Kiakadtak a kommentelők: nyolcéves gyerek egyedül ment a játszótérre
Kertváros. Úgynevezett „jó környék”. Helyi anyukákat tömörítő facebookos csoport. Forró dróton érkezik a hír: „Két kisiskolás gyereket szülők nélkül engedtek le a társasházuk melletti játszótérre.” Ennek a kockázatait fejtegeti a posztoló.
Szerencsére inkább őszinte aggódás volt kiérezhető a posztból, mint ítélkezés. Így a komment szekció se robbant nagyot, a trollok is távol maradtak.
Eszembe jutnak az anyukák a játszótéren, akik hetven centinél messzebbre nem távolodnak el a csemetéjüktől. Van, aki az iskolás korú gyerek mellett is ott áll, amíg békésen homokozik.
Eszembe jut a döbbent csend a karácsonyi vásárban, amikor kiderült egy sokgyerekes család elsős nagyfiáról, hogy egyedül jár iskolába reggelente. Méghozzá busszal.
Eszembe jut az anyuka, aki mint „ősi vad, kit rettenet űz” rohan oda az elhuppanó gyerekéhez felkapni, és keblére szorítva vigasztalni. Vajon azért sír, mert megütötte magát? Vagy azért sír, mert látja a riadalmat az anyja szemén? Kívülről nehéz megmondani. De szerintem belülről se könnyű.
Hogy utált óvodába járni, mert sokkal nagyobb muri volt az árok szélén a többi gyerekkel bandázni. Rég volt. Kis falu volt. Talán igaz se volt...
De aztán rájövök, hogy én se voltam még iskolás korú, de már a földszinti lányokkal építettük a bunkert a társasház kertjében - évszaktól függően hóból, avarból vagy a lomtalanításból összelopkodott kincsekből. Nagymamám ebédidőben lekiabált az emeletről, délután pedig a felkapcsolódó utcai lámpák jelezték, hogy ideje hazamenni. Pedig akkoriban én „túlféltett” gyereknek számítottam.
Ám álszent se akarok lenni. Mert én is a lelkére kötöm az óvodás fiamnak, hogy a kertünknek csak azon a részén játszhat, amire rálátok a nappaliból és a konyhából. És nem tagadom: öt percenként rá is nézek. Vagy inkább két percenként… Sőt, a mai napig van bennem egy kicsi rossz érzés, ha az emeleten játszik a szobájában, amíg én a földszinten főzök.
Az biztos, hogy már több információ áll rendelkezésünkre. Több gyerekekkel kapcsolatos tragédia híre jut el hozzánk. És próbálunk ezekből helyes tanulságokat levonni. Csak felmerül a kérdés - és nem csak bennem, hanem a pszichológia és a szociológia számos szakértőjében -, hogy az emberi elme alkalmas-e ilyen mennyiségű adatot rendszerezni és kezelni? A megfelelő következtetésekre jutni - torzítások nélkül?
Vajon a rövidtávú veszélyek elkerülésével mennyit veszítenek a gyerekek hosszútávon? Önállótlanul és az állandó kontrolltól végletekig kimerült szülők mellett felnőni semmiképp se jó, de szinte garantált alapélménye lesz a felnövekvő generációnak.
Minek mekkora a kockázata? Na és a valószínűsége? Mi az az elővigyázatosság, ami valódi védelmet biztosít, és mi az ami csak megnyugtató álbiztonságot nyújt a szülőknek? Hány tudományterülettel kéne tisztában lennem, hogy ezekre a kérdésekre megfelelő választ tudjak adni?
Annyit tudok, hogy én most még nagyon messze vagyok attól, hogy egyedül elengedjem a fiamat a játszótérre. Viszont ha egy másik anyuka máshogy dönt, ígérem pont úgy fogok vigyázni az ő gyerekére, mint annak idején a kispadon üldögélő szomszéd nénik vigyáztak az árokparton játszó gyerekekre. Talán ezzel vissza tudok csempészni egy kis biztonságot a régi szép időkből ebbe az elidegenedett jelenkori valóságba. És ha egyre többen tesznek így, még a végén talán nem is lesz olyan veszélyes hely a világ.
