Elegem van a süketelésből - olyan pasira vágyom, akire tényleg számíthatok
Olyan pasit szeretnék végre, aki tudja, mit, akar. Tudja, kit akar. Engem. Akinek eláll a szava, ha meglát. Akinek csillogást látok a szemében, ha rámosolygok. Akinek nem pittyeg percenként a telefonja, és nem néz oda kutakodva, hátha máshol is "kapás van", miközben velem randizik.
Olyan pasit szeretnék, aki rám fókuszál. Akit felhívhatok, ha valami felbosszantott, ha valamitől félek, ha valami fáj. Aki kiveszi az ásványvizes üveget a kezemből, akkor is, ha tudja, hogy ki tudom nyitni. Aki beledob egy kockacukrot a kávémba, mert tudja, hogy úgy iszom. Aki átugrik, ha lázasan fekszem, és még ha fogalma sincs a betegápolásról, téblábol egy kicsit körülöttem, összelögyböl egy minősíthetetlenül langyos, íztelen teát, hülye viccekkel próbál felvidítani, ami persze nem segít, de legalább megpróbálja.
Olyan pasit akarok, akire számíthatok. Hogy ha megkérdezik tőlem, van-e valakim, ne kelljen előbb végigfuttatnom a belső szoftveremen, hogy "tényleg, vajon van?"
Mert ugye csetelgetünk, meg randizgatunk, de tulajdonképpen fogalmam sincs, hányadán állunk, akar-e, urambocsá szeret-e, velem tervez-e. Olyan pasit szeretnék, akivel együtt kuckózhatunk az ágyban esős vasárnap délelőttökön, bevásárolhatunk a piacon, jókat veszekedhetünk, hogy romkomot vagy az új Marvelt nézzük-e meg a moziban.
Elegem van a kifogásokból. A félelmekből, a mű-óvatosságokból, az agyonsérült, soha-nem-elérhető, szétcsúszott és elbizonytalanodott alakokból, akik vagy bezárkóznak a saját kis világukba, vagy olyan szédítő ütemben és mennyiségben csajoznak, mintha az életük múlna rajta, csak nehogy bárkit is komolyan kelljen venni.
Nem hiszem, hogy túl sokat kérek. Mert nagyon sokat tudnék adni. De csak olyasvalakinek, aki végre OTT VAN NEKEM. Aki törődik velem. Akinek nem pótlék vagyok, nem időtöltés, nem lehetőség, nem "hátha", hanem bizonyosság.
Rohadtul elegem van a süketelésből. Olyasvalakit szeretnék, akit szerethetek, és aki szeret. Mondjátok, tényleg olyan bonyolult ez?