A skótok nemzeti étele, a haggis valójában egy vadon élő mitikus lény - állítják egyre többen

Deák Kristóf neve nem hangzik el úgy, hogy az Oscar kifejezés ne hangozzék el mellette. Már lassan fel is vehetné második keresztnévnek. A 41 éves filmes nem csak filmrendező, de vágó, forgatókönyvíró és filmproducer is egyben. Angliában él, legutolsó nagyjátékfilmje az Unoka, ami nagy siker volt 2022-ben. Sajátosan gondolkodik a fiatalon elnyert Oscar-díjáról.

- Hát így alakult. Mit lehet ezzel csinálni? Meg kell szokni. Most már hét év eltelt azóta és azt mondják, hogy már minden sejt lecserélődött, úgyhogy igazából én már teljesen másik ember vagyok. De sikerült szerintem lassan hozzászoknom, hogy ezzel együtt kell élnem.

- Ezek az édes súlyok az ember életében. Amit még érdekes lehet veled kapcsolatban elmondani, hogy hosszú ideig kollégák voltunk, bár lehet, hogy erről nem tudtunk. Az EstFM-en vezettél műsort, majd aztán abban a RádióCaféban is, ahol én is műsort vezettem.

- Bizony. Én voltam Rozsé, a Hófehérke visszatér 2. című műsorból, és aztán lett egy Simon Mondja című műsorunk, ami már egy városméretű betelefonálós vetélkedő volt, aztán a Hófehérke visszatér 3-mal jöttünk vissza, majd ezzel ért véget a pályafutásunk csúfos módon.

- A vége egy kiprovokált szituáció volt.

- Igen. Jópofa vagy, hogy a legcsúnyább résszel kell kezdenem, mert azért évek kemény munkájával építettük fel a Hófehérke visszatér 2-t, ami úgy indult, hogy az akkori főszerkesztőhöz bementünk, és azt mondtuk neki, hogy nagyon szeretnénk egy műsor csinálni, mert nagyon tetszik ez a rádió nekünk, és azt gondoljuk, hogy van egy szuper jó ötletünk. Nem volt. De sürgősen még aznap este megszültük. Volt egy sáv hajnali 2-kor hétfőn, tehát az a legrosszabb sáv, amikor mindenki már réges-rég alszik, azt megkaptuk, hogy ott hülyéskedjünk bármit. Igazából nem volt tétje valahogy senki számára, és azt gondoltuk, hogy csinálunk egy olyan műsort, ami egy éjszakai culture jamming.

és megnézzük, hogy aki betelefonál, az most el fogja hinni, és azért játszik velünk, vagy tudja, hogy ez egy játék, és azért játszik velünk, és mind a kettő nagyon vicces volt mindig.

- Nagyon szeretem ezt a műfajt én is. Még 2001-2002 környékén barátommal megalakítottunk egy világhírű zenekart. A Magic Wanders nevűt, és akkor a zenekaroknak még nem volt weblapja, de nekünk volt egy gyönyörű szép oldalunk, egy nagyon tehetséges grafikus csaj beállt ebbe a hülyeségbe, és megcsináltuk a weboldalt. Volt diszkográfiánk, lemezborítók, címek, interjúk, minden volt benne, csak zene nem. Engem rendszeresen interjúztak, mert olyan híreink voltak, hogy bejártuk a világot. Ezt évekig csináltuk. 
De térjünk vissza rátok, mert azt nem mondtad el, hogy hogy lett vége?

- Jól eltereltem a témát pedig. Csak nem engeded el. Úgy lett vége, hogy igazából kifulladtunk, meg más dolgok érdekeltek már minket akkor. Addigra mind a hárman a Filmművészeti Egyetemre jártunk, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy olyan adást, amiért biztosan ki fognak rúgni minket. Arról szólt az adás, de nem viccelek, órákon keresztül, hogy elmondtuk, hogy éppen mit csinálunk. Tehát mintha most azt mondanám, hogy „én éppen most itt beszélek a mikrofonba, és te éppen bólogatsz. Itt balra tőlem ezen a tévén mennek ezek a kis kukacok, és most megint mondok egy mondatot.” És nem viccelek, másfél órán keresztül tudtuk folytatni, lehet, hogy néha zenei betétek voltak, de miután az igazi, egyetlen és első valóságról szóló műsort megcsináltuk, utána kirúgtak minket.

- Pedig ennél real-ebbet nehéz elképzelni. Jó, akkor mindenesetre a terv bevált, a műsor véget ért.

- Nem tudom, hogy ez volt-e a legjobb terv, de akkor ez tűnt jónak. Hát ilyen huszonévesek voltunk.

- …és innen már egyenes út vetetett az Oscar színpadig.

- 15 év, két pislogás, és már ott is voltunk. Igen.

- A rendezői szakma rendkívül összetett, egy filmben tulajdonképpen mindent a rendező old meg helyetted, kvázi a szádba adja a gondolatokat, hogy hol kell szünetet tartani, hol kell magadat rosszul érezni.

- A filmrendező szerintem akkor végzett igazán ügyes munkát, - én is mindig erre törekszem -, hogyha nem adagol kiskanállal mindent a nézőnek.

Tehát ugyanígy meg ezer más trükkel egy rendező el tudja azt érni, hogy nagyon megmozdítsa a nézőben is a lelket és az emlékeket, és amikor azok elkezdenek dolgozni, akkor kezd el igazán hatni egy film. Akkor tud úgy hatni, hogy akkor is hat, amikor kimész a moziból, és még egy nappal később is, meg egy héttel később is eszedbe jut egy mondat, vagy egy pillanat, vagy valami. Tehát ezek a nagyon szuper dolgok, és az általában nem az, amikor mikrogrammra ki van találva, hogy mit látsz, és mit hallasz, és mit kapsz, hanem amikor jön valami olyasmi, amitől egy olyan gellert kap az egész, hogy soha nem felejted el. Szóval szerintem az a szép ebben a szakmában, hogy nagyon sokan dolgozunk együtt valamin, és hogyha sikerül azt elérni, hogy mindenki ilyen érzékeny módon szűrje át magán, és beletegye azt a kis pici valami gellert, akkor egyre több esély van arra, hogy egyre több nézőnél valahogy betalál az a dolog.

- Van a klasszikus színházi rendező, aki órákat tölt egy-egy karakter megformálásával a színésszel, de te egy másik világból érkeztél a rendezői szakmába, mennyire szereted azt a fajta munkát, amikor egy színészt kell instruálni?

- Nagyon! Nagyon, de én arra lettem nevelve Angliában, hogy teljesen egyenértékű alkotótársként dolgozzak a színészekkel, és ne akarjam apróra előírni nekik, hogy mit, hogyan csináljanak, mert teljesen fölösleges. A színpad sokkal több mindent elvisel, de vannak olyan színpadi rendezési technikák, amiket filmben is használunk. Például

de azt például azért megbeszéltük, hogy milyen utat járjon be, és körülbelül hol tartson a monológban a téren belül, és körülbelül hol lépjen közelebb az Unokájához, akihez beszél, és a többi. Ugyanez érvényes nyilván a kellékek használatára, a jelmez használatára, a térben való mozgásra, orientációra, stb. Próbál az ember adni olyan mankókat, segítségeket, amikbe bele tud kapaszkodni a színész, hogy aztán utána azokon tudjon úgymond „végiglovagolni” és közben történjen valami vele a térben, ami ad egy plusz réteget a tartalomhoz.

- Miért nem foglalkoztál eddig szépirodalmi művekkel?

- Nagyon sok szépirodalmi kedvencem van, nagyon sok novella is. Azt vettem észre, hogy általában a novellák adaptációi azok, amik nekem filmen tetszenek. Tehát nekem a novella az a nagyjátékfilm, és a regény az meg az epikus hosszúságú sorozat. Azért az igazán-igazán jó szépirodalmi művek nagyon nehezen megfilmesíthetőek. Nekem azok az irodalmi alkotások, amikhez hozzányúlnék, azok ilyen óriási nagy „szent tehenek” igazából. Én még nem tartok ott szerintem a karrieremben, hogy ezeket elkezdjem.

- Mik ezek?

- Mondjuk az Umberto Eco-nak A Foucault-inga című regénye, az nekem az egyik bibliám, hihetetlenül betalált, és számtalanszor olvastam. Egyébként nagyon izgalmas is, és olyan dolgokról szól, amikről én egyébként szeretnék beszélni. Aki nem olvasta, annak azt tanácsolom, amit maga Eco is tanácsolt egyébként, hogy az első ötven oldalon valahogy küzdje át magát, mert az direkt olyan szemétre van írva, hogy csak az maradjon talpon, aki igazán értő olvasója lesz a könyvnek. Ezen egy kicsit át kell küzdeni magát az emberek, és utána viszont egy olyan összeesküvés-elméletes thriller, hogy

Ha A Foucault-ingából tudnék egy sorozatot csinálni még életemben, akkor azt hiszem, hogy elégedetten távoznék. De van például Kurt Vonnegut regény is, a Macskabölcső. Jó lenne ilyen popularizáltabb formában egy szélesebb közönségnek átadni ezt a bölcsességet, ami ezekben a könyvekben van.

- Neked milyen kötődésed volt bármikor is a szépirodalomhoz, akár a költészethez?

- Ezt mindenképpen anyukámra kell, hogy fogjam, ő is imádott olvasni, négy éves korától olvasott már, ha jól emlékszem. Én is négy éves koromtól olvastam, és olyan mázlim volt, hogy az általános iskolában volt pont annyi protekcióm, hogy nem kaptam egyest magatartásból azért, mert végig a pad alatt olvastam, hanem hagytak. És akkor az ADHD-mat valahogy sikerült szublimálni, és ennek ellenére valahogy mégis tudtam figyelni, és a felelésnél el tudtam mondani, amit kellett.

- Egyébként tudsz filmet nézni? Én például több ezer verset írtam, így sokszor zavar az, ha másét olvasom, és tök jól lenne mondjuk élvezni és nem azt látni, mit írtam volna másképp.

- Szerintem egész jól tudok filmet nézni, és ez sok munka eredménye. Ha lépten-nyomon fennakadok azon, hogy „jesszusom ez mi, és miért, és hogyan?”, az borzasztó érzés, és nagyon nehéz. Azért el tudok veszni jó filmekben, és nem is kell hozzá olyan sok. Fiatal koromban mindent elemző szemmel néztem, mert tudni akartam, hogy hogyan csinálták azt, amit csináltak, tehát még a jó dolgokat sem tudtam teljesen élvezni, és akkor tényleg nagyon kiemelkedőnek kellett lennie egy filmnek, hogy elkapjon. Aztán amikor beletanultam egy picit a filmkészítésbe, akkor ezt elkezdtem elengedni, ez

- Olyan volt már, hogy megnéztél egy filmet, és a végén jöttél rá, hogy teljesen civil voltál, és meg kellett nézned újra, hogy mi miatt működött?

- Hát érdekes kérdés. A Minden, mindenhol, mindenkor, az egy kicsit olyan volt. Annyira letaglózott, annyira átgőzhengerezett rajtam, hogy ott teljesen elfelejtettem, hogy én egy filmes vagyok. Ez egy nagyon megosztó film, nagyon sok mindenkinek nagyon tetszik, és nagyon sok mindenkinek nagyon nem tetszik. Tavaly nyerte meg az összes létező Oscar díjat. A végén párommal, Ninával ott ültünk a székben, és nem bírtunk fölállni, és csak mondtuk, hogy azt a... Ez mi volt? És tényleg, ugye sírva fakad az ember konkrétan, amikor két kavics némán beszélget, az a jelenet, és nem tudsz mit kezdeni magaddal, mert tényleg úgy van ez a film kitalálva, hogy minden érzelmet átélsz, hogyha hagyod magad. Nekem kellett egy pár nap, meg egy újranézés, meg egy pár vita a filmről ahhoz, hogy helyre kerüljön, hogy itt mi történt.

- Mivel foglalkozol most, miben vagy benne nyakig, mire készülsz, mire számíthatunk tőled?

- Egy magyar vonatkozású dologban vagyok nyakig, azt még nem jelentettük be, úgyhogy olyan sok mindent nem tudok róla mondani, de egy számomra nagyon kedves színdarab adaptációján dolgozunk, amit még remélem, idén le fogunk forgatni, és dolgozom egy pár külföldi vonatkozású terven is. De tudod, van az a pont, amikor az ember elmegy turnézni a médiába, hogy akkor most reklámozza az éppen aktuális dolgot. Most nincs ilyen. Ha nem született meg a gyermek, akkor nem szeretem még előre kiönteni a fürdővízzel együtt.

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.

Az ugandai szupermodell, Aketch Winnie Joy huszas éveiben felfüggesztette tanári hivatását, hogy egy másik álmának, a modellkedésnek is lehetőséget adjon a kibontakozásra.

A falusi tanárnő ugyan régóta dédelgette azt az álmát, hogy eljusson a divat nagyvárosaiba, kifutókon vonulhasson és címlapokon szerepelhessen, ezt a vágyát egy időre el kellett nyomnia.

Édesanyja és nagyanyja is tanítók voltak, így gyakorlatilag a családi bizniszt vitte tovább egészen addig, amíg bele nem fáradt  a számunkra is ismerős helyzetbe: a tanárok súlyos alulfizetettségébe.

Hátrahagyva faluját és addigi hivatását (amit egyébként saját bevallása szerint is hivatásnak tekint és a mai napig nagyon szeret), Fokvárosba költözött, hogy elindítsa a biztosabb anyagi háttér megteremtését sejtető modell karrierét.

Azonban a siker nem jött könnyen: három hónap modellkedés után összeomlott, és haza akart költözni. Szülei azonban támogatták, és megerősítették hitében, hogy jó helyen van, tovább kell csinálnia. Végül egy évig élt Fokvárosban anélkül, hogy bármilyen bevétele lett volna.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

(@aketchjoywinnie) által megosztott bejegyzés

Aztán szépen-lassan beérett az a rengeteg próbafotózás, és ma már elmondhatja magáról, hogy dolgozott együtt többek között olyan nagyágyúkkal, mint a Gucci , a Marc Jacobs , a Giorgo Armani , vagy a Dolce and Gabbana

A social media felületein pedig továbbra is edukál: modellkedésről, Afrikáról, falusi közösségek megtartó erejéről és arról is, hogyan kell beizzítani a magyar dédszüleink által használt szenes vasalót.

Vályogházban lakni

Szegény afrikaiak, 2024 van és még mindig szalmatetős sárkunyhóban élnek… Gondolják sokan. Ez a hozzáállás már önmagában is elég XIX. századi, ezt már csak azzal lehet tetézni, hogy ha valaki egy internettel rendelkező készülékkel a kezében gondolja mindezt, és közzé is teszi.

Egyik videójában ezért kicsit mélyebben foglalkozik a témával.

Kezdi az egészet azzal a tiszteletteljes hozzáállással, hogy megjegyzi, a hasonló kérdések szerinte mindig vagy őszinte kíváncsiságból vagy tudatlanságból fakadnak, és egyiket sem ítéli el.

A felvetésre ő elegánsan visszakérdez:

A szalmatetős vályogkunyhó ugyanis mindezt ingyen nyújtja a benne lakóknak.

Az ugandai sárkunyhó egyébként ugyanazon alapanyagokból és rendszer szerint épül fel, mint a régi magyar paraszti épületek, vagy akár a német Fackwerk-házak.

Az egyik kommentelő meg is jegyzi, hogy a német ősei által épített Fackwerk-házakat több száz év után is egyszerű renoválni, hogy a módszer egészen nagy házak felhúzásához is alkalmazható. Emellett ráadásul az összes felhasznált anyag vegyszermentes, és ha egyszer le kell bontani egy ilyen épületet, az egész gond nélkül lebomlik, és senkinek sem fog évtizedekkel később kellemetlen meglepetést okozni a sitt.

A vályogból épült falak azon kívül, hogy környezetkímélőek és masszívak, nagy hőtároló tömegük miatt nyáron sokáig tartják a hűvöset, télen pedig a meleget, páraszabályozó tulajdonságuknak köszönhetően pedig minimalizálják a penészedés veszélyét.

A sárkunyhók vagy régi vályogházak hasznos tulajdonságaiból a mai építőipar is ihletet merít: itthon is egyre nagyobb népszerűségnek örvend a vályogvakolat használata, mely természetesen szabályozza a levegő nedvességtartalmát, nemcsak felveszi, tárolja, de le is adja a levegő nedvességtartalmát.

Winnie falujának lakói tehát egyáltalán nem szorulnak rá drágább és környezetszennyezőbb, klímaberendezéses házakra.

Megtartó közösség

Aketch számos videójában beszél arról, mi mindent szeret szülőfalujában, annak hagyományaiban. Mindez leginkább annak tükrében vált számára is ennyire fontossá, amit a modellkedéssel járó folyamatos utazás során a nyugati kultúrából látott.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

(@aketchjoywinnie) által megosztott bejegyzés

Ahogy ugyanis a követőinek is számos furcsaság szúrt szemet az ő kultúrájával kapcsolatban (a fiatalok mindig letérdeléssel köszöntik az idősebbeket, kicsi kortól fogva minden gyerek be van vonva a háztartási és földművelési feladatokba, stb.), neki is meghökkentő volt pár amerikai vagy európai szokás vagy helyzet saját gyökereivel összevetve.

Az egyik ilyen az ingatlantulajdon kérdése volt. Aketch falujában mindenki az ősei által birtokolt földet műveli, saját mezőgazdasági területtel és lakóingatlannal rendelkezik, míg az Egyesült Államokban a legtöbben hitelre vásárolnak házat, földet, vagy egész életükben bérleményként használják azokat.

Az oktatás finanszírozásának kérdésében is más a két ország: míg az amerikaiak többsége diákhitelből jár főiskolára  vagy egyetemre, az ugandai szülők előre kispórolják gyerekeik taníttatásának költségeit. Ebből is fakad, hogy a felsőoktatásból kikerült fiatalok szinte kivétel nélkül egész hátralevő életükben „törlesztik” ezen adósságukat: minden szinten kiveszik a részüket a szülők és családtagok megsegítéséből. Aketch számára egyébként az egyik legmegdöbbentőbb nyugati furcsaság az idősek otthonának intézménye volt.

Többször hangsúlyozza a nálunk szinte már csak szólásban élő „Egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell” közösségi együttműködés fontosságát, és teszi ezt nem csak tanári minőségében, hanem mint testvér, szomszéd és 2020 óta a Little Hands Of Grace nonprofit szervezet egyik alapítójaként is. A szervezet Aketch falujának azon gyerekeit támogatja étellel, iskolai felszereléssel, ruhával, és, ami a legfontosabb: figyelemmel és törődéssel, akiknek ez saját családjukban nem adatik meg. Ezzel tudják távol tartani a kicsiket az olyan súlyos problémák megélésétől, mint a korai vagy elrendezett házasság, a tini terhesség, a droghasználat, vagy az, hogy megfelelő étkezés és felszerelés hiányában időnek előtte otthagyják az iskolát.

Edzőterem nincs, organikus élelmiszer és őszinteség van

Sokan kérdezik Aketch-től, hogyan lehet, hogy a videóin szinte mindenki vékony és kisportolt, miközben edzőtermet egyet sem látni a környéken.

Számos felvételen látni a modellt is kapálni, ananászt szüretelni vagy kölest aratni, otthon mindenhova gyalog vagy biciklivel jár, de még a vasalással is a karizmait edzi.

Ebben a videóban mutatja be, hogyan használhatták a magyar nagyik és dédik is a maguk idejében a szenes vasalót, kettlebell-ként lóbálva a nehéz eszközt a parázs felizzítására.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

(@aketchjoywinnie) által megosztott bejegyzés

Ami pedig a táplálkozást illeti, ezen a téren is csak akkor szembesült saját szerencséjével, amikor külföldön megtapasztalta, mennyire drágák és nehezen elérhetők az organikus élelmiszerek.

Az egészséges élelmiszerek mellett a közösséget a hagyományos gyógynövények ismerete is támogatja. A faluban szinte mindenki tisztában van a különféle növények, például a hosszúkás indiai citromfű, a mangó vagy a tüskés annóna levelének  jótékony hatásával. Aketch is sokszor oszt meg ilyen tartalmakat: saját gyomorfekélyét például a tamarind levével gyógyította meg, és azt is bemutatja, hogyan készíti - szintén karizom erősítő módon – vízből és a gyümölcsből a frissítő innivalót egy palack segítségével.

A modell videóit nézve egy olyan ember személyisége bontakozik ki előttünk, aki a világjárás közben fedezi fel igazán saját otthonának, népének értékeit, és

Tanárként türelmesen, nyitottan, lényegre törően és játékosan vezet be minket akár a modellvilág árnyékosabb oldalára, akár abba, mit nem illik Ugandában az első találkozáskor megkérdezni a másikról, vagy abba, miért ne higgyük a filtereknek, legyenek azok applikációk vagy sztereotípiák.

Üljünk be néha az óráira, hátha mi is tanulunk valami újat.