Képtelen vagy kiverni a fejedből az exedet? Lehet, hogy ez nem is szerelem, hanem limerence!
Ismerős az az érzés, amikor szakítás után hónapokkal is ugyanazon az exeden jár az agyad?
Amikor minden reggel úgy ébredsz, hogy fáj a hiánya? Hogy azonnal beindul a másikról szóló, megállíthatatlan gondolatfolyam?
A legtöbbször ez csak a romantikus vágyakozás normális, bár fájdalmas része.
De egy nő esetében a dolog elfajult. „Olyan volt, mintha behatolt volna az elmémbe” – mondja. „Mintha a saját gondolataim üldöznének.”
A kifejezést egy Dorothy Tennov nevű pszichológus alkotta még a hetvenes években, de most, a technológia fejlődés, a magány és a terápiás kezelések korában újra előkerült.
Orly Miller pszichológus szerint
A sima rajongástól az különbözteti meg, hogy
Miller szerint a mai digitális világ tökéletes táptalaja a jelenségnek: „A bizonytalanság és a szakaszos kapcsolattartás – vagyis minden, ami táplálja a limerence-t – mindenütt jelen van. A közösségi média állandóan a kapcsolat illúzióját tartja fenn, táplálva a fantáziát és az érzelmi kétértelműséget.”
Ám ez nem puszta agyalás. „Ez nem csak a fejben zajlik” – mondja Miller.
A kutatók szerint a jelenség átfedésben van a szenvedélyes szerelemmel, ami a kapcsolatok elején még normális. Akkor válik aggasztóvá, amikor „rögeszmévé, mániává alakul, amely megzavarja a mindennapi működést, a jóllétet, és kielégítetlen, egészségtelen kapcsolatokban jelenik meg”. Egyesek hajlamosabbak rá, például akik súlyos traumát éltek át, vagy akiknek a gyerekkorában az egyoldalú szeretet volt a minta.
Sam Shpall, a Sydney-i Egyetem filozófusa szerint viszont
„Tennov elutasította azt a nézetet, hogy a limerence szükségszerűen egészségtelen” – mondja. „Ez az emberi vágyakozás egyik sajátos formája: átalakító, néha megrendítő, de nem feltétlenül rossz.” A popkultúra persze imádja romantizálni a hajszát, de a valóságban a kimondott határok elleni kitartás már káros viselkedés, és a limerence erre nem mentség. A jelenség nem azonos a zaklatással, és nem is erotománia, amiben az illető tévesen azt hiszi, hogy a másik szereti őt. A limerence-ben szenvedők általában tudják, hogy az érzéseik talán viszonzatlanok.
A felismerés felszabadító lehet.
– magyarázza Miller. A terápia segíthet megérteni a mögöttes kötődési sebeket és szabályozni az érzelmeket. A kérdés az, miről is szól valójában ez a vágyakozás. Gyakran a magunkban elhanyagolt részekre, a biztonság vagy izgalom iránti kielégítetlen szükségletekre mutat rá. Shpall szerint a limerence-szel szembenézni annyit tesz, mint „szembenézni a vágy egyik legtisztább formájával”. Talán a cél nem is az, hogy teljesen kiirtsuk magunkból. „Lehet, hogy a cél nem az, hogy megszüntessük a limerence-t, hanem hogy bölcsen alakítsuk – hogy megbecsüljük az emberi érzések intenzitását anélkül, hogy hagynánk, hogy felemésszenek minket.”
Via The Guardian
