„Béranyától születtem, anyám sosem tudott kötődni hozzám…” - Olivia megrendítő története tönkretett életéről
Olívia az első béranyától születő gyerekek egyike. A most 31 éves francia nő egész életét beárnyékolta születésének titka, de sokáig nem tudta, miért képtelen kötődni a szüleihez, és azok miért olyan ridegek vele. Boldogtalan volt a gyerekkora, pedig jólétben, gazdagságban nőtt fel. Csak egy valami hiányzott. De azt nem kaphatta meg. Most azért vállalta a nyilvánosságot, azért állt elő a saját történetével, hogy megpróbája megértetni a világgal, milyen embertelen ez az egyre inkább elharapózó gyakorlat.
- nyilatkozta a MailOnline-nak. Olivia így mesélte el megrendítő történetét:
„Sosem értettem, miért születtem az amerikai Louisville-ben. A születési anyakönyvi kivonatomban ott volt feketén-fehéren, de ennek így nem volt semmi értelme. Szüleim sosem éltek Kentucky-ban, nem voltunk amerikaiak, és semmilyen családi kötődésünk sem volt a helyhez.
Amikor megkérdeztem anyámat, azt válaszolta, hogy a kedvenc filmje, az Elfújta a szél játszódik ott (ami nem igaz), és mindig is azt akarta, hogy gyereke egy ilyen romantikus helyen szülessen. Ezért nevezett el engem Oliviának, Olivia de Havilland után. Akkoriban úgy gondoltam, ez egy gyönyörű történet, olyan, mint egy mese. Sok évvel később aztán kiderült, ennek a mesének a fele sem igaz; Kentuckyban születtem, mert egy amerikai béranya ott hozott világra.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Alig pár másodperccel a születésem után elvettek attól a nőttől, aki velem terhes volt - a saját petesejtjét termékenyítették meg - és kilenc hónapon át hordott engem. Ahelyett, hogy az én biológiai anyám karjaiban tettek volna, hogy gondoskodjon rólam és szeressen, egy férfi és egy nő vett át, akik sok pénzt fizettek értem. Harmincegy évvel ezelőtt a születésem ugyan lezárta ezt a pénzügyi tranzakciót, de csak a kezdete volt mindannak a traumának, mellyel azóta is küzdenem kell.”
Mivel rokonok között megengedett a petesejt adományozása, ezért a módszer egyszerű: a világhálón egymásra találó donor és gyerekre váró pár együtt elmegy a közjegyzőhöz, ott nyilatkoznak arról, hogy ők valójában rokonok, és onnantól legálisan ültethetik be (akár a donorba is) a megtermékenyített petesejtet.
Olívia így folytatja a történetét: „Míg a szívem mélyen együttérzek minden nővel, aki vágyik egy gyerekre, de nem tud természetes úton szülni, nem tudok örülni azoknak a híreknek, hogy épp kinek született béranyától gyereke. A tapasztalataim szerint a béranya szolgáltatása nem más, mint kegyetlenség - egy erkölcsileg aggályos dolog, amely életre szóló károkat okozhat.
Amikor én is szülő lettem - teljesen természetes úton, a húszas éveim közepén - csak megerősített ebben a tudatban. Az anya és a baba közötti kötelék szerintem olyasmi, amit nem szabadna megpiszkálni. Amikor az örökbefogadott gyerekek traumáiról írnak, néhány pszichológus az érzelmi és fizikai elszakadást 'ősi seb'-nek nevezi. Úgy hiszem, hogy ugyanez vonatkozik a béranya segítségével született gyerekekre is.
Nem csoda, hogy olyan boldogtalan emlékeim vannak a gyerekkoromból. Már kisgyerekként azt éreztem, hogy valami nem stimmel a családommal. A szüleim nagyon gazdagok voltak, az időnket a floridai Palm Beach és Franciaország déli része között osztottuk meg, fantasztikus házakban, teljes személyzettel és dadákkal.
A legjobb, legdrágább iskolákba jártam, olyan vakációkra mentünk, amelyekről mások csak álmodozhatnak.
Egyik szülőm sem ölelgetős típus, az egymást váltogató dadák, különböző nők hada gondoskodott rólam az idő nagy részében.”
Olívia tehát mindent megkapott, amit pénzen meg lehet venni, ahogyan a ma béranyák által szült szupersztárok gyerekei kapnak és fognak kapni. Mégis boldogtalan volt. Mégsem kapott meg egy valamit, amit pont pénzért nem lehet megvenni. Így beszél erről:
„Anya 49 éves volt, amikor megszülettem; lehet, hogy az életkora nehezítette számára, hogy a szeretete elmélyüljön, vagy a hiányzó biológiai kapcsolat köztünk. Bármi is volt az oka, az első naptól kezdve nem működött a kötődés.
A helyzet végül olyan rossz lett, hogy el kellett vinniük magukkal engem és egy dajkát, ha csak elmentek vacsorázni a barátaikkal, akkor is. Az iskolában sem lett jobb a helyzet, ott annyira kapaszkodtam a barátaimba, hogy szinte megfojtottam őket ezzel, így hamar meguntak és otthagytak.
Ahogyan idősebb lettem, felismertem, mennyire szokatlan — és valószínűtlen — az anyám életkorában gyereket szülni. És nem tudtam kiverni a fejemből Louisville-t és Kentucky-t. Amikor 16 éves voltam, az interneten kezdtem kutakodni. Rájöttem, hogy az Elfújta a szél című film nem Kentuckyban játszódik — hanem Georgia államban. Ami viszont folyamatosan felbukkant az kereséseim során, az az volt, hogy Louisville fontos központja a béranyaságnak. Ekkor összeállt a kép.
További kutatások során azt is megtudtam, hogy a béranyaság Franciaországban illegális — ma is. Az a felismerés, hogy egész életemben hazugságban éltem, csak még jobban megviselt.
Az aggodalmaimat magamban tartottam; nem beszéltem erről a szüleimnek. Magányos és zavarodott voltam, nem csoda, hogy mindez az az önpusztítás felé vitt.
Szüleim azt gondolták, hogy amit látnak, az a szokásos tinédzserkori lázadás, és majd rendbe jön minden idővel. De súlyosan depressziós lettem. Miután elköltöztem otthonról, több öngyilkossági kísérletem is volt, amiről szüleim semmit sem tudtak.
20 évesen Franciaországban egy este, miután az annyit ittam, hogy alig tudtam magamról, megerőszakoltak. A rendőrség nem volt opció, mert annyira szégyelltem magam és önmagamat hibáztattam. Végül rájöttem, hogy ha nem csinálok valamit, végem. Felkerestem egy terapeutát, és az ő segítségével leszoktam az italról és a drogokról.
Aztán találkoztam Matthiassal, a férfival, aki a férjem lett. Ő volt az én megmentőm és pszichológusom egy személyben. Nélküle, azt hiszem, ma már nem lennék itt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
24 évesen házasodtunk össze, és hamarosan teherbe estem Eleanor lányommal, aki már hatéves. Mivel engem egy idősebb anya nevelt fel, biztosan tudtam, hogy én fiatal anya akarok lenni.
Bár akkoriban semmilyen bizonyítékom nem volt arra, hogy béranya szült, amikor teherbe estem, minden sejtemmel éreztem. Még meg sem született a lányom, már tudtam, hogy bármennyi pénzt kínálhatnának nekem, sosem adnám oda őt másnak. Szinte földöntúli élmény volt az a gondolat, hogy ez a kis lélek ilyen közel van hozzám a testemben. Ugyanezt éltem át a későbbi terhességeim során is: a fiam, Theodore és August, ma már négy és kétévesek.
Mindegyiket otthoni szerettem volna megszülni (bár a lányommal végül kórházban kötöttünk ki), és azt akartam, hogy azonnal tegyék a testemre őket.
Az anyósom volt az, aki végül segített megtudni az igazságot. A 30. születésnapomra 2022-ben vett nekem egy olyan DNS tesztet, amelyet az ilyen típusú problémák megoldásához használnak. Mielőtt megcsináltam a tesztet, úgy döntöttem, hogy beszélek erről az apámmal. Egy nap, miközben a nyaralónk felé hajtottunk a hegyekbe, azt mondtam neki:
Ő azt válaszolta: „Meg kell beszélnem anyáddal, mielőtt elmondhatnék neked bármit is.”
Ez elég volt; ezzel a mondattal gyakorlatilag megerősítette a félelmeimet. Vártam, hogy ő vagy Anya szóbahozza később mindezt és elmondja a teljes történetet, de sosem tették meg, és nem látom már értelmét, hogy újra megkérdezzem.
Elküldtem a DNS-mintámat, és nagyon gyorsan megjött az eredmény, kiderült, hogy van egy unokatestvérem, aki Amerikában él.
Üzenetet küldtem neki, és elmondtam, hogy úgy gondolom, én béranyától születtem.
Azonnal válaszolt: „Ismerek valakit.” Az életem ebben a pillanatban megváltozott: idegesség, izgalom és igen, fájdalom öntött el. Ő kötött össze az egyik féltestvéremmel, aki aztán összeismertetett a többi három féltestvéremmel.
Nagyon kedvesek voltak, és hajlandóak voltak válaszolni az összes kérdésemre. Lassan megtudtam mindent. Az ő anyukájuk volt az a béranya, aki megszült, és ugyanúgy a biológiai anyám volt, mint nekik.
38 éves volt, amikor megszült engem, és már volt öt gyereke. A legfiatalabb gyerekük egy tragikus balesetben halt meg kétéves korában.
Ezután lépett kapcsolatba a béranya ügynökséggel. Olyan mélyen gyászolt, hogy nem lett volna szabad elfogadni őt jelöltnek - főleg, mert eleinte még a férjének sem mondta el a tervét.
De mivel a béranya szolgáltatás során komoly összegek cserének gazdát, könnyen figyelmen kívül hagyják a szülő anyák testi-lelki állapotát.
Egy idő után kiderült, hogy a biológiai anyám is kapcsolatba szeretne lépni velem.
Elkezdtünk levelezni. Először haragot éreztem. Meg akartam kérdezni tőle: „Miért tartottál meg öt gyereket, és engem eldobtál? Miért nem voltam elég jó ahhoz, hogy megtarts?”
Ehelyett inkább megkérdeztem, mi a kedvenc színe. Lila. Ugyanaz, mint nekem.
Az volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, hasonlítok valamelyik rokonomra.
Elmondta, hogy minden évben, a születésnapomon imát mond értem. Szeretnék hinni neki, de ezeket a szavakat olyan könnyű kimondani valakinek, aki kétségbeesetten szeretné hallani őket.
Azt is megtudtam, hogy a születésnapomat is úgy választották ki - a szülést megindították, hogy december 10-én szülessek meg, egy olyan napon, amely beleillett szüleim utazási terveibe. A béranyámat megkérdezték, hogy kézbe akar-e venni engem, de azt mondta a szülésznőnek: „Nem, nem bírom. Ha megteszem, tudom, hogy sosem engedném el.”
Néhány hét után a levelezés abbamaradt. Nem hiszem, hogy újra kapcsolatba lépünk egymással. Azt hiszem, hogy mentális problémákkal küzd.
Ettől függetlenül megmaradt a kapcsolatom a unokatestvéremmel, az ő anyjával (azaz az én nagynénimmel), és a féltestvéreimmel. Ők lettek az a család, amit mindig is kerestem, és remélem, egyszer mindannyian találkozhatunk majd személyesen.
Végre, ennyi gyanakvás után, bizonyosságot szereztem arról, ki vagyok én, mi történt velem.
Sok pénzt fizettek értem, felneveltek, és még mindig ragaszkodom hozzájuk. Reméltem, hogy az igazság felszabadít majd. Ehelyett az igazság depresszióba taszított, és újra pszichológushoz kellett fordulnom.”
Olívia tehát nem talált megnyugvást, hiába tudta meg, hogyan is jött a világra, ki az édesanyja. Úgy érezte tehát, a problémájáról beszélnie kell. A TikTokra tett fel egy videót, amiben elmondta, min ment keresztül. Természetesen az, hogy felvállalta, ami vele történt, megváltoztatta a kapcsolatát a szüleivel: „Tudtam, hogy amint nyilvánosan megszólalok, elidegenedem a szüleimtől. Sajnos pontosan ez történt. Találkoznak az unokáikkal, de többé nem beszélünk. Ettől függetlenül szeretem őket, és én nem haragszom rájuk.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Később kapcsolatba került azokkal a szervezetekkel, amelyek a béranyaság betiltásáért küzdenek. Úgy véli, nincs kivétel, a pénz nélküli béranyaság egy kamu. Akkor is hatalmas pénzeket fizetnek a gyermekre vágyók a béranyának, legfeljebb illegálisan.
Az ő hangját hallotta a baba napról napra, ahogy növekedett. Hozzá érezte kötve magát. És bár mélyen együttérzek azokkal, akik nem tudnak gyerekeket vállalni, a szomorú valóság az, hogy nem mindig kaphatjuk meg az életben azt, amit szeretnénk.”
Cikkünket vitaindítónak szántuk. A jövő héten azt járjuk körbe, kik, hol és mennyiért veszik igénybe ezt a szolgáltatást.
