Hihetetlen, mit tesz az agyunkkal, ha pár percig páfrányokat nézünk
A helyzet az, hogy az agyunkat elég könnyű átverni. Vagy legalábbis rávenni, hogy egy kicsit kapcsoljon ki, és ne pörögjön annyira a napi hülyeségeken. És úgy néz ki, ehhez nem is kell más, mint egy páfránylevél, egy felhőfoszlány vagy egy jól sikerült Jackson Pollock-festmény. A tudomány ugyanis évtizedek óta azt suttogja, mostanra pedig már elég hangosan mondja, hogy
Nem a katonás rend, nem is a teljes káosz, hanem az a finom, rendezett komplexitás, ami pont annyira érdekes, hogy lekössön, de nem annyira sűrű, hogy lefárasszon.
Oké, de mi a fene az a „közepes komplexitás”? A kulcs a fraktálok világában rejlik. A fraktálok olyan önhasonló mintázatok, ahol a minta kisebb részei hasonlítanak az egészre, mint egy fa ágai a teljes fára. Ennek a bonyolultságnak a mértékét a fraktáldimenzióval (D) jelölik, ami egy 1 és 2 közötti szám. Az 1-es a sima egyenes vonal, a 2-es pedig egy olyan sűrű paca, ami teljesen kitölt egy felületet. A kutatások szerint a varázslat valahol 1,3 és 1,5 között történik.
A bizonyíték nem csak anekdotikus. Egy máig hivatkozott svéd kutatás, a Hagerhall és munkatársai által jegyzett Investigations of Human EEG Response to Viewing Fractal Patterns című tanulmány konkrétan megmérte, mi történik a fejünkben. EEG-vel figyelték a kísérleti alanyok agyi aktivitását, miközben különböző komplexitású fraktálképeket mutattak nekik. Az eredmény egyértelmű volt: amikor a fraktáldimenzió 1,3 körül mozgott, az agy homloklebenyi részén felerősödött az alfa-aktivitás.
– egyfajta meditatív, befelé figyelő állapot. A túl egyszerű és a túl kaotikus minták nem váltották ki ugyanezt a hatást.
Azóta több független vizsgálat is megerősítette ezt. Kiderült például, hogy a természetes, „statisztikus” fraktálok – amikben van egy kis véletlenszerűség, mint egy fakoronában – hatékonyabban váltják ki ezt a nyugalmi állapotot, mint a tökéletesen szabályos, matematikailag generált társaik. Persze ha a szabályos fraktálokat felturbózzák egy kis szimmetriával, az is tetszetősebbé teheti őket, de a természetes „zaj” valamiért különösen megnyugtató a számunkra.
Ezt hívják fraktál-fluenciának: ami ismerős, az könnyű, ami könnyű, az pedig jóleső.
És persze van egy szám, amivel el lehet adni az egészet: a 60 százalék. Richard Taylor, az Oregoni Egyetem fizikusa, a téma egyik vezető kutatója több interjúban is említi ezt az értéket.
– mondta a Newhouse News Service-nek még 2004-ben. Ezt a számot elsősorban laboratóriumi körülmények között mérték, például a bőr elektromos vezetésének változásával, ami a stressz egyik megbízható fiziológiai jele. Taylor később a Nautilus magazinnak is megerősítette: „[A közepes fraktálok] a test és az elme fiziológiai stresszét akár 60 százalékkal is csökkentették — ez óriási mérték egy nem gyógyszeres megközelítésnél.” Esther Sternberg, az Arizonai Egyetem orvos-immunológusa szerint a mechanizmus egyértelmű: „Ez segít csökkenteni a stresszválaszt.”
A felismerés pedig már rég nem csak a laboratóriumoké. Egy idén májusban publikált tanulmány virtuális valóságban tesztelte a fraktálmintás beltéri terek hatását. Az eredmény: a közepes, 1,3–1,5-ös fraktáldimenziójú minták segítették a leggyorsabban a stresszhelyzet utáni regenerációt. A 13&9 Design osztrák tervezőstúdió Richard Taylorral együttműködve már
A cél az, hogy a repülőterek, kórházak és irodák ne vizuálisan sivár, hanem a természet mintázataihoz hasonlóan finoman stimuláló, stresszcsökkentő terek legyenek. A lényeg tehát nem az, hogy minél több fraktált toljunk az arcunkba. A túl alacsony és a túl magas komplexitás is fárasztó. A kulcs a finomhangolás: olyan vizuális környezet teremtése, amely a természet rendezett bonyolultságát idézi, és ezzel segít az agyunknak egy kicsit lecsendesedni a mindennapi zajban.
Beszéljünk akkor a lényegről: van otthon cserepes páfrány a szobádban?
