Gyerekkorban az egyik legfontosabb, várva várt ünnep a születésnap. Ilyenkor rengeteg ajándékot, kedvenc ízünkben elkészített tortát kapunk, eljönnek a szeretett rokonok, barátok, hogy mindenki minket ünnepeljen és a kívánságainkat lesse. Egy napig körülöttünk forog a világ.

Mármint a mesekönyvek szerint.

Mert hát talán mindenkinek volt már nem is egy olyan születésnapja, amikor nem azt kapta, amire vágyott, amikor nem azok jöttek el, akiket szívből szeret, vagy amikor pont a szülinapunkon keltünk annyira bal lábbal, hogy nem csak a köszöntéseket, de az újabb egy év elteltének tudatát is a hátunk közepére kívántuk.

Az ilyen esetekből tanulva aztán vagy betűre pontosan megtervezzük a saját születésnapunkat, és reméljük, hogy a belekalkulált résztvevők is tartják majd magukat az elvárásainkhoz, vagy feltesszük a kezünket és azt mondjuk: helló, Szülinap, lepj meg!

Szerencsére e kettő között azért vannak átmenetek.

De miben gyökerezik a magyar születésnap, miért NINCS és miért VAN még értelme felnőttként is ünnepelni a napot, amikor a világra jöttünk, és miért kezdte a szerző a 18. születésnapját a nyugati téri Mekiben?

Szentek emlékezete

Mielőtt rátérnénk a tárgyra, beszélnünk kell a névnapokról. Magyarországon ugyanis sokkal régebbi hagyománya van a névnapi köszöntésnek, mint a ma elterjedtebb születésnapnak, utóbbi ünneplésének módja szinte az előbbiéből származtatható. Hogy miért, az könnyen kitalálható: a történelmet- és ezáltal a szokásokat- azok írják, akik írni tudnak. Az írástudók pedig évszázadokig az egyház szolgálatában álltak, így amíg egy szentnek a születése vagy halála, mint közérdekű adat kérdés nélkül rögzítésre került a naptárban, addig az egyszerű emberek életeseményeinek dátumai évszázadokig feledésbe merültek.

Hazánkban az anyakönyvvezetés, és ezzel a lakosság születésnapjainak (és házasságkötésének, valamint halálozásának) naplózási szabályai végül csak 1894-95-ben rögzültek. Ennek legrégibb fennmaradt magyarországi emlékei viszont ennél jóval korábbiak: a soproni evangélikus egyház 1624, a kőszegi katolikus plébánia pedig 1633 óta vezeti matriculáját.

Ehhez képest az első magyar névnapi köszöntő, melyet írásban is rögzítettek, majdnem száz évvel korábbról, 1542 decemberéből származik. Ebben Nádasdyné Kanizsai Orsolya kíván és küld hites férjének minden jót, köztük a védőszentről elnevezett bélest és perecet:

Egy hasonló, de évekkel későbbi köszöntőre válaszul írhatta a férj 1560-ban kelt levelét:

„Szerelmes Orsikám. Igen megköszönöm, hogy megküldted az szent Tamás poharát, … adja a mindenható úr Isten, hogy sok esztendeig adjad meg.”

A „megadta a szente poharát” kifejezés alatt egy tisztességes bulit kell érteni, amire meghívó nélkül is bárki elmehetett. Így aztán érthető, hogy miért tartotta mindenki számon a lakóhelye szerinti tehetős emberek névnapját.

Az anyakönyvezés 1895. október 1-jétől datálható „államosításával” és a vallásosság csökkenésével végül a születésnapok vették át a mulatozásnak ezt a konkrét személyhez köthető, évenként ismétlődő szokását. De meddig?

Alkalom szüli a napot. Vagy fordítva.

I.e., vagyis az internet előtt honnan tudta az ásványrárói Mári néni a Pestre elszármazott unokájáról, hogy mekkorát nőtt vagy hogyan tud verset mondani? Hát onnan, hogy születésnapján meglátogatták őt, és ő is fölment a székes fővárosba az unoka zsúrjára. És ha Mári néninek és férjének 2 gyerekétől volt mondjuk 5 unokája, az máris 7+2 születésnapi alkalom, hogy találkozzanak, vagy legalábbis levelet, táviratot, csomagot küldjenek vagy telefonon beszéljenek egymással. Az év 52 hétvégéjéből el is telt 9, ha a névnapokat is tartják, akkor 18, vegyük hozzá a karácsonyt és a húsvétot és ripsz-ropsz elég eseményt kapott Mari néni ahhoz, hogy mindenkivel mindig tisztában legyen.

Aztán ez is megváltozott. A 90-es évektől egyre elterjedtebb lett, hogy a nagy kerek születésnapokat a felnőttek esetében is kiemelten kezeljük. Nagy értékű ajándékok, pénztárcához szabottan extravagáns bulik jelentették a „szente poharának” megadását. Ezekre az eseményekre azonban a szűk családi körön kívüli meghívottak továbbra is főleg információszerzés céljából mentek el, megnézni, ki mennyit hízott/fogyott, milyen kocsija lett vagy együtt maradt-e azzal a szőke csajjal a múltkori buliból. Kicsit, mint egy érettségi találkozón.

Viszont emiatt jelenleg épp a ló túlsó oldalán vagyunk (de nehéz arany középutat találni bármiben is...), hiszen a folyamatos online jelenlét elidegeníti az embert az „itt és most” kapcsolódásoktól. Belekényelmesedtünk abba, hogy nem kell rögtön válaszolnunk, nem szakítanak félbe minket, utánanézhetünk dolgoknak, mielőtt válaszolnánk, stb. (És akkor az online megjelenésünkről, filterezett, szerkesztett, előnyösre állított fényképeinkről még nem is beszéltünk.) És ugyan tagadhatatlan, hogy adott esetben pont az ilyen aszinkron kommunikáció vezet mélyebb megértésekhez, felismerésekhez, a jelen idejű és közös terű, face to face beszélgetések pótolhatatlanok.

Ebben a kicentizett idejű felnőtt világban ezért megint V.I.P. eseménynek számít egy közösen megünnepelt születésnap. A különbség annyi, hogy a régi udvariassági köröket elhagyva a mai felnőttek már őszintén el merik mondani, ha nem szeretik tartani a születésnapjukat, vagy nem a klasszikus értelembe vett módon kívánják azt megünnepelni. Én például, ha épp nem mások születésnapjának szervezésével vagyok elfoglalva, bőszen tervezem a saját változataimat, mert az én-idő mellett fontosnak tartom a minőségi mi-időt is.

E boldog nemszületésnap: tiéd!

Vannak olyan naptári napok, melyek születésnap szempontból nem olyan kényelmesek. Ilyenek a piros betűs állami ünnepek, az évzáró, érettségi környékén lévők, bár tudjuk, minden csak hozzáállás kérdése: egy augusztus 20-án született évekig hiheti, hogy a tűzijáték miatta van.

Decemberi gyerek lévén mindig is sérelmeztem, hogy emiatt sose volt még kabát nélküli kültéri ünneplésem. Kabátos viszont több is volt: egyszer budapest hídjait jártam végig egy téli estén különböző rokoni és baráti társaságokkal: a Margit-hídon a gimis osztálytársaimmal mentem át répatortát eszegetve, a Lánchídon a családom kísért végig, az Erzsébet-hídon a falumbeli barátok, és így tovább. Egyszer pedig a szalagavatóm utáni napra esett a szülinapom, amikor is az afterparty-ra való eljutás navigátor híján spontán Budapest by night túrává alakult. Az 5 nyalka érettségizővel megtömött Kispolski vagy egy órás késéssel érkezett a helyszínre, ahol a biztonsági őr közölte, hogy jöjjünk vissza egy óra múlva, mert most épp telt ház van, és nem engedhet be több embert.

Végül sikerült őket meggyőznünk, hogy a hőn áhított koronát másik cégér alatt szokták adni, és végül a buliba is eljutottunk.

Ezen szép emlékektől függetlenül mindig is irigykedtem a tavasz végén, nyáron vagy ősz elején születettekre, akiknek a naptár megadta a lehetőséget a kerti szülinapra.

Ezért aztán évek óta tervezem, hogy átrakom azt a december 12-ét május harmadik szombatjára, és mozgó ünnepet csinálok belőle. Az elmúlt 8 évben a gyerekeim miatt nem volt alkalmam és erőm végigvinni ezt a projektet, de elhatároztam, hogy legkésőbb a negyedik X-re meglepem magam egy ilyen nem-születésnappal.

Azt mindenesetre már megírtam az ismerősöknek, hogy erre az alkalomra legyenek szívesek megtanulni a Creedance Clearwater Revival együttes „Lookin’ Out My Backdoor” című számát, nem érdekel, ki milyen mosóteknőn fogja játszani, mert szeretnék ehhez a számhoz egy életre szóló emléket kapni. Mert szerintem emléket adni vagy kapni ajándékba az egyik legjobb dolog a világon.

Őrizd meg az emlékeid, s légy nagyon vidám

Senkinek sem kell elmesélni azt az érzést, amikor váratlanul meghalljuk kamaszkorunk egyik kedvenc számát, és szinte fizikailag is visszatérünk  a lehúzott ablakú, barátokkal megtömött kocsiba, a házibuliba, ami olyan jól sikerült, hogy a szomszéd ránkhívta a rendőröket vagy a fesztiválra, ahol hajnali négykor végre megcsókolt minket az a srác vagy lány, akit már délelőtt 10 óta fűztünk. Ez az összetett érzés számos agyterület egyidejű munkájával jár, más és más részek reagálnak a ritmusra, a szövegre vagy a zene tónusára. Egy számunkra kedves dal a jutalmazó központunkat is aktiválhatja, különböző neurotranszmittereket – dopamint, szerotonint, oxitocint – szabadítva fel, melyek mind a boldogságérzet kialakulásáért felelősek.

Valakinek a születésnapjára playlistet csinálni a közös emlékekből - ez ma is ugyanolyan értékes

A zenei emlékszerzés mellé szeretnék majd egyszer egy „szó-zászlós” tortát is. Apai nagymamám 70-dik születésnapjára készítettem először ilyet. Kb. 10x2 centis papírcsík közepére fogvájót ragasztottam (leggyorsabb a kétoldalú ragasztóval), félbehajtottam és a papír végét háromszög alakban bevágtam. Annyi ilyen zászlócskát csináltam, ahány meghívott volt, és mindenkit előre megkértem, válassza ki az ünnepelttel kapcsolatos legkedvesebb történetét, élményét, és adja meg nekem a történet címszavát. Ezeket felírtam a zászlókra, és az egyik születésnapi süteménybe szúrtam őket. A köszöntés és a hivatalos torta felvágása után következett a „szó-zászlós” süti, nagymamám egyesével kihúzta a zászlókat, felolvasta a címszavakat, és mindenki elmesélte róla a maga kedvenc történetét.

Minden csokor virágnál többet ért ez az ajándék, mert mindenkinek jutott belőle, és még Carte D’Or-os dobozok se kellettek ahhoz, hogy mindenki hazavihessen belőle pár morzsát.