INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Szalay Bence: „Gyerekként gyűlöltem templomba járni és színházba menni - később mégis pap akartam lenni és színész lettem”

Filmek, sorozatok és valóságshow-k sztárja, de szerinte ez mind csak oltári szerencse. Honnan jött, milyen álmokkal ment a pályának és mi akart lenni akkorra, ami számára a jelen? Rutai Gábor interjúja.

Megosztom
Link másolása

Szalay Bence másodéves volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amikor megkapta a Viszkis szerepét Antal Nimród filmjében. Sikeres fiatal színész, aki

14 évesen még papnak készült, ezért a középiskolát egy olaszországi papneveldében kezdte.

Végül úgy döntött, ott túl sok a kötöttség. Nem mintha a színházban nem lenne.

- Téged az elmúlt időszakban volt, hogy duplán lehetett látni az egyik kereskedelmi csatornán. Az Árulók című valóságshowban…

- …és párhuzamosan a Zámbó Jimmy életéről szóló sorozatban. Egyébként szerintem mind a kettő kimagasló színvonalú produkció volt a maga nemében. A realitykkel kapcsolatban nekem mindig van egy félelmem (általában joggal), de ez most olyannak tűnt, ami izgalmas. Ahol nem kiabálnak emberek, hanem beszélgetnek emberek. Egy igazi szellemi próbatétel volt ez a 12 nap. A Zámbó Jimmy sorozaton pedig szerintem érződött a rengeteg munka és pénz, illetve egy nagyon profi stáb gyűlt össze. Én erre is nagyon büszke vagyok.

- Én is élvezettel néztem az Árulókat, lehetett rajta izgulni, fordulatos volt.

- A kereskedelmi tévék nyilván mindig félnek behozni valami új formátumot, de ez most egy olyan kísérlet volt, ami vagy óriási bukás, vagy hatalmas siker lesz. Hála Istennek az utóbbi lett.

- Ráférne ezekre a műsorokra, hogy valami értéket is közvetítsenek. Olyanok, amiben van egy kis értelem. Viszont ez már nem az első reality, amiben szerepeltél

- A Nyerő Párosban is voltam a párommal, de elég hamar kiestünk. Nem értettem, mit kell csinálni a műsorban, csak nagyon jól éreztem magam ott. Nagyon jól éreztünk magunkat, és buliztunk, nem álltunk úgy bele a dolgokba. Utólag visszanézve, most már tudom, hogy nagyjából mit kell egy ilyen műsorban csinálni, erre én meg a párom nem voltunk alkalmasak, de nem bánom. Nagyon hamar kijöttünk, de sokan szerettek benne minket, szóval nem volt rossz.

- Hogy megy neki egy fiatal a színészpályának, milyen elképzelésekkel? Mert végtére is egy színésznő árnyékában nőttél fel. Mikor dőlt ez el, hogy színész leszel?

- Gyerekkoromban gyűlöltem templomba járni és színházba menni. Majd pap akartam lenni és színész lettem… Gyerekként bele vagy erőszakolva egy szentmisébe, ami a legtöbb esetben unalmas. Hideg van és semmit nem értesz belőle. És semmit nem is kell, hogy értsél belőle - rossz tapasztalataid lesznek. Verseket olvasni gyerekként, mondjuk József Attilától, hát hogyan tanulod meg? Egy szöveget akkor lehet a legkönnyebben megtanulni, ha érted azt. Színdarabra is beültettek, de én lekapcsoltam, mert nem értettem, mert még gyerek voltam. Azóta eltelt egy kis idő, és felnőttként teljesen más szentmisére menni és színházba járni is.

14 évesen határoztam el, hogy pap leszek, és akkor kiköltöztem Olaszországba, megpróbáltam, de kiderült, hogy nincs dolgom vele.

Igazán akkor dőlt el, hogy színész leszek, amikor a suliban mindenben bukdácsoltam. Kivéve a drámaórákon és a diák színjátszókon, ahonnan díjakat hoztunk el. Éreztem, hogy ehhez van érzékem és jól is érzem magam benne. Nem sajnáltam a belefektetett munkát. Szóval a gimi környékén alakult így, hogy nekem biztosan ezzel kell foglalkoznom. Igen, a nevelőanyám Gombos Judit színésznő, így nagyon sokat voltam mellette a színházban. Így is indultam el, hogy színházi színész akarok lenni, csak másodévesként, elég fiatalon bejött a lehetőség, hogy a Viszkis című filmben a címszerepet eljátszhatom. Onnantól kezdve tulajdonképpen behúzott magával a film, rögtön jöttek egyéb felkérések a sorozatokra, még egy film, még egy sorozat, és akkor így már valahogy oda sodródtam.

- Azért kérdezem, mert nekem az az elképzelésem, hogy ha valaki színész akar lenni, akkor vagy filmsztár vagy az a színész akar lenni, aki a Radnótiban, a Katonában szerződtetve óriási szerepeket játszik majd el egy szűkebb, de minőségi rétegnek.

- Gyerekként azért szerintem ezt nem látjuk jól. Gyereket mondok húsz éves kor alatt, aki még nem tapasztalt, nem dolgozott, nem volt közösségben annyit, ő még nem tudja, mivel jár ez, meg hogy milyen nehéz ebben működni.

Én azt hittem, hogy ha színészt leszek, jönnek majd a szerepek, lesz egy családi házam, sok gyerekem így 31 éves koromra, meg majd lesz már nyaralóm is.

Tehát nem volt pontos elképzelésem, csak nagy általánosságban gondolkodtam. Megmondom őszintén, nekem a közeg volt vonzó a színházban. Nem is a szereplés, hanem a próbák. Láttam, hogy próbálnak, hogy nevetnek együtt, hogy jól érzik magukat, és ez mai napig megvan. Egy színházi munkafolyamatnak azt a részét szeretem, amikor másfél hónapig dolgozunk az anyagon, és közben iszonyat felszabadultan, jól érzem magam a többi emberrel. Ezért akartam alapvetően színész lenni, mert akkor örök gyerek lehetek, és szerintem ez volt az első motivációm.

„Ezért akartam alapvetően színész lenni, mert akkor örök gyerek lehetek”

- Közben meg valószínűleg nem így megy, mert egy professzionális szakmát űz az ember, ahol a próbafolyamaton persze lehet haverkodni, meg nevetgélni, de azért közben - főleg súlyosabb szerepeknél -, annyira át kell lényegülni, hogy ez nem fér bele.

- Igen, de egy olyan családot kapsz szerintem egy színházi közegben, ahol megvannak a legjobb barátaid, a legjobb ellenségeid, a legjobb szeretőid, és megvan a legjobb lelki társad is. Arra az időszakra. Szóval nagyon sok szerepet töltenek be a partnereid egy ilyen időszak alatt. Pláne akkor, hogyha arról van szó, hogy lemegyünk vidékre, össze vagyunk zárva másfél hónapra. Hát ott akarva, akaratlanul kialakul egy ilyen kisebb családi kör. Filmezésnél ugyanez, minden nap együtt vagyunk, állandóan mindenki reggel ötkor már ott van, mindenki este éjfélkor végez, és kialakul egy olyan mini családi nexus, ami engem mindig újra és újra boldoggá tesz.

- Most sikítozik bennem a kis pszichológus, hogy vajon a család iránt érzett olthatatlan vágy miért ilyen erős benned?

- Nekem van egy édesanyám és édesapám és én oda születtem, nekünk ez volt a közös életünk. Öt-hat éves voltam, akkor váltak el. Onnantól kezdve se itt nem vagyok, se ott nem vagyok, szóval nyilván megjelent ez a teljesen elveszett érzés gyerekként. A színészi pálya választásában még ez is benne lehetett, hogy akkor engem majd mindenki szeretni fog.

Gyerekként elhiszed, hogy ez lehetséges, hogy te annyira szimpatikus lehetsz mindenkinek, hogy téged mindenki szeret. Aztán jött a pofára esés,

hogy egyszerűen nem tudok mindenkinek szimpatikus lenni. (Szerintem egy idő múlva már nem is akar az ember.) Nyilván ebből a gyermeki bizonytalanságokból jön, amiben voltam, akármennyire jó körülmények között voltam anyánál is, meg apámnál is. De mégiscsak egy csonka családban, vagy mozaikcsaládos képben nőttem föl, ezért más a családról alkotott képem talán, mint egyeseknek.

- Mára egyébként mennyire állsz két lábbal a földön, mennyire tudsz határozott lenni, vagy mennyire engeded magad sodródni? Ki tudsz állni magadért, tudsz-e határozottan tenni magadért? Ez a fajta attitűd mennyire van benne a természetedben?

- Szerintem nem annyira. Ennek vannak negatív meg pozitív oldalai. Negatív az, hogy néha le tudnak dominálni engem egyes szituációkban. Pozitív az, hogy mindig tapasztalatok újat, és merek belevágni valamibe, amit más rám önt, és a végén jól érzem benne magam. Abban a munkafolyamatban, amit én csinálok, jobb a szabadság, jobb ha nem köteleződsz el mindig egy valami mellett.

- A szabadság és a kiszolgáltatottság az két külön dolog.

- Nagyon liberális embernek gondolom magamat, és szeretem, hogyha meggyőznek valaminek az ellenkezőjéről. Én ezt élvezem. Szerintem ez a pozitív része, ez a szabadság része, hogy megengedem magamnak a változást magam körül. Nem vagyok egy törtető. Nekem megvan a világról, meg mondjuk a politikáról alkotott képem, de eszem ágában nem lenne valakit meggyőzni ennek az igazságáról. Hát én magam se tudom, hogy ez igaz-e. Folyamatosan meglepődök magamon, meg a körülöttem lévő világon. Amikor valakik kiállnak és azt mondják, hogy márpedig ez így van, és hogy miért nem érted, ezt egyszerűen túl nagy bátorságnak gondolom. Én inkább a csendes megfigyelő vagyok és nyilván ennek hátránya lehet, hogy sokszor behúznak olyan helyzetekbe, amiben lehet, hogy nem érzem magam a komfortosan. Egyébként az utóbbi időben, közel harminc évesen tanultam meg nemet mondani bizonyos dolgokra.

Amikor az van, hogy nem ilyen félkamukkal megyek el valahonnan, hogy „figyelj, meg kell etetnem a kutyát, úgyhogy most nem érek rá tovább itt lenni”, hanem megmondom, hogy haza akarok menni, úgyhogy köszi, szia.

Nyilván egyébként ennek is az az oka, hogy gyerekként is azt szerettem volna, hogy elfogadjanak, meg szeressenek.

- Tehát azt gondolod, hogy mostanra már ez kevésbé motivált téged. De mi az, ami jelenleg motivál?

- Sokszor vagyok motiválatlan. Ez ilyen butaság, de tulajdonképpen tényleg azt érzem, hogy itt van az ember a Földön, és ha innen nézem mindig a dolgokat, akkor ez egy nagyon vicces dolog.

Az ember fogja magát és próbálja lefoglalni magát szerelemmel, szomorúsággal, vidámsággal, munkával, pihenéssel, de tulajdonképpen, ha ezek mögé gondolok, és mindig minél távolabbról nézem, annál értelmetlenebbnek tűnik az, hogy fölkeljek és csináljak bármit is.

Néha hajlamos vagyok ebbe belepörgetni magamat, de ez végtelen depresszióhoz tud vezetni, úgyhogy inkább ezt is tanulom, hogy hogyan ne erre gondoljak. A szerelem motivál. A párom, miatta van értelme. A kutyám, akit elvihetek kirándulni, az motivál. Látom rajta a boldogságot. A munkám, ha kapok egy jó lehetőséget, akkor egyszerűen mindenem arról szól, és minden köré épül.

Szalay Bence vereset is mond a műsorban

- Ezek olyan dolgok amiket fölsoroltál, amiket az ember kb. csak kap az élettől.

- Nem gondolom. Ezt nem gondolom. Nagyon sokat tanultam ebből a párkapcsolatomból. Eddigi párkapcsolataim azért nagyjából úgy működtek egész az egyetemig, hogy itt van, tök jó, most már nem jó, eldobtam. Csak így voltam. Emberi kapcsolataim csak ilyenek voltak. Ez nagyon jónak tűnt, mert állandóan jó valami, és nem figyelek arra, hogy körülöttem mi történik. Most ebben a kapcsolatomban nagyon sokat kellett dolgozni. És mai napig sokat kell dolgozni azért, hogy ez egy működő kapcsolat legyen, és ez egy jó kapcsolat legyen. Újra és újra hálás vagyok, hogy azokon a problémákon, amiken túltettük magunkat, újra boldog lehetek, és újra és újra bele tudok szeretni ebbe az emberbe. Ezekbe szívesen fektetek energiát is, mert az emberi kapcsolatokban mindig kell.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Meglepő, mi történt idén a bécsi újévi koncerten – ez nem a nagyik újévi eseménye volt: friss, vidám, érzékeny lett Bécs 2026-ban
Bécs felrobbant az örömtől: mindenki erről a karmesterről beszél.

Megosztom
Link másolása

A bécsi Musikverein Aranytermében ma délelőtt (január 1-jén) lefutott a világ egyik legfurcsábban stabil, mégis évről évre kockázatos élő hagyománya: a Bécsi Filharmonikusok Újévi Koncertje. Stabil, mert a Strauss-dinasztia waltz–polka–galopp háromszögéből ritkán enged; kockázatos, mert a műfaj lényege a hangulati egyensúly, amit a közhelyesség és a túlkomolykodás felől is könnyű elrontani.

2026-ban viszont épp az történt, amit ettől a koncerttől mindenki remél, csak ritkán meri kimondani: friss lett, derűs lett, jókedvű lett, és közben meglepően érzékeny is.

Ennek a kulcsa a debütáló kanadai karmester, Yannick Nézet-Séguin volt, aki most először vezényelte a Neujahrskonzertet. (Wiener Philharmoniker) A „frissesség” itt nem azt jelenti, hogy hirtelen techno szólalt meg a Radetzky helyén, hanem azt, hogy a jól ismert bécsi gesztusok mögött volt levegő. Nézet-Séguin látványosan

nem „ráült” a tradícióra, inkább mozgásban tartotta: a tempókban volt rugalmasság, a karakterekben volt játék,

és mindez anélkül, hogy a zenekar legendás csillogása bármikor is giccsbe csúszott volna.

A program maga is ezt a „tágítás” logikát követte. A nyitány Johann Strauss (ifj.) Indigo és a negyven rabló című operettjéből jött, de a koncert nem ragadt bele a biztos slágerekbe: 5 darab volt újdonság az Újévi Koncertek történetében, és két női szerző is helyet kapott. Josephine Weinlich Sirenen Lieder című polkája és Florence Price Rainbow Waltz-a nem „kvóta-pillanatként” működött, hanem organikusan:

mintha a bécsi könnyedség hirtelen kapott volna egy, a 21. század felé nyitott, szégyenkezés nélküli arcot.

Közben persze megmaradt az a fajta ünnepi koreográfia, amiért ezt a koncertet a fél világ nézi: a Diplomaten-Polka finom üzenetként (diplomácia és béke – nem rossz kombó 2026 elején), a Rosen aus dem Süden nagyvonalú eleganciája, az Egyptischer Marsch egzotikus villanása,

a végén pedig a kötelező rítusok. És mindezt úgy, hogy a „világszínpad” ténye nem nyomta agyon az intimitást:

a közvetítés továbbra is több mint 150 országba megy, nézők tízmillióival, de a hangulat mégis képes volt felszabadult maradni.

A legjobb pillanatokban az egész olyan volt, mintha Nézet-Séguin nemcsak egy koncertet vezényelt volna, hanem egy kollektív hangulat-átállítást: hogy

lehet egyszerre könnyednek lenni és nem felszínesnek; ünnepinek lenni és nem üresnek; vidámnak lenni és közben figyelni a világra is.

Ezért volt ez a 2026-os Újévi Koncert nemcsak jó, hanem kifejezetten jóleső.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Katalin hercegné megtörte az udvari hagyományokat: csilivili portréfotó helyett szokatlan videóval jelentkezett
A walesi hercegné az „Anyatermészet” sorozatának utolsó részével köszöntötte a rajongókat. A meghitt felvétel a tél csendjéről és a belső békéről szól.
Sassy - sassy.hu
2026. január 15.


Megosztom
Link másolása

A rajongók lélegzetvisszafojtva várták, idén milyen fotóval köszönti a palota a walesi hercegnét.

Katalin mindenkit meglepett:

tökéletes, csilivili portré helyett a lelkébe engedett bepillantást.

Január 9-én, 44. születésnapja alkalmából ugyanis nem új fotót, hanem „Anyatermészet” című videósorozatának befejező részét osztotta meg, ami sokkal személyesebb, mint bármi, amit eddig láthattunk tőle.

Ezzel a lépésével tudatosan szakított azzal az immár tradíciónak számító szokással, hogy a királyi család tagjait egy friss, hivatalos portréval köszöntik jeles napjukon.

A tavaly tavasszal indított, évszakokra tagolt sorozat a természet és az alkotás jótékony hatását járja körül.

„Ez a sorozat a gyógyulásomban is segített, mert a természet és a kreativitás mindannyiunk számára gyógyító erővel bír”

– üzente Katalin hercegné a videó kísérőszövegében. A most megosztott „Tél” című záróepizód a befelé fordulás és a csend fontosságáról szól. „A tél csendje, a türelem és a belső béke mindannyiunkat feltölthet” – hangsúlyozta a hercegné, aki a videóval a természet regeneráló szerepére hívta fel a figyelmet.

A hercegné azonban nemcsak az interneten volt aktív. A jeles napot megelőzően, január 8-án Vilmos herceggel váratlanul felkeresték a londoni Charing Cross kórház dolgozóit, hogy megköszönjék a munkájukat. A The Guardian szerint Katalin a nagy napon édesanyjával és nővérével egy hungerfordi bisztróban, a The Funghi Clubban egy meghitt ebéddel ünnepelt. A személyes hangvételű videóval Katalin egyértelműen új fejezetet nyitott a kommunikációjában; a születésnapi finálé egyszerre volt egy mély gesztus a közönség felé és egy új irány kijelölése.

Via The Prince and Princess of Wales


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„A legjobban égni szeretek” – Gavalda Kinga, a kaszkadőr, aki a Trónok harcában Emilia Clarke helyett állt a tűzbe
Olyan sztárokkal dolgozott, mint Anthony Hopkins és Kate Winslet. Férje is a szakmában van, sőt, már a gyerekeik is kaptak filmszerepet.

Megosztom
Link másolása

Amikor Emilia Clarke a Trónok harcában épp fenségesen nézett a tűzbe, egy magyar csaj, Gavalda Kinga ténylegesen lángolt helyette. Mert van az a szakma, ahol a munka csúcsa az, amikor felgyújtanak, és Kinga az a kaszkadőr, aki állítja: „a legjobban égni szeretek”. Tizenhat évesen, egy lovardában csöppent a kaszkadőrök közé, akikkel hamar megtalálta a közös hangot, tizennyolc évesen pedig már egy reklámfilmben repült – írta a Meglepetés magazin.

A szülei arra nevelték, hogy a sport az élet része, és ha valamibe belekezd, csinálja egy évig.

Ebből lett úszás, tenisz, foci, küzdősport és lovaglás. „Mindez adott egy nagyon jó alapot ahhoz, hogy végül kaszkadőr lehessek” – mondja. Bár az Állatorvosi Egyetemen zoológusként végzett, a filmipar nem eresztette.

A specialitása pedig pont az lett, amitől a legtöbben pánikrohamot kapnának. „Amit sokszor csináltam és nagyon szerettem, azok az égések. Sok filmben »égtem«, a leghíresebb a Szabadság, szerelem, abban Szávai Viktória úgy hal meg, hogy megég. Azt én csináltam helyette.” Aztán jött a csúcs, a Trónok harca.

„A Trónok harca első évadában a főszereplő Daenerys Targaryen, akit Emilia Clarke alakított, bemegy a tűzkörbe, mert ott vannak a sárkánytojások – az is én voltam.”

A dolog persze nem annyiból áll, hogy valaki leönti magát benzinnel. „Nem félek, mert ugyan engem ér a tűz, de fantasztikus csapat áll mögöttem. Több réteg védőruha van ilyenkor rajtam, és speciális gélt kennek rám, hogy ahol a ruha nem fedi a testem, ott se égjek meg.” Minimum két oltóember, profi tűzoltók a háttérben – ez nem hazardírozás, hanem kőkemény szakma.

És ha már Hollywood, akkor jönnek a sztárok, akiknek a viselkedése a kellemes meglepetéstől a szikár profizmusig terjed. Anthony Hopkins például „rendkívül kellemes ember”. Emily Mortimerrel a Spectralt forgatta, és mivel a színésznő alkatilag inkább egy kedves titkárnő, mint akcióhős, Kinga csinált helyette mindent.

„Ő az egyetlen, akitől a forgatás végén ajándékot kaptam, és egy levelet, hogy mennyire hálás. Nagyon jólesett.”

Ryan Gosling a Szárnyas fejvadászban eléggé magának való sztárnak bizonyult. A Homelandben pedig a várandós Claire Danes helyett mászott ki egy ablakon a budai Várban, ment végig a párkányon, majd be egy erkélyre. A Lee című filmben Kate Winslet dublőre volt, aki producerként is szívén viselte a film sorsát. „Ő is elismerte a munkámat.”

De van egy sztár, aki mindent visz.

„Engem egyetlen sztár hoz izgalomba, a Brad Pitt. Ha ő jön Magyarországra, drukkolok, hogy újra találkozhassak vele.”

A World War Z forgatásán dolgoztak együtt, de a közös jelenetüket kivágták. Aztán Angelina Jolie filmjében is felcsillant a remény. „Ő persze berakta Pityut egy jelenetbe – mi ugyanis Pityunak hívjuk Brad Pittet –, és egy pillanatig úgy volt, hogy nagyon közel kerülhetek a kedvencemhez, de aztán sajnos lefújták ezt a részt.”

A szakma a magánéletét is átszövi: férje Kósa László kaszkadőr-koordinátor, két gyerekük pedig már szintén belekóstolt a filmezésbe. Kinga ma már inkább a háttérben segít, mert a forgatások tizenkét órás napjait nehéz összeegyeztetni a családdal.

„Azért szültem a gyerekeimet, hogy én nevelhessem őket, és nem egy bébiszitter. Nekem ők a legfontosabbak, a filmek csak utánuk következnek.”

Via Meglepetés


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Túlélte a Don jegét, de a háborút nem: egy magyar katona története, aki hazajött meghalni
A Don-kanyar évfordulóján nem hadmozdulatokra és veszteségszámokra emlékezünk, hanem egyetlen emberre. Egy fiatal férfira, aki hazajött a frontról – meghalni, és egy menyasszonyra, aki várt rá.

Megosztom
Link másolása

1943. január 12-én, a Don partján indult el az a hadművelet, amely a magyar hadtörténelem egyik legsúlyosabb tragédiájává vált. A Don-kanyar nemcsak hadosztályokat és számokat temetett maga alá, hanem embereket, szerelmeket, ígéreteket.

Ez a történet nem csak a frontvonalról szól, hanem arról is, ami otthon történt: egy fiatal férfiról, aki túlélte a Don jegét, de a háborút nem élhette túl:

Dohánytermesztő kisbirtokosok voltak, mégis bekerült a keleti frontra induló 2. Magyar Hadseregbe Hegedűs Ferenc. Ő már a második testvér volt a családban, akit besoroztak. Fiatal volt és erős, Rozália, a menyasszonya alig-alig engedte el, de nem volt mit tenni. Menni kellett.

Ritkán jött posta felőle. Anyja és szerelme együtt lesték a híreket, hallották, hidász lett, műszaki alakulat, na, ott biztos jó sora lesz. Teltek a hónapok, a két asszony egymásba kapaszkodva várta haza a legényt. Nagyon. Ő tudta ezt, és megfogadta, hogy hazamegy hozzájuk.

Éhezett és fázott. Árkot ásott, befagyott pontondarabokat pucolt. Aztán egyszer csak történt valami. Gyorsan kellett cselekedni ott a Don partján, kellett a híd, de azonnal. Nem volt idő mérlegelni, és a jég nem bírta el. Beszakadt. Nem egyedül süllyedt el a jeges árba, de csak kevesen tudták elkapni a kötelet, amit a társaik dobtak a partról. Míg a fagyott kötél marcangolta a tenyerét, Rozália arcát látta maga előtt. Ki kell kecmeregni. Nem maradhat most itt. Megígérte. Várják.

Ráfagyott a ruha, ropogott a jég a cipőjében. Gyorsan vetkőzött, dörzsölték hóval, aztán lilára fagyva vissza kellett vennie a deres-jeges egyenruhát. Hogy milyen rettenetesen fázott! Már másnap belázasodott. Félrebeszélt. Hátraküldték a hadi kórházba. Teltek a hetek, végül egy jószívű orvos azt mondta neki: Ferenc, menjen haza.

Haza! Hosszú volt az út, de végül megérkezett. Hogy örültek neki! Anyja, menyasszonya, az egész család összeszaladt, de ő csak kapkodott a levegőért és a szobába vágyott.

Jártányi ereje sem volt. Köhögött, fulladt.

Tüdőbaj - mondta a doktor és csak ingatta a fejét. Összesúgtak az asszonyok, előkerültek régi gyógymódok, de ő napról napra keskenyedett. Hétről hétre gyengébb lett. Rozika mellette töltötte minden idejét. Cserélte a borogatást, felrázta a párnáját és arról mesélt neki, milyen szép is lesz az esküvőjük. Hogy reggelig táncolnak majd, csak gyógyuljon meg!

Aztán egy nap a Ferenc keze már nem szorította vissza a Rozika kezét. Hazajött hozzánk meghalni - mondta az anyja, és vigasztalni próbálta az özvegy menyasszonyt.

Gyász borult a házra.

De ilyen temetést nem látott még a világ! A koporsó mögött hófehér menyasszonyi ruhában Rozika ment, egyedül, kezében egy gyönyörű virágcsokor. Mögötte feketében a gyászoló család, végig a falun, egészen a sírig.

Rozál így lett örökre Ferenc menyasszonya. Sosem ment férjhez, nem fogadott udvarlót. Még 65 évig élt, míg szeretett Ference mellé temették.


Megosztom
Link másolása