Valentin napon tényleg többen vannak átverve, mint április 1-jén?
Ismerek egy házaspárt. Jó barátaim, a lánynak én voltam az esküvői tanúja. A mai napig, ha együtt beülünk valahová, a férfi első dolga, hogy megrendeli a feleségének a diétás kólát, mert az a kedvence. Az asszony hálásan ránéz, és úgy villan össze a szemük, hogy elolvadok. Abban a szégyenlős, csendes, szinte észrevehetetlen szemvillanásban húsz év után is annyi szerelem van, hogy képes lenne újjáteremteni egy univerzumot, mint a Higgs-bozon.
A szerelmet magamban mindig egy kicsit “megünneplem”, ahol felfedezem. A metrón, ahol a fülhallgatós, tetkós tinisrác gyengéden hátrasimítja pattanásos kis barátnője arcából a haját, vagy nyáron egy vendéglő kerthelyiségében, ahol a szomszéd, középkorú asztaltársaságban egy nő rágyújt, a férje meg egy rosszalló pillantás után ellágyulva elhessegeti a füstöt, és csak annyit mond: “Neked még ezt is megbocsátom.”
Ha körülnézek a világban, látom a szétszálazódott, vagy épp tragikusan összekuszált emberi viszonyok tömkelegét. A hazudozásokat, a látszat- és érdekkapcsolatokat, a huszonévesek párkeresési mizériáját, a rémisztően sok harmincas, negyvenes házaspár sárdobálós, minden mélységet alulmúló válási csatározásait, a pszichológushoz cipelt, zavarodott, kínlódó, közös gyerekeket. És persze az önismeret, a kompromisszum, a másik iránti tisztelet, és a valódi szeretet teljes hiányát.
Azt gondolom, hogy a társadalmunk “nyomokban szerelmet tartalmaz” ugyan, mint valami biokaja, csak éppen Valentin napon, a Nagy Szerelem Ünnepnapján az emberek túlnyomó részének sokkal több oka lenne egy kicsit tükörbe nézni, mint szívecskés lufikat és Pandora-karkötőket vásárolni.
Felvállalva, hogy most én leszek a rossz rendőr, vagy a Valentin-napi Grincs, mondok néhány példát.
Ismerek egy férfit – negyvenes – aki tizenvalahány éve két nő között ingázik. Nyilván az egyik a felesége, a világ szemében húsz éve tökéletes a házasságuk. Úgy hívja őket, hogy “a Nagy Ő 1”, és “a Nagy Ő 2”. Valentin napon mindkettőnek ugyanazt a parfümöt veszi meg (a Paco Rabbane Lady Million-jét, még a név is beszédes). Amikor egyszer rákérdeztem, miért nem választ legalább kétféle parfümöt, mégiscsak ízlésesebb lenne, annyit mondott: “Csak nem fogok két parfümnevet megjegyezni, hagyjál már! Még egyszer összetévesztem, és nézhetek.”
Aztán ismerek egy másik férfit, aki 17 évesen beleszeretett élete nőjébe. Évekre rá el is vette. Huszonkét évig gürizett érte meg a két gyerekükért. És huszonkét év alatt hivatalosan “csak” tizennégy (!) férfiról szerzett tudomást, akivel az egyébként tényleg nagyon szép neje szénné csalta. És ő mindig megbocsájtott, míg végül már a fél város rajta röhögött, és nem bírta tovább. Azóta zajlik egy borzalmasan mocskos válás, ahol az asszony a szemébe vágta, hogy “már akkor utáltalak, amikor hozzád mentem”, de hát a pasi pénze azért nagyon kéne, ugye. És amikor ezt a férfit mi, a barátai megkérdezzük: “Még mindig szereted?” Szó szerint könnybe lábad a szeme, és azt válaszolja: “Egy hülye állat vagyok, de igen.”
Aztán ismerek egy nőt, aki 38 éves, és évek óta totál pánikban keres valakit, akihez hozzámehetne. Pár hónapja talált egy elvált férfit, két kicsi gyerekkel, akik az anyjuknál vannak, de sok időt töltenek az apjuknál is. Óriási a szerelem, hosszúhétvégék, sítúrák, sülve-főve együtt vannak. Aztán egy váratlan őszinteségi rohamában a nő kifejtette nekem, hogy az a terve, hogy a pasit majd kicsábítja külföldre – mármint hogy a férfi keressen kint munkát –, és ott új életet kezdenek. Amikor rákérdeztem, hogy mi lesz a két kicsi gyerekkel, ez volt a válasz (szó szerint idézem): “Majd utazgatnak.” Persze a tervről a pasi még nem tud.
És a fenti párok mind meg fogják ünnepelni Valentin napját. A szerelem ünnepét. Talán bennem van a hiba, talán túl sokat figyelek, túl sokat látok. Talán az emberi természet mindig is ilyen volt, csak épp a milliárdos Valentin-biznisz nem létezett, így nem tűnt fel annyira a mögötte megbúvó álszentség. Tiszteletben tartva a szerelmet, mint a legszentebb emberi érzések egyikét, valamint azokat a párokat, akik valóban példaértékű egységben élnek – nyilván ők sem tökéletesek, de őszinte a szövetségük, hisznek egymásban, becsülik és szeretik egymást, a bukkanók-döccenők ellenére is –, a többiektől csak halkan kérdezném meg: kit akarnak becsapni a szerelem napján? Önmagukat, a párjukat, esetleg mindkettőt?
Címkép: Pixabay
