Az évnyitók olyanok, mint a temetések: senki sem emlékszik a beszédekre, de mindenki örül a rég látott barátoknak
[sz]Fotó: Fortepan[sz]
Szeptember 1-jén a diákok nem csak a nyarat, a szabadságukat is temetik. A szomorú eseményre „gyászba” (de legalábbis kényelmetlenbe) öltöznek, elbandukolnak az intézménybe, csendben meghallgatják a rítust vezetők pátosszal leöntött konzerv-gondolatait arról, miért is gyűltek össze. Szabadtéri változat esetén sokszor rekkenő hőségben, beltéri esetben pedig fülledt láb-és izzadságszagban töltik azt a pár órát, ami papíron egy örömünnep, gyakorlatilag viszont olyan, mint egy igazából senki által sem kedvelt távoli rokon temetése: személytelen és unalmas.
Az esemény egyetlen élvezhető része pedig a hivatalos rész utáni kötetlen baráti összejövetel.
Cui bono?...Tanárnőkérem, nem tudom.
Három gyerekem közül idén már kettő tölti így az ősz első napját, ennek kapcsán pedig próbáltam magamban a saját emlékeimet felidézni, nem túl sok sikerrel. A férjemről pontosan tudom, hogy óvodai karrierje óta szívből gyűlöl mindenfajta oktatási intézményt és a velük kapcsolatos bárminemű eseményt. Ennek okán csak négyszemközt mertem a témáról kérdezni, mert félő volt, hogy meghallja az értekezést a szelektív hallású középső gyermek, aki a „Fogmosás!” felszólítást nem, de a rá nem tartozó információkat azonnal meghallja, és egy életre elmegy a kedve az iskolától. A gyerek apja adta végül a címbéli frappáns hasonlatot. Ezek után azért a barátokat és ismerősöket is megkérdeztem, ők milyen élményeket őrizgetnek ezzel kapcsolatban, és hamar kiderült: az évnyitó felnőttként visszatekintve is egy semmitmondó és „csak legyünk túl rajta” – esemény.
Az ünnepség kezdetén nyikorgó mikrofonpróba után igazgató a polgármester úr, a polgármester úr kedves neje, Zsuzsika, az államtitkár úr, a plébános úr, valamint az iskola udvarát borító murvát olcsón szállító helyi tüzépes úr köszöntése után a gyerekeknek is odaszúr egy „Sziasztok!”- ot.
Az énektanár odaperdül a pianínóhoz és igyekszik tiszta zenei kíséretet biztosít a Himnusz garantáltan hamis közös elénekléséhez.
Egy Kovács Pisti a kisdiákok számára gyakorlatilag értelmezhetetlen verset mond, aztán egy Nagy Zsófia félhamisan, de nagy összpontosítás közepette elfurulyázza vagy hegedüli az Örömódát, aztán legalább egy kórista lány kiájul a sorból. Utóbbit irigykedő tekintetek közepette kiviszik a levegőre.
A diákok, mint a nyári felhőnézegetéseknél, igyekeznek a drapériákra tűzőgépezett falevelek csoportjába valami állatot vagy emberfejet belelátni.
Vagy csak bárhova máshova képzelni magukat.
A pódiumról Naftalin Ernő stílusában előre elhangzik minden olyan információ, amit a diákok az osztályfőnöki órákon amúgy is hallani fognak, valamint egy csomó olyan költségvetési és szervezeti tudnivaló, amihez a gyerekeknek semmi köze.
Aztán még egyszer felmegy a színpadra egy Kovács Pisti és elszaval egy másik lelombozó verset, elhangzik „A Szózat eléneklése után az osztályfőnökök vezetésével mindenki fegyelmezetten vonuljon el a saját termébe!” – mondat, majd mindenki megkönnyebbülten rohan a mosdókba az ünnepség előtt elfelejtett dolgát elvégezni.
De hogy kinek jó ez? Azt senki se tudja. Csináljuk, mert így szoktuk.
Szokás, amit megszoktunk
„Szokásnak minősül minden társadalmi jelenség, ha működését az egyöntetűség, az ismétlődés és a szabályozottság jellemzi, még akkor is, ha a szabályozottság nem jelent többet, mint a gyakorlat erős megszokottságát”
A szokásnak tehát sajnos szokása, hogy nehezen kopik ki és alakul át, leginkább azért, mert legalább olyan lassan kristályosodnak ki, mint a bórax. A szokás társadalmi szerepe egyébként a hétköznapok változékonyságának, az élet kiszámíthatatlanságának egyfajta ellensúlyozása. Szabályozza, mit és hogyan kell elfogadnia és megélnie az adott társadalmi csoportnak – jelen esetben például a diákok, tanárok, szülők és egyéb érintettek nagy létszámú társulásának. Az évnyitó, mint szokás keretet ad a tanévnek, egyfajta ceremoniális zsilipként választja el az tanulással töltött és az tanulásmentes időszakot és irányt mutat az elvárt viselkedés kérdésében.
Ahhoz, hogy egy ilyen esemény a körülményekhez képest gördülékeny legyen, szükség van egy követhető, kiszámítható, a csoport tagjai által ismert szerkezetre, eszközkészletre, jelrendszerre. Ha pedig ez egyszer kialakult, azon logisztikai és koordinációs okokból nem nagyon szoktunk változtatni. Erre mondja a szakirodalom, hogy a szokásnak van egyfajta tehetetlenségi nyomatéka.
Mert hát demokratikus keretek között hány ember összehangolt munkája kellene ahhoz, hogy egy ilyen szokás, mint az évnyitó, megváltozzon?
Az Oktatási Hivatal egyébként nagyon kedvesen készített egy mindenkori vonalvezetőt az iskolai ünnepélyek lebonyolításának „modernizálására”. A kiadványban az évnyitót taglaló részből idézünk:
„A gondtalan nyári hónapok után változatos és élményekben gazdag programokkal könnyítsük meg a tanulók számára az átállást. Legyen az első nap mindenki számára emlékezetes! Célunk, hogy a tanulók érezzék jól magukat az iskolában. Teremtsünk együttműködésen alapuló tanulói és pedagógusi viszonyokat, biztonságos, barátságos és gyermekközpontú környezetet!”
Ezek után a segédlet néhány külföldi példát mutat be, majd ötleteket ad az évnyitó ünnepség UTÁNI első órákhoz, amikor már csak egy osztálynyi gyereket kell lefoglalni.
A hivatalos ünnepség lebonyolításának alternatíváiról egy betű sincs benne. Minek is az.
Meg amúgy is, adjuk meg a szokásnak, ami a szokásé, nem érdekes, hogy a felnőttek is ugyanúgy szenvednek tőle, mint a diákok. Miért is tennénk igazi ünneppé ezt a napot mondjuk egy elsős számára?
Ja, nem.
Tégláról téglára
Ha valami célja még lehet egy évnyitónak, akkor az az újonnan érkezettek köszöntése, a közösségbe való befogadása. Talán egyetlen értelme ennek az egész kőkorszaki zárványnak annak a kommunikálása, hogy az adott épületben mindenki biztonságban és elfogadva érezheti magát. Ha pedig mindenképpen el akarunk mondani nekik valamit az emelvényről, akkor mondjuk el nekik, mire számíthatnak itt. Nem arra, hogy nézd, legkisebb Kovács Pisti, jövőre már neked kell majd a verset mondanod az ünnepségen, hogy öregbítened kell az iskola jó hírét vagy hogy minél többet tanulsz, annál többre fogod vinni majd a nagybetűsben.
Hogy ha szeretnéd, itt segítenek neked megtanulni szaltózni, megérteni a külföldön látott feliratokat, vagy kiszámolni, hány darab deszkát kell venned a kerti kisházad alapjához. Segítünk megtalálni, miben vagy a legjobb, segítünk abban, hogy az is menjen, amiről most azt gondolod, kizárt dolog, hogy valaha is megértsd, és segítünk abban, hogy később te is segíthess másoknak.
Most pedig menj a tanító nénivel az osztályba, vár ott téged egy kis meglepetés.
És egy ilyen beszéd elején lehet Himnusz és a végén lehet Szózat, és lehet fekete-fehér az ünneplő, és lehet Vöröstmarty a vers.
Azokat majd a következő években cseréljük le.
