Tényleg szerelmes beléd? Vagy csak időnként veled lóg? Ilyen, ha egy situationshipben ragadtál
Van abban valami ijesztő, amikor a hivatalosan fel nem vállalt szerelemre már külön szó is van. Situationship.
Hogy is fordítsam: együtt ellötyögés, vagyunk is meg nem is, majd kialakul, ez bonyolult stb. Nem, ez nem ugyanaz, mint a barátság extrákkal, vagy a közösen megbeszélt, tisztázott “ez nem komoly, tart, ameddig tart”. Ezek ugyanis mind a két fél beleegyezésével történnek, legalábbis szóban.
Többnyire azért, mert az egyikőtök nem akar semmit, az elköteleződés gondolatától is kirázza a hideg, a másik viszont nagyon is elköteleződne, de nem mer rákérdezni, mert fél, hogy kidobják.
Az utóbbi félnek egy ilyen párkapcsolat egyfajta megrekedés, állandó, pokoli, érzelmi roston sülés. Hajsza egy olyan idillikus és mély összetartozás iránt, amely soha nem fog megtörténni. Lássuk be: nem fair.
A Hinge nevű, népszerű nemzetközi randiapplikáció nemrégiben végzett egy 12 ezer fős felmérést, amelyben arról kérdezték a résztvevőket: az elmúlt egy év során éltek-e ilyen se kint, se bent párkapcsolatban. Egyharmaduk azt mondta: igen, és nagyon bánja, hogy nem szúrta ki időben. Pedig a szakértők szerint vannak vészvillogók, hajj, de mennyire. Íme néhány. Csak észre kell venni őket.
#1 Néma gyereknek...
Van két harminc körüli barátnőm. Mindketten évek óta párkapcsolatban élnek, és néha a barátjukkal közösen posztolnak az Instára. Van azonban néhány fontos különbség. Az egyik párnál csak a lány tesz ki közös képet, csak ő jelöli be a fiú nevét, csak ő biggyeszti ki tonnaszám a szívecskéket, és csak ő bújik a fiúhoz. Elvétve látni olyat, hogy a fiú akárcsak fél karral is átölelné. A másik párnál viszont nemcsak a lány, a srác is posztol, bejelöli a lányt, át is öleli, magához húzza, és SOHA nem felejti el kitenni a “withmylove" (“szerelmemmel”) hashtag-et.
Persze mondhatjuk, hogy az előbbi fiú egyszerűen csak utálja az Instát, ez még nem jelent semmit, de tény: az első pár három éve “csak” párkapcsolatban él (miközben tudom, hogy a lány már a fél karját odaadná egy eljegyzésért), a másiknál viszont már az esküvő időpontja is ki van tűzve, a lány ujján csillog a kis gyémántgyűrű.
Ez csak egy példa, de sokatmondó. Ha egy férfi (nő) tényleg, őszintén akar valakit, akkor KIMONDJA.
A szakértők szerint komoly vészvillogó, ha a párod, miközben talán kedves, aranyos, figyelmes, jó az ágyban, fantasztikus napokat-hétvégéket töltötök együtt, de láthatólag inkább egy elefántcsordával gázoltatná halálra magát, mint hogy kimondja, főleg mások előtt: a szerelme vagy, a párja vagy, a jövendőbeli házas/élettársa vagy, vagy már együtt is éltek. Sokan úgy gondolják, hogy az igazi szerelemben csak a tettek számítanak, nem a szavak, de ez nincs egészen így. Ha valaki évek óta csak tettekben van veled, de az elkötelezettségéről, és főként a továbblépési szándékáról hallgat, mint a sült hal, akkor ez bizony egy situationship. Életfogytiglani ácsingózás.
#2 Testem, testem, mondd meg nékem...
A másik szabály: bármit mond vagy tesz, a testbeszéde szinte minden hiányzó, VALÓDI információt elárul. Volt egyszer egy pasi, aki egy buliban történt megismerkedésünk után minden este felhívott, és órákon át ajnározott. Ment ott minden: lelkendezés, pajzán flörtölés, sokatmondó utalások a jövőre, “engem már nem is érdekel, mit csacsogsz, bármit mondhatsz, úgy imádom a hangodat, csak beszélj, beszélj”, “előttünk még az egész élet, de jó, hogy van időnk megismerni egymást”, szóval fűtött rendesen. Csak épp ha találkozót javasoltam, azt a terelést, vakarózást... Végül összehoztuk, feljött hozzám egy kávéra. Nem voltunk már gyerekek, első randin nem is vártam nagy összeborulást, de azért azt a feszengést sem, amit levágott.
A szavai továbbra is mézes-mázosak voltak (bár korántsem annyira, mint telefonon), de a testbeszéde szinte azt üvöltötte: közelebb ne gyere, mert esküszöm, idegösszeomlást kapok.
Ült a kanapén, mint egy faszent, a lábai, egész teste enyhén tőlem elhúzódva, meredt maga elé, szemkontaktus nuku, néha egy-egy sunyi oldalpillantás, és ennyi. Nem értettem, hiszen már tudta, hogy nézek ki, az nem okozhatott csalódást, plusz órákig maradt, nem menekült el fejvesztve. Látszólag randiztunk, látszólag kedélyesen beszélgettünk, látszólag remek volt a hangulat, látszólag folytatni akarta, mondta is, csak éppen a teste mindennek a TOTÁLIS ellenkezőjét állította.
Nem is lett az egészből semmi. Hívogatott még egy ideig, aztán amikor rákérdeztem, tulajdonképpen mit is akar tőlem, zavartan, sőt bosszankodva közölte, hogy nemrég szakított, “megmozgattam benne valamit”, de ő még semmire nem áll készen, ne várjam, hogy “A”-t vagy “B”-t mondjon, csak ismerkedjünk, aztán majd kiderül. Ja. Hónapok, évek, évszázadok múlva. Nekem ez nem volt elég jó ajánlat, véget is vetettem neki. Hálistennek.
#3 Ha nem mersz rákérdezni
A párkapcsolatokban van egy méltatlanul alábecsült funkciónk: az intuíció. Ez a megmagyarázhatatlan, belső iránytű, amely egyes kutatások szerint nem más, mint a tudatalattink “éleslátása”. Ami akkor se csap be, ha az összes létező érvünk, magyarázatunk és érzékszervünk azt mondja, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Ha egy állítólag tökéletesen működő szerelemben ez a rafkós kis intuíció azt súgja: meg ne merd kérdezni tőle, hogy most akkor hogy is állunk, nehogy szóba hozd az összeköltözést, a bemutatást a szüleidnek, sőt, még csak szerelmet se vallj neki, mert eliszkol, akkor szinte száz százalék, hogy situationshipben élsz.
Vagyis a rózsaszín cukormáz ellenére nagyon is érzékeled a tudatalatti jeleket, csak nem mersz szembenézni velük. Itt nincs jobb tanács: higgy önmagadnak, a gyomrod mélyén mocorgó, bizonytalan és kellemetlen érzéseknek, és KÉRDEZZ RÁ.
Ne számonkérően, de kérdezz. Bármennyire is félsz a választól, jogod van tudni, ha, ahogy az ismert film címe mondja: Nem kellesz eléggé.
#4 Család, jövő és egyéb ínyencségek
A situationship fontos jellemzője, hogy teljesen hiányzik belőle a párkapcsolatok egyik mérföldköve: a másik felvállalása. Az elköteleződés. A szándék, hogy igen, eldöntöttem, veled képzelem, vágjunk bele, persze nem kell észvesztve összeköltözni, házasodni, talán nem is ez a cél, de SZERETLEK ÉS VELED KÉPZELEM EL A JÖVŐMET.
Az én személyes véleményem szerint körülbelül egy év után idáig már mindenképp el kell jutni, különben az egészet megette a fene. Természetesen vannak kivételek, megesik, hogy egy szerelem csak évek, vagy többszöri megszakítások után szökik szárba, az élet bonyolult. De ha nincs előttetek különösebb akadály, ha jól megvagytok együtt, látszólag minden klappol, akkor igenis felvállaljátok egymást. Igenis bemutatjátok a párotokat a családotoknak, barátaitoknak. Igenis tervezitek a közös jövőt, még ha ez egyelőre csak egy szép utazás a következő nyáron, vagy elképzelések arról, hogyan osztanátok be az időtöket, ha majd egyszer összeköltöznétek.
Mindez ugyanis annak a jele, hogy haladtok valami felé. Minden kapcsolatnak fejlődnie kell, és az is természetes, hogy a két félnek esetleg más a ritmusa. Akkor megbeszélik, hogyan tudják összehangolni egymás igényeit.
De a szándék mindkettőben ugyanaz kell, hogy legyen: a közös út a mély, kölcsönös, melegséget és biztonságot adó összetartozás felé.
Ha ez csak az egyik félben van meg, a másikban ezért vagy azért meg nem, ráadásul annyi tisztelet sincs benne, hogy a párját minderről tájékoztassa, akkor azt nevezhetjük bárminek, “situationship”-nek, vagy “bonyolult”-nak, vagy “majd meglátjuk”-nak, akkor sem lesz más, mint ami. Kihasználás.
Természetesen mindenki maga dönti el, hogy benne marad-e egy situationshipben. Elfogadja-e, hogy fogalma sincs róla, merre haladnak, akarják-e egymást egyáltalán, vagy ez a “lötyögés” végülis megfelel. Ám aki valódi párra vágyik...háááát. Van az életben egy szintén méltatlanul alulértékelt dolog, amit nem érdemes egy bizonytalan, lityegős-lötyögős, önbizalomgyilkos, langyos és érdemtelen “szerelemre” fecsérelni: időnek hívják. Aki már élt eleget, tudja, hogy baromi kevés van belőle. Nem érdemes pazarolni.
