Egy 6000 éves skót lelet mindent átír, amit Stonehenge-ről és a kőkorról gondoltunk
Míg a későbbi Anglia területén élők a neolitikum idején békésen pakolgatta a gigantikus köveket egymásra, hogy évezredekkel később Stonehenge néven csodálkozzon rá a világ, addig Skóciában egy másik, talán még bizarrabb építkezés zajlott. A Külső-Hebridák csendes tavainak mélyén ugyanis kőkori mérnöki csúcsteljesítmény rejtőzött. A Southamptoni Egyetem és a Readingi Egyetem régészcsapata májusban jelentette be, hogy
És itt jön a csavar: a radiokarbon-vizsgálatok szerint ez a mesterséges sziget, vagyis krannóg, már akkor állt, amikor Stonehenge első árkai még csak tervrajz szintjén sem léteztek.
A kutatók egy úttörő, sztereofotogrammetria nevű eljárással térképezték fel a teljes struktúrát. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy két, fix távolságban rögzített vízálló kamerával, drónnal és műholdas pontosítással készítettek egy hajszálpontos, háromdimenziós modellt a szigetről, a víz alatti és feletti részekről egyaránt.
Az építményt később, a bronzkorban és a vaskorban is bővítették és újrahasználták, de a lényeg a legalsó réteg: a keltezés szerint Kr. e. 3800 és 3300 között hozták létre. Vagyis több száz évvel Stonehenge legkorábbi építési fázisai előtt (amiről ugye szintén kiderült, hogy skót kövekből állították fel, amiket 800 km-en keresztül vonszoltak jelenlegi helyükre).
Ez az egész azért nagy szám, mert a régészek eddig úgy gondolták, a krannógok építése egy jóval későbbi, vaskori hóbort volt. Aztán persze jöttek az új kutatók, és szétrombolták ezt a kényelmes elméletet.
de a mostani feltárás az, ami részleteiben is megmutatja, hogyan nézett ki egy ilyen építkezés. Ez pedig átírja a brit neolitikumról alkotott képünket: a kor embere nemcsak a szárazföldön emelt monumentális kőköröket, hanem a tavak közepére is képes volt stabil, összetett szerkezeteket építeni.
De mégis mit csináltak ezeken az elszigetelt platformokon? A válasz a tó vizében hever, szó szerint.
A kutatók szerint ezeket nem véletlenül ejtették a vízbe, hanem szándékosan, rituális céllal helyezték el ott. A leletek arra utalnak, hogy a krannógok nem lakóhelyek voltak, hanem közösségi, ceremoniális központok, ahol lakomákat és szertartásokat tartottak. Egy korábbi kutatás során az edényekben talált ételmaradványokat is elemezték, és
A felfedezés persze nemcsak a tudományos közösséget, hanem a kutatókat is lenyűgözte. „Ilyet még nem láttam a brit régészetben” – kommentálta a felfedezést Duncan Garrow, a Readingi Egyetem régésze a National Geographicnek.
A befektetett munka nagyságrendjét érzékeltetve Vicki Cummings, a Central Lancashire-i Egyetem neolitikum-szakértője egy költői kérdést tett fel, szintén a National Geographicben: „Ki akarna az idejét kövek tóba hordásával tölteni?” A kérdés jogos, hiszen a szigetek építéséhez esetenként negyed tonnás sziklákat is mozgattak.
A kutatás nehézségeiről Fraser Sturt professzor, a Southamptoni Tengeri és Tengerészeti Intézet igazgatója beszélt: „A finom üledék, a hullámzás, az úszó növényzet és a torzult vagy visszavert fény mind akadályozzák a sekély vízi képalkotást… Ez a probléma régóta jól ismert frusztráció a régészetben.” A mostani technológiai áttörés éppen ezt a frusztrációt oldotta fel.
Az egész történet egyébként egy helyi búvárnak, Chris Murray-nek köszönhető, aki 2012 környékén bukkant rá az első neolit kerámiákra a krannógok körül, ezzel elindítva a célzott kutatásokat.
A most kifejlesztett, viszonylag olcsó és hordozható 3D-szkennelési módszerrel a jövőben felgyorsulhat a többi tó mélyén rejtőző titok feltárása is. Addig is marad a tény: évezredekkel ezelőtt a skót tavakban már olyan közösségi terek álltak, amelyek fejlett mérnöki tudásról és komplex társadalmi szerveződésről árulkodnak.
Hogy miért pont a víz közepén, mitől védhették meg ott a közösségüket és milyen célra használták valójában, azt még jó ideig csak találgathatjuk.
