Miért jó mindig a legrosszabbra készülni? Így ver át az agyad, amikor nagy terveket szősz
Az emberi agy egyszerűen imádja alábecsülni a kockázatokat és a feladatokhoz szükséges időt – főleg akkor működünk így, ha az időt, a ráfordított energiát vagy a felmerülő kockázatot kell megbecsülni. Ilyenkor valami furcsa történik: minden gyorsabb lesz, minden egyszerűbb, minden megoldhatóbb. A pszichológia ezt a jelenséget tervezési tévhitnek hívja, és az egyik legmegbízhatóbb emberi gyengeségünknek számít.
A céges világ erre talált ki egy meglepően őszinte módszert: a premortemet. A logika brutálisan egyszerű. A projekt elején összeül a csapat, és nem azt kérdezik meg, hogy „hogyan lesz ez sikeres?”, hanem azt, hogy „képzeljük el, hogy ez már csúfosan elbukott. Mi történt?” Nem optimista víziók jönnek, hanem késések, félreértések, kiégés, túltervezés, elhallgatott problémák. A premortem nem megoldásokat keres, hanem okokat. És pont ezért működik.
A csapat végre kimondhatja azokat a mondatokat, amik egy normál projektindítón kínosak lennének: hogy nincs elég erőforrás, hogy a határidő irreális, hogy az ügyfél mást akar, mint amit gondolunk. A pozitív bullshitelés helyett kontrollált pesszimizmus jön. És ebből meglepően jó döntések születnek.
Na de itt jön az érdekes rész: ez az egész nem csak cégeknek működik.
Premortem a magánéletben: ugyanaz az agy, ugyanaz a hiba
A tervezési tévhit nem kapcsol ki munkaidő után. Ugyanazzal az optimista aggyal tervezzük meg a költözést, az életmódváltást, a karácsonyt, a nyaralást, a válást vagy éppen azt, hogy „mostantól minden reggel futni fogok”. És ugyanúgy meglepődünk, amikor nem úgy alakul.
A magánéleti premortem pont ugyanazt csinálja, mint a céges változata, csak PowerPoint nélkül. Kiválasztasz egy helyzetet – mondjuk egy nagyobb döntést vagy változást –, és felteszed magadnak a kérdést: „Képzeljük el, hogy ez fél év múlva kudarc. Miért?”
Elkezded felsorolni a lehetőségeket. Elfáradsz. Elfogy a motiváció. Közbejön az élet. Nincs elég pénz. Túl sok mindent akartál egyszerre. Nem kértél segítséget. Nem volt B-terv. A premortem itt sem a megoldásokról szól első körben, hanem arról, hogy végre őszintén végiggondold: hol fog ez elcsúszni, ha elcsúszik.
Miért felszabadító ez a gyakorlat?
Azért, mert leveszi rólad azt az irreális nyomást, hogy mindent jól kell csinálnod. A premortem nem azt kérdezi, hogy elég jó vagy-e, hanem azt, hogy ember vagy-e. Fáradékony, befolyásolható, korlátozott kapacitású. És amikor ezt előre elfogadod,
Ez a módszer különösen jól működik olyan helyzetekben, ahol hajlamosak vagyunk magunkat hibáztatni: diéták, új szokások, nagy életmódváltások. A premortem segít különválasztani a rossz tervet a rossz önképtől. Nem azért nem sikerült, mert gyenge vagy, hanem mert eleve nem volt reális.
A kudarc előrehozása, mint önvédelem
Van ebben valami paradox módon megnyugtató. Amikor előre végiggondolod, mi romolhat el, a valódi kudarc már nem lesz akkora sokk.
És ez a különbség aközött, hogy feladod, vagy korrigálsz és folytatod tovább, csak sokkal ügyesebben.
A premortem nem pesszimizmus. Nem is cinizmus. Inkább egy felnőtt viszony a valósághoz. Annak elfogadása, hogy a jövő nem egy motivációs poszt, hanem egy csomó egymásra torlódó, kiszámíthatatlan tényező.
És talán pont ezért működik: mert nem azt kérdezi, hogy hogyan lesz minden tökéletes, hanem azt, hogy hol fog fájni – és mit tudsz tenni azért, hogy kevésbé fájjon. Ha ezt időben megkérdezed magadtól, jó eséllyel ritkábban kell majd utólag.
