Molnár Anikó: A férfiak nem bírják elviselni, ha egy nő határozott és magabiztos

A 2026-os foci-vb úgy indult csütörtök este a köztévén, mintha valaki elfelejtette volna, hogy már nem 1986-ot írunk, és a nők nemcsak a konyhából hallgatják a meccsek hangfoszlányait, miközben a család vacsoráját készítik. Az M4 Sport stúdiójában Dragóner Attila, korábbi válogatott focista és a csatorna szakértője ugyanis egy olyan gondolatmenettel nyitott, amitől a műsorvezető, Berkesi Judit láthatóan másodpercek alatt lefagyott.

Berkesi azonnal közbeszólt, hogy ez talán nemcsak a férfiaknak szóló esemény, de a szakértőt nem lehetett megállítani. Azzal folytatta, hogy lényegében bocsánatot kér a női nézőktől, amiért a következő öt hétben elveszítik a párjukat.

A nyitómeccs félidejében aztán jött a korrekció: Dragóner elnézést kért a stúdióban, amiért félreérthetően fogalmazott – írta a 24.hu. Az eset addigra persze már körbejárta a magyar internetet, jelezve, hogy egy ekkora sportesemény nyitányánál talán már nem férnek bele az ennyire régimódi, sztereotip megjegyzések.

Nagy Ervin, a magát „dunaújvárosi parasztgyereknek” valló színész, aki sokáig hallani sem akart vasalt ingről, most egy „rendes munkahelyre” kénytelen bejárni, ami azonnal egy két hete a nappaliban álló ingkupacot eredményezett. A Nagy–Borbély házaspár legfrissebb, a Nők Lapja Évszakoknak adott interjújában olyan őszintén beszéltek a mindennapi harcaikról, hogy abban egy fél ország magára ismerhet.

A színésznő elmondta, a gyerekek miatt különösen figyelnek a vitákra. „Nem akarom, hogy a gyerekek úgy nőjenek fel, hogy állandóan kiabálnak körülöttük” – mondta Borbély Alexandra, miközben azt is elárulták, a színpadra azért mentek már fel úgy, hogy előtte pár órával még az előadás lemondásán gondolkodtak. Aztán a tapsra persze mindig kibékülnek.

Borbély szerint a legutóbbi vita gyökere, hogy a férje imázsa és a valóság most épp frontálisan ütközik.

A gyakorlati megoldás azonban elakadt a kivitelezésnél. „Azt gondoltam, hogy jóasszonyként megoldom, hogy rendben legyenek az ingei. Csak annyit kértem, válogassa ki, melyiket kell és melyik nem. Ez a kupac most már két hete ott van a nappaliban.”

Borbély szerint a helyzet tökéletesen leképezi a nemek közti feszültséget.

A színésznő nevetve tette hozzá, hogy ez szinte az összes férfira igaz, mire Nagy Ervin odaszúrta, hogy „kivétel David Beckham”.

Via Story

„Az ájulás szélén is úgy kell tenned, mintha halálosan élveznéd” – nagyjából ennyi a lényege a magyar kereskedelmi televíziózás aranykorának, legalábbis ha Bombera Krisztina kendőzetlen vallomását vesszük alapul. Miközben a képernyőn a profizmus és a magabiztosság volt a kötelező viselet, a kulisszák mögött egy egészen másfajta daráló ment. Balázsy Panna pedig mindeközben épp azt magyarázza el, miért nem akar már visszatérni abba a világba, amit a legtöbben a csúcsnak gondoltak.

A terep, ahol mindez elhangzott, a Neshama TV Párban című műsora volt, ahol Hidas Judit kérdezte a hazai média két megkerülhetetlen arcát - írja a Blikk.

Bombera nem is finomkodott, amikor a híradós évek katonás fegyelméről és a stúdióstresszről beszélt, ami szerinte egy kőkemény túlélőjátszma volt. A felszín mögött a valóság egészen más képet festett.

A vallomásból kiderül, hogy a képernyősök mentális és érzelmi terhei láthatatlanok maradtak egy olyan rendszerben, ahol a hibátlanság volt az alapelvárás.

És miközben Bombera a rendszer kíméletlenségét boncolgatta, Balázsy Panna arról beszélt, ő miért nem a régi kerékvágásba akar visszatérni. Számára a mostani helyzet nem a nagy comebackről szól, hanem egy tudatos fókuszváltásról. Úgy látja, a televíziózás megváltozott, és ő is másra vágyik már.

A két, látszólag eltérő pályaív azonban egy nagyon is közös ponton találkozott: a tévé felelősségén. Panna felidézte, hogy az értelmiségi elit gyakran fentről kezelte a kereskedelmi csatornák világát, miközben Bombera szerint az ő missziójuk éppen az volt, hogy a nehéz, komplex témákat is „demokratizálják”, vagyis eljuttassák a szélesebb közönséghez. Ez a küldetéstudat tartotta őket a pályán akkor is, amikor a körülmények minden voltak, csak ideálisak nem.

Valamikor a hetvenes években... Amikor a levegőben megült a várakozás, és tudtuk, hogy mindjárt feltűnik a képernyőn egy hős lóháton, egyenes tartással, fekete hajjal. Gojko Mitić, a keleti blokk gyerekszobáinak örök főnöke, a szombat esti tévé-matinék indiánja ma töltötte be a 86-ot, és vele együtt egy egész generáció nosztalgiája is szintet lépett. Az egészben persze az a legszebb, hogy Mitić úgy lett a mi Winnetounk, hogy filmen soha, egyetlen képkockán sem játszotta el Karl May apacs hősét.

A dél-szerbiai Strojkovce falujából, Leskovac mellől indult 1940. június 13-án, hogy aztán a Belgrádi Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán szerzett diploma után a német DEFA filmgyárban kössön ki, ahol ráöntötték az összes nemes vadember szerepét.

Mitić 1966-ban az A nagy medve fiaiban Tokei-ihto szerepével robbant be, és onnantól nem volt megállás. Jött a többi főnök: Chingachgook, Tecumseh, Ulzana – mindegyik filmben ő volt a tartás, az erkölcsi iránytű, a férfi, aki inkább meghal, de nem adja fel az elveit a kapzsi sápadtarcúaknak.

A dolog pikantériája, hogy miközben a Vasfüggöny innenső oldalán mindenki „a Kelet Winnetoujaként” emlegette, a nyugati mozikban a szerepet a francia Pierre Brice vitte el. Mitićnek egészen a rendszerváltásig kellett várnia, hogy hivatalosan is megkapja a szerepet, de akkor már nem a filmvásznon, hanem a színpadon – írta a Süddeutsche Zeitung. Itt kezdődik a legenda második, talán még erősebb fejezete.

A helyszín Bad Segeberg, egy Hamburgtól nagyjából 50 kilométerre fekvő kisváros, ahol egy régi kőfejtőben, a Kalkberg arénájában évtizedek óta tartják a Karl-May-Spiele nyári fesztivált. Mitić 1992-ben lépett először a porondra Winnetouként, és ott is maradt egészen 2006-ig. Tizenöt évad, 1024 előadás és több mint 3,6 millió néző – ezek a puszta számok. A Karl-May-játékok akkori vezetője, Ute Thienel a búcsú idején így összegezte a korszakot: „Búcsúzunk a mi Winnetounktól, Gojko Mitićtől, aki 15 játékszezon után távozik; 1024 előadásban több mint 3,6 millió nézőt lelkesített”.

A búcsúdarab stílusosan a Winnetou III. volt, amelyben a főhős meghal. A színész maga is aktívan formálta a távozás körülményeit. „Ezt szinte magam választottam” – nyilatkozta, majd hozzátette: „Szép búcsú ez a nézőknek is”

De a közönség nem engedte el. Hét évvel később, 2013-ban Mitić visszatért a Kalkberg arénájába, de már nem Winnetouként, hanem annak apja, Intschu-Tschuna szerepében. A gesztus szimbolikus: a hős átadja a stafétát, és a törzs bölcs öregjévé válik. A fesztivál 2016-ban tiszteletbeli törzsfőnök címmel ismerte el a munkásságát.

Amikor évekkel később kérdezték, beszélt arról is, mit jelent számára az indiánok filozófiája, ami messze túlmutat a tollas fejdíszeken és a harci kiáltásokon. „Az indián összhangban él a természettel. Nem ‘hajtja uralma alá’…” – fogalmazott, finoman odaszúrva a modern fogyasztói társadalomnak.

És talán pont ez a Mitić-jelenség titka. A kelet-európai retró nosztalgia mögött van egy mélyebb üzenet a becsületről, a barátságról és a természet tiszteletéről, ami ma talán relevánsabb, mint valaha. Mitić, aki a kaszkadőrmutatványai jelentős részét maga végezte, nemcsak eljátszotta a hőst, hanem a fizikai jelenlétével hitelesítette is.

Amikor ma, a 86. születésnapján visszanézünk erre a pályára, ugyanazt a poros, nyári levegőt érezzük, mint a kalkbergi arénában. Látjuk a lovat vágtatni, halljuk az ostor csattanását, és tudjuk, hogy a hős addig él, amíg van egy közösség, amelyik hisz benne. Gojko Mitić közössége pedig ma is itt van. Boldog születésnapot, Főnök.