FONTOS

Döbbenet, kik szerepelnek az Instagram top 10 listájában, nekik van a legtöbb követőjük

Ők lennének a példaképek?
Sassy - sassy.hu
2023. május 22.


Megosztom
Link másolása

Meglepő lista látott napvilágot nemrég. Azt gyűjtötték össze, hogy milyen Instagram-oldalak a legnépszerűbbek, kiket követnek a legtöbben.

A listán nem szerepelnek sem klasszikus értelemben vett művészek, sem írók, sem ismert, népszerű tudósok, sem olyan személyiségek, akik sokat ettek a közösségért vagy egy-egy kisebbségért.

Az is sokatmondó, hogy a lista élén nem nő áll. Mint ahogyan az is, hogy miből él, és miről híres néhány olyan influencer, aki a Top 10-ben szerepel.

Az Instagram hosszú utat tett meg 2010-es elindítása óta. Akkoriban csupán egyszerű, fotók megosztására szolgáló platform volt iPhone-felhasználók számára. Később elérhetővé tették androidos és más operációs rendszerrel működő okostelefonok számára is, és sorra bővültek a funkciói. Néhány éve pedig bekebelezte a Facebook, és jelenleg is a Meta vállalat egyik legtöbbet használt közösségi alkalmazása a FB mellett.

Ma már számtalan dologra használjuk az Instagramot fotók megosztásán kívül: kapcsolattartásra, vállalati brandépítésre, videók publikálására, társadalmi ügyekért folyó kampányokra, kereskedelmi platformként, de még arra is, hogy a kreatív szalmákban dolgozók egyfajta portfólióként, referenciaként mutogassák Instagram-oldalaikat.

És hát itt vannak az influencerek. Akiknek lassan alig akad olyan posztjuk, amelyben ne valamilyen szolgáltatást, használati tárgyat, kozmetikumkt, autót, drága órát vagy cipőt reklámoznának...

Nézzük, kik azok az influencerek, akik a listát vezetik

A listáért, kérjük, lapozz! Köszönjük!



Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


FONTOS
A Rovatból
A fiát akarta megvédeni, a saját háza előtt verték agyon az apukát
A 43 éves amerikai férfi annyira súlyos agysérülést szenvedett, hogy azonnal kórházba kellett szállítani, ahol másnap meghalt.
Sassy - sassy.hu
2023. május 24.


Megosztom
Link másolása

A saját háza előtt vertek meg egy édesapát, aki korábban a fiát próbálta megvédeni egy sulis verekedés miatt - írta meg az Unilad.

Christopher Wright múlt szombaton halt meg a kórházban, egy nappal azután, hogy az ominózus verekedés kitört. A férfi menyasszonya elmondta, hogy korábban a 14 éves fia összeverekedett egy iskolatársával a Brooklyn Park nevű középiskolában, majd ezek után három tinédzser és két felnőtt jelent meg az otthonuknál.

A csoport tagjai ki akarták hívni a fiút, hogy folytassák a verekedést, de a 43 éves családapa ezt nem engedte, amire azt mondták neki, hogy akkor álljon ki ő maga.

Ezek után a saját háza előtt verték meg az édesapát, aki annyira súlyos agysérülést szenvedett, hogy azonnal kórházba kellett szállítani, ahol másnap meghalt.

A verekedésről a biztonsági kamerák felvételt készítettek, a helyi rendőrség pedig az iskolával együttműködve nyomozást indított az ügyben.

Az férfi menyasszonya, Tracy Karopchinsky elmondta, hogy Christopher családja gyertyafényes virrasztást tervez az elhunyt apa emlékére, és felszólította a helyi szülőket, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy ilyen többet soha ne fordulhasson elő.

„Mi, szülők cserbenhagytuk a gyerekeinket. Ez nem az iskola felelőssége, hanem a miénk”

- mondta az elkeseredett nő a szörnyű tragédiáról.


Megosztom
Link másolása

FONTOS
Suhajda Szilárd felesége nem adja fel a reményt, szerinte a hegymászót alakját láthatták a serpák a 4-es tábor felett
A hír megerősítését várják. A hegymászó a Mount Everest déli oldalán készült megmászni a Föld legmagasabb hegyét.
Sassy - sassy.hu
2023. május 25.


Megosztom
Link másolása

Mindenki nagyon drukkol, hogy épségben előkerüljön Suhajda Szilárd, aki már egy napja nem adott életjelet magáról.

A hegymászó a Mount Everest déli oldalán készült megmászni a Föld legmagasabb hegyét.

Suhajda Szilárd tervei szerint május 24-én ért volna fel a Mount Everest csúcsára, 8848 méter magasságra. Ő lett volna az első magyar, aki oxigénpalack és teherhordók nélkül jut fel a Föld legmagasabb pontjára. Ám a hegymászónak május 23-án nyoma veszett, legutóbb magyar idő szerint szerdán 15 óra 47 perckor rögzítettek tőle GPS-jelet, amikor 8795 méteren járt.

Instagram csatornájára az utolsó posztot május 23-án tették ki, amelyben a fiókját kezelő személy leírta, hogy Suhajda Szilárd bejelentkezett műholdas telefonon, nagyjából. "Fizikailag és mentálisan is jól van, továbbra is úton a Mount Everest 8848 méteres csúcs felé. A csúcs elérése akár még 3-4 órát is igénybe vehet, így viszonylag későn fog a csúcsra érni, de képes meghozni a jó döntést minden esetben. Elmondása szerint továbbra is úgy érzi magát, hogy képes felérni a csúcsra és onnan biztonságosan visszaereszkedni a négyes táborba" - írták a posztban.

A folytatásért kérjük, lapozz:



Megosztom
Link másolása


FONTOS
A Rovatból
Ki a fenét kell, hogy érdekeljen rajtam meg a férjemen kívül, hogy ezek szerint demiszexuális vagyok?
Végtelenül sajnálom a mostani kamaszokat, akik identitáskereséséhez az idősebb generációk futószalagon gyártják az újabbnál újabb kifejezéseket.

Megosztom
Link másolása

Nemrég szembejött velem az Instagramon egy általam eddig nem ismert szó: demiszexuális.

A 2009 óta a Tinderen is megjelölhető kifejezést hivatalosan azokra használják, akik csak erős érzelmi kötődés mellett képesek szexuális vonzalmat érezni. Ezzel eddig nem is volt gondom, sőt, jött a felismerés, hogy nahát, én ilyen vagyok, sose volt még egyéjszakás kapcsolatom, sose gondoltam azt egyetlen helyes vagy kifejezetten szép férfi láttán se, hogy ejha, de összegabalyodnék vele. Aztán tovább olvastam a bejegyzést, és kezdett összeszorulni a gyomrom, amint azt ecsetelte a szerző, hogy ne gondolja az olvasó, hogy szegény demiszexuálisoknak gond lenne a libidójukkal, vagy úgy egyáltalán a szexuális életükkel, meg hogy

semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki ebbe a csoportba tartozik, ez nem egy betegség, mert nem igényel kezelést,

és felesleges dolog prűdnek vagy ódivatúnak nevezni őket. (A cikk egyébként frappánsan egy vágykeltő ételeket listázó bejegyzés linkjével ér véget.) Ezek után rákerestem más helyeken is a kifejezésre, és rendre azzal a számomra furcsa megközelítéssel találkoztam, miszerint a demiszexualitást az aszexualitás és a normális szexualitás közötti egyfajta szürke zónában kell elképzelni, ahol az érintett személyek abban különböznek a skála két végpontjától, hogy van, amikor kívánják a testiséget, és van, amikor nem. (Ezek szerint az, aki nem aszexuális vagy demiszexuális, folyamatosan be van gerjedve? Vagy akkor a legtöbb ember egész nap arra koncentrál, hogy elfojtsa a dolgot, hogy el tudja látni a munkáját, meg be tudjon vásárolni a boltban, aztán ha már otthon van a négy fal között, végre kedvére lehet szexuális?)

Aztán egy másik cikkben ez állt:

„Vannak olyanok is (demiszexuális személyek), akik soha nem érezték, hogy valójában „coming outolniuk" kellene, mivel úgy gondolják, ha ez egy kapcsolat alakulása során releváns lesz, majd elmagyarázzák az érintettnek."

Végül a szerző úgy összegzi a témát, hogy a legjobb az lenne, ha a tudomány szépen kikutatná a demiszexualitást, a társadalomnak pedig egy dolga van ezzel: elfogadni.

És hogy a kéretlen beszólásokból se maradjanak ki a demiszexuálisok, egy másik oldalon ilyeneket olvastam:

„az ilyen irányultságú személy gyakran találkozhat olyan megjegyzésekkel, mint például:

-    Még nem találkoztál a megfelelő emberrel, aki elcsavarná a fejed.

-    Talán csak későn érő típus vagy...

-    Esetleg nem bántalmaztak kiskorodban?

-    Valami probléma van a hormonjaiddal?"

Ezek szerint 36 év, meg három gyerek után kellett megtudnom, hogy deviáns vagyok?

Aztán elgondolkodtam és elszégyelltem magam, hiszen valószínűleg ugyanígy érezheti magát bárki ma Magyarországon, aki nem ciszheteró, vagy mondjuk nőként nem akar gyereket, esetleg vega, és a rokonsága szerint meg "az nem normális".

Vajon hány olyan embertársamat vegzálják finoman vagy durván olyan tulajdonságért, ami lehet, hogy igaz rá, de nem meghatározó része az identitásának? Mert igazából ki a fenét kell, hogy érdekeljen rajtam meg a férjemen kívül, hogy ezek szerint demiszexuális vagyok?

Read it till you feel it

A közösségi média (meg az egész internet) egyik kétélű tulajdonsága, hogy egyszerre lát el minket nagyon is hasznos, és eseténként egészen káros információval, többek között önismereti jellegűekkel is.

Mert természetesen jó dolog, ha egy problémámra akarva vagy akaratlanul megoldást találok, de

aki valaha is arra vetemedett, hogy bekövessen egy szimpatikus pszichológust, lifecoach-ot, vagy más önismereti megmondóembert, az bizony néha azon kapja magát, hogy kényelmetlenül sokat kezd tudni magáról.

(Lásd az egyszeri anyuka, aki most tudta meg, hogy demiszexuális).

Ahogy egy női magazin horoszkóp rovatának kb. bármelyik jegyébe belelátja magát az ember, úgy mondjuk egy ADD (Attention Deficit Disorder), vagy a mai, frissebb szóhasználat szerint “figyelmetlen ADHD” (Innattentive ADHD) zavar leírásának olvasása után is sokan fogják úgy érezni, a fene egy meg, ez bizony rám is jellemző. Én például simán hozom ezeket a figyelemzavaros jellemzőket:

  • Nehézséget okoz megtartania a figyelmét, különösen akkor, ha a feladat nem érdekli
  • Figyelme könnyen elterelődik
  • Gyakran követ el olyan hibákat, amelyek a figyelmetlenségéből fakadnak
  • Problémája lehet az önmotivációval
  • Alulteljesítés érzése, szubjektíve nem sikerül elérni a célokat
  • Nehezen szervezi meg az életét
  • Krónikus halogatás jellemzi, vagy nehéz elkezdenie valamit
  • Sok feladatot futtat párhuzamosan, de a befejezéssel gondjai vannak

De ettől még nem vagyok ADHD-s (vagy legalábbis szakember még nem állapította meg rólam).

Mindenki tudja, hogy betegséget internetről diagnosztizálni nem szabad, mert a vége mindig az, hogy egy fejfájásra rákeresve plusz nyolc tünet és két halálos betegség biztos tudatában állunk fel a gép elől.

A kibernetikus hipochondria, vagyis a cyberchondria viszont nem csak klasszikus betegségek, de ártalmatlannak tűnő önismereti tesztek, személyiség típus leírások esetén is előhozhatja belőlünk a „bemagyarázom-magamnak” kisördögét.

Nagyon nehéz határt szabni az önmagunkról megszerzett új információknak, vagy ha már bekerültek a tudatunkba, a helyükön kezelni őket.

Amíg nem olvastam az ambivertáltságról, szilárd meggyőződésem volt, hogy én introvertált vagyok, aki ugyan az online térben, írásban kicsit exhibicionista, de alapvetően azok táborát erősíti, akiknek a Covid idején kötelező karatén kifejezetten kellemes volt.

Amióta viszont tudom, hogy igazából ambivertált vagyok - mert azért néha jól esik egy-egy nagyobb létszámú szociális eseményen részt venni - azóta nem tudok lelkiismeretfurdalás nélkül arra hivatkozni egy találkozó lemondásánál, hogy ne haragudj, intro vagyok. (Helyette egyébként a szintén nemrég megismert mizofóniás tulajdonságomra szoktam hivatkozni, aminek megismerése amúgy nagyon sokat adott, na nem az identitásomhoz, hanem az extrém hangérzékenységem kezeléséhez.) Tehát az, hogy kiderült, hogy ambivertált vagyok, megint csak egy magamra alkalmazható jelző lett anélkül, hogy hozzáadott volna az életemhez vagy az énemhez.

Egy címke nekik, egy címke nekem

Könnyebben eligazodunk egy olyan boltban, ahol mindenen ott van a címke, és nem kell minden egyes konzervhez odahívni valakit, hogy mesélje már el, mi van a dobozban, mire való és hogy kell elkészíteni.

Emberek esetében is az egyszerűbb kezelhetőség miatt alakult ki a címkézés, hiszen mennyivel könnyebb azt mondani, hogy a főnökünk egy nárcisztikus bunkó, mint egy-egy adott szituációt a helyén kezelve a megoldásra fókuszálni. A címkék, bélyegek lényege az állandóság és az egyértelműség: valami vagy fekete vagy fehér. Így nem kell energiát feccölnünk a szürkeárnyalatok elemzésébe, hanem pikk-pakk fel tudjuk venni az álláspontunkat.

A legnagyobb probléma ezzel (azon túl, hogy a címkézés egyébként a kognitív torzítások körébe tartozik, tehát általuk sosem a valós helyzetet látjuk) a negatívumokra való fókuszálás.

Sajnos nem az az elterjedt hozzáállás ember-címkézés téren, hogy a pozitív tulajdonságai alapján jegyezzük meg a másikat, hanem a számunkra negatív jellemzőkre fókuszálva osztogatjuk a cédulákat - egyébként sokszor önmagunk esetében is.

Így aztán a saját személyiségünket is rendre az általunk rossznak ítélt, a szerintünk mások által elítélendő, de legalábbis nem preferált tulajdonságainkból rakjuk össze. Én például azt, hogy a kisgyerekek életkori sajátosságait sokszor rosszul kezelem, vagy hogy a házimunkában az átlaghoz képest általában alulteljesítek, úgy interpretálom magam felé, hogy türelmetlen és lusta vagyok. Így, állandósítva.

Ugyan ezeket a címkéket eddig még senki sem jelölte meg, mint az identitásom szerves részét, én simán felragasztottam őket az egyszerűség kedvéért a mentális tükörképemre. Pedig nem vagyok mindig türelmetlen és lusta se. És ha épp nem vagyok lusta, veszem is a fáradtságot az ilyen káros öncímkék lekapargatására, mert 36 éves fejjel néha már tudom, melyik jelzőm vagyok, és melyik nem. Viszont végtelenül sajnálom a mostani kamaszokat, akik identitáskereséséhez az idősebb generációk futószalagon gyártják az újabbnál újabb kifejezéseket.

Patchwork identitás

Mennyivel egyszerűbb volt az internet előtt kitalálni, milyenek vagyunk. Ott voltak a körülöttünk lévők, akikhez hasonulni vagy pont ellenkezőleg, akiktől különbözni akartunk, de ez sose jelentett többet pár száz embernél. Ehhez adódott hozzá a történelem és a művészetek további pár száz alakja, akik szintén mintát, vagy legalább igazodási pontot jelenthettek az identitásunk meghatározásában. Most meg idegenek millióihoz képest kell meghatároznunk magunkat.

Malinák Judit szociológus-közgazdász „patchwork-identitásnak” nevezi azt az énképet, melyet a különböző on-és offline médiumok által közvetített életstílusminták és szerepmodellek sokféleségéből, darabonként rakunk össze.

„Az identitás formálódása a fejlődésregények zárt elbeszéléseinek mintája szerint már nem értelmezhető. Az egyénnek mindig az aktuális szituációban kell eldöntenie, hogy identitásának mely része élvez prioritást.”

A folyamatos önreflexió miatt aztán kénytelenek vagyunk egyre nagyobb tudatossággal  válogatni ki azokat a jellemzőket, amelyek helyesen határoznak meg minket. Mintha egész nap egy pláza boltjait rónánk egy személyes kapszulagardrób összeállítása céljából...

Je suis fluid

Reggelente még homokóra alkatú vagyok, aztán délelőtt 10-re már az alma típusba sorolnám magam. Az egyik percben megőrülök a gyerekeimtől, és azt kívánom, bár mentem volna apácának, a másik pillanatban meg el se tudom képzelni a földi boldogságot nélkülük. Gyerekkoromban utáltam a lecsót, ma már többek között azért is várom a nyarat, hogy a friss zöldségekből ezerféle lecsót főzhessek.

Nem vagyunk szobrok sem kívülről, sem belülről. Nem kell állandó eposzi jelzőket keresnünk az identitásunkhoz. Csekkbefizetéskor nem fontos, hogy a postás néni otthon kivel bújik ágyba vagy tesz-e tojást lecsóba. Az viszont igen, hogy kedvesek vagyunk-e egymással, amíg van közös elintéznivalónk.

Talán kevesebb önismereti készterméket kellene fogyasztanunk.
Talán csak jelen kéne lennünk a mindennapokban.

Talán befejezhetném ezt a cikket és levághatnám végre a kertben az elhervadt tulipánokat.

Megosztom
Link másolása


FONTOS
A Rovatból
„Segítség, megfullad a gyerek!” – Mi túléltük a gyerekkorunkat, ők nem
Gyereknek nem egyedül kell lenni. Gyereknek úgy kell lenni, hogy az anyád, vagy a nevelőanyád ott van, vagy látótávolságban van, és figyel.

Megosztom
Link másolása

Apám mindig vicces ember volt. Viccesen mesélt a gyerekkoráról is. Ezt a sztoriját is mindig úgy mesélte, hogy hangosan röhögtünk rajta. Életrevaló, rosszcsont kisgyerek volt, Zalában nőtt fel egy pici faluban, ahol az udvaron volt egy esővizes dézsa, ahogy az minden valamirevaló falusi háznál szokott lenni. Apám pici volt, a dézsa nagy. Belenézett az esővizes dézsába, talán meg akarta nézni, milyen mélyen van a feneke. Az esővizes dézsa visszanézett rá, és talán azt gondolta, gyere. 

Apám belezuhant fejjel előre, a lábai kifelé kalimpáltak, a nagyanyám épp kinézett az udvarra a konyhából, és amikor meglátta gyermeke kalimpáló lábait, eszeveszett ijedtséggel rikoltozni kezdett, és elfutott a másik irányba, hogy segítséget hívjon.

„Segítség” - rikoltotta állítólag, apám ezt a vastag vízréteg alatt is hallotta - „Megfullad a gyerek!” Apám mindeközben úgy döntött, kiissza a dézsa tartalmát, mert akkor egyszer csak biztosan elfogy, és ő kiszállhat.

Végül mégsem ez történt. Nem állt ott senki stopperórával, pontosan mennyi időt töltött a víz alatt, de gyanúsan sokat, és a szerencsének köszönheti, hogy életben maradt.

A legtöbben valamiféle ilyesminek, szerencsének - vagy hívjuk bárminek - köszönhetjük, hogy életben maradtunk. Hogy miért nem fúrta át a belemet egy évesen az a két centis szög, amit ügyesen kiszedtem a kiságyam melletti falvédő lécéből, most nem lényeges. Apám - ugyanaz, akinek az anyja észrevette, hogy kalimpálnak kifelé a lábai, bár segíteni már nem rohant oda - akkor észrevette, hogy hiányzik egy szög a falvédőből, elvittek anyámmal az orvoshoz, majd a kérdésre, hogy mi a panasz, szokásos humorával azt felelte, hogy hiányzik egy szög a falból. De nem ezen, és nem az orvosokon múlt, hogy a szög és pelenkás énem is simán és épségben megúsztuk az ügyet (apám biztosra ment: felszedte a padlószőnyeget a szobámban, tényleg nem volt meg a szeg, illetve ott volt, ahol a röntgen mutatta, a mit sem sejtő gyerekben). 

Egy csomó balesetet túlélünk, mire felnövünk. Egy csomó baleset kivédhetetlen. Az a legfeldolgozhatatlanabb.

Egy csomó baleset azért történik, hogy tanuljunk belőle, később ezért nem lesz nagyobb. Egy csomó baleset meg ki tudja, miért történik, de megtörténik, és később ezekről sztorizunk a gyerekeinknek és az unokáinknak. A lányom egyszer egy játszótéren, egy mászóka sötét belsejében verte be a fejét. Nem láttunk be oda, fából volt a játék, szétnyílt a bőr a koponyáján. Csak szerencséje volt.

Annak a kétéves kisfiúnak, aki pár napja meghalt, nem volt szerencséje, hogy pontosan mi történt vele, még nem tudni. De attól még az evidens: szülőként (nevelőszülőként) akkor is ott kell lenni. Minden tragédiának megvannak a körülményei, a gondatlanság, az elhanyagolás azonban nem kimagyarázható. Mi is írtunk annak idején az egyik legmegrázóbb, a szándékos elhanyagolást és bántalmazást a legmélyebb szinten bemutató dokumentumfilm-sorozatról, amely egy halálig kínzott kisfiúról szólt. Ha beírjuk a kulcsszavakat a keresőbe, könnyen rájöhetünk, hogy nem kell Amerikáig elmennünk ahhoz, hogy számos hasonló esetet találjunk itthon is.

Elhanyagolt, nem etetett-itatott, fatális baleseteket szenvedő gyerekek, akik belehaltak a gyerekkorba, és abba, hogy azokban a pillanatokban egyedül voltak gyerekek. 

Gyereknek nem egyedül kell lenni. Gyereknek úgy kell lenni, hogy az anyád, vagy a nevelőapád ott van, vagy látótávolságban van, és figyel.
 

És ha figyel, feltehetően nem nyeled mellé a csirkecsontot, vagy nem is kerül a szádba, remélhetőleg nem borulsz bele egy medencébe fejjel lefelé, vagy ha igen, időben kihúznak.

Nem megyek bele a szakmai részébe, mert nem tisztem, de egyszer azt olvastam, kábé 11 éves kor körül már egy ideig magára hagyható egy gyerek. Mondjuk lemehetsz a boltba. Ha visszamész, nagy eséllyel még mindig ott ül a tévé előtt, maximum egy újabb csomag chips van a kezében. De egy kettő, három, négy, akár öt éves kisgyerek magára hagyva, elhanyagolva még önveszélyes. Addig az a dolgunk, hogy megmentsük az életét, - illetve hogy mentsük a lakást, bár annak mindegy -  ironikusan: hogy folyamatosan megmentsük a gyereket a nem szándékos öngyilkosságtól. Ez a minimum. Hogy a gyerek fizikailag biztonságban legyen. Ez a mi felelősségünk. Baromi nehéz, sokszor szinte megvalósíthatatlan, de nyilván hálás felelősség. 

A gyermekjogok egyik alapvetése: az élethez és az életben maradáshoz, illetve a fejlődéshez való jog.

Komolyan, 2023-ban el kell mondani, hogy egy agyonéheztetett gyermek alultáplált lesz, aminek komoly egészségügyi következményei lesznek, és hogy a szülői kötelezettség megetetni?! Fájdalmas olvasni arról, hogy milyen körülmények között élnek és halnak meg ma gyermekek. 

Az elhanyagolásnak és a gondatlanságnak számtalan változata létezik, olyan színes a paletta, ahány eset eddig megtörtént a világban. A tragédiák változatosak és önismétlőek egyaránt. A kis faházat magukra gyújtó gyerekek édesanyja joggal kérdezheti, hol a határ az ő felelőtlensége és a sorsszerű tragédia között. Hol van az az elmosódó vonal, ami erről az oldalról közelebbinek, arról messzebbnek látszik? Van ilyen vonal? Vagy vannak egyértelmű tragédiák és egyértelműen felnőtt, azaz felelősséget vállaló gondozó emberek rossz döntései között? 

Felelős emberek is lehetnek figyelmetlenek. Figyelmes szülőkkel is történnek tragédiák. Nincs lehetőség arra, hogy általánosítsunk és ujjal mutogassunk, kivéve egy esetben.

A szándékos oda nem figyelés, elhanyagolás és a szándékos bántalmazás esetében. Olyankor nincs mentség. Aki gyereket vállal, akár biológiai, akár örökbefogadó, akár nevelőszülőként, hatalmas súlyt vesz a vállára. Onnantól fel kell nőni. Egész anyai életemben szorongó anya voltam, vállalom, bár fejlődőképes vagyok: már kiengedem az udvarra a gyerekem úgy, hogy csak néha nézek rá, már van annyi idős, hogy nem eszik meg egy csigát. Nyilván nem vagyok mintaszülő, mert senki sem az, néha úgy érzem, még annyira sem, sokszor vagyok fáradt, kiabálok, ha nem áll meg az utca végén rendesen a rollerrel. Én máshogy fogom rosszul kezelni, mint ahogy engem kezeltek rosszul, mert ezt senki nem úszhatja meg, ugyanis mindenkinek emberből vannak a szülei. Egyet remélek, hogy nem annyira. De igyekszem figyelni. És remélem, mindig akkor nézek oda, amikor kell.

És ezt az egyet tudjuk tenni. És még akkor is megtörténhet a baj. Úgy látom, legtöbb szülő próbál a maga módján jó szülő lenni, legalábbis próbálkozik. Nem haragszom a nagyanyámra, az anyámra, az apámra, annyit tettek, amit tenni tudtak. A mi generációnknak több segítsége van: könyvek, szakemberek biztatnak önreflexióra. Rengeteg lehetőségünk van így az önmarcangolásra, de a fejlődésre is. Az érzelmi szükségletek ugyanakkor már egy másik cikk témája.

Etess meg, itass meg, legyek érzelmileg és fizikailag biztonságban, ennyit kér egy gyerek, hogy túlélje a gyerekkorát.

Aki gyereket vállal, egy életre vállalja, hogy figyel. A gyermek minden életkorában a szülőnek minden érzékszervét hegyeznie érdemes(szem, fül, szaglás (!), szív), de az első években mégis a szem a leghasznosabb. Amúgy nem nehéz: csak használni kell, és figyelni. Aztán amikor kell, ugrani. A gyerekért, vagy a telefonért, és hívni a mentőt. És ehhez fel kell nőni. Még most sem késő megtanulni, ha már van gyereked. És a következő pillanatban sem késő jobban csinálni.

Apám anno humorral fedte el a felismerését, hogy egy kritikus pillanatban elhanyagolták. A baleset után rengeteg víz jött ki belőle. Lehet, hogy ezért nem szerette felnőttként a vizet, sosem ivott eleget. Mert ötévesen megivott egy életre valót. A halál rejtélyes dolog, a gyerekhalál értelmetlenül rejtélyes. A szög ott figyel valahol anyám szekrényében, az meg egy másik rejtély kulcsa, az életé.

Megosztom
Link másolása