, ez legyen az!

Megosztom
Link másolása

A mindössze 7 éves Molly Wright kiállt a színpadra, és mindenkit lenyűgözött.

Az ausztrál iskolás lány 2021-ben adott egy inspiráló TED-előadást, amiben a közös játék fontosságáról beszélt a gyermekkori agyfejlődés korai szakaszában.

A kislány olyan magabiztossággal mondta el a hozzáértő felnőttek által összerakott beszédet, hogy azt sokan megirigyelhetnénk.

„Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a ’kukucska’ játék megváltoztathatja a világot?”

– kezdi az előadást.

Ezek után egy ismerős kisbaba példáján keresztül mutatta be, milyen hatással van a kicsikre, ha a szülők a rájuk fordított figyelem helyett inkább telefonjukat nyomkodják.

Kutatások kimutatták, hogy a korai fejlődési szakaszban a gyerekeknek rendkívül fontos a megfelelő figyelem és gondoskodás, mert ez az időszak alapozza meg az agy fejlődését és a későbbi érzelmi, szociális, valamint kognitív készségeket.

A figyelemhiányos környezetben felnövő gyerekek gyakran nehezebben alakítanak ki kapcsolatokat. A kötődés hiánya gátolhatja az érzelmi szabályozás képességét, ami növelheti a szorongás, depresszió és más érzelmi problémák kockázatát a későbbi élet során.

A kis Molly előadásából megtudhatjuk, hogy a gyerekek fejlődése szempontjából mennyire meghatározó az első 5 év. Ebben az időszakban hihetetlen mértékben fejlődik az emberi agy.

A kislány előadása arra világít rá, hogy egy olyan hétköznapi dolog, mint a közös játék, aminek talán nem tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, mégis mekkora hatással lehet gyermekeinkre.

„Látjátok, a kukucska tényleg meg tudja változtatni a világot!”

– fejezte be beszédét a kis Molly, aminek üzenete napjainkban is igazán aktuális.


Megosztom
Link másolása


GYEREK
Válóperes nonszensz: az apa még a gyerek cipőjét is bepoloskázta, hogy információkat gyűjtsön az anyáról
Gyomorforgató módon használta fel gyermekét egy kecskeméti apa arra, hogy megfelelő pozícióba kerüljön a válás során. Úgy látszik, a lehallgatósdi divat lett.

Megosztom
Link másolása

A kiskorú gyermeke kabátjába és cipőjébe is lehallgatókészüléket tett az apja, hogy az éppen zajló válóper alatt információkhoz jusson.

A férfi azt akarta megtudni, mit mond az anya a jelenléte hiányában.

Amellett, hogy ez masszívan kimeríti a kontrollmánia fogalmát, bűntett is. A Kecskeméti Járási Ügyészség tiltott adatszerzés bűntette miatt állítja bíróság elé a férfit, írta meg a 24.hu.

A Bács-Kiskun Vármegyei Főügyészség közleményt adott ki az esetről. Eszerint polgári peres eljárás volt folyamatban ekkor a férfi és a nő közt, egyrészt

a válópert indították meg, másrészt a gyermek elhelyezéséről kellett dönteni.

Amíg zajlott az eljárás, a gyerek az apánál volt hétköznap, a hétvégéket pedig az anyánál töltötte február óta. A lehallgatósdit márciusban kezdte meg a férfi.

Ekkor a kabát bélésébe helyezte el akkurátusan az eszközöket, amit az anya viszont észre vett, és eltávolított. Azonban

a gyerek cipőjébe is került 1-1 mini hangrögzítő,

az apa a cipőket meghekkelve a sarokrészbe helyezte a diktafonokat. Ezekkel az anya beszélgetéseit rögzítette. A nő egy héttel később találta meg ezeket a hangrögzítőket.


Megosztom
Link másolása