Elég az ócska dumából: aki félrelép, az nem szerelmes, és kész
Rengeteg eltérő teóriát olvashatunk a félrelépések pszichológiájáról. Van, aki szerint nincs jelentősége egy kis kalandozásnak, míg mások főbenjáró bűnként tekintenek rá. Van, aki szerint mindig a hűtlen fél a hibás, míg mások szerint a megcsalt félnek is magába kell néznie.
Az IHeartIntelligence cikke azt állítja, hogy csak olyan kapcsolatban fordulhat elő a félrelépés, ahol egyáltalán nincs szerelem.
Mivel a párkapcsolatok alapja (kellene, hogy legyen) a hűség, az őszinteség és a tisztelet, aki félrelép, az megszegi kábé az összes felsorolt értéket. Amennyiben máshol keresed a boldogságot, eljátszod a párod bizalmát, mit sem törődve azzal, mennyi fájdalmat okozol neki.
Sok ember előszeretettel hárítja a felelősséget a másik félre, és hivatkozik arra, hogy "ha minden rendben lett volna köztünk, biztosan nem nézek másfelé". Ám a félrelépést nem lenne szabad egy kalap alá venni a kapcsolat minőségével, hiszen ha egy probléma megoldását keressük, azt csakis nyílt kommunikációval és kompromisszumkészséggel találhatjuk meg. Ebben az egyenletben nincs helye harmadik félnek, hiszen arra még sosem láthattunk példát, hogy egy kívülálló mentett volna meg egy bajba jutott viszonyt.
Rossz hírünk van: aki máshol keresi a boldogságot, az már rég nem szeretné helyrehozni a megromlott kapcsolatot.
A cikk szerzője azt is felveti, hogy aki egyszer félrelép, az valószínűleg többször is megteszi majd, hiszen személyiségjegyeiből kifolyólag nem képes a monogám párkapcsolatra. Ez az embertípus jóval nehezebben köteleződik el, jóval nehezebben esik szerelembe, mint az átlag, így könnyebben kísértésbe is esik.
Félreértés ne essék: a megcsalást nem a rossz szándék vezérli, az emberek döntő többsége nem szeretne fájdalmat okozni párjának. Ettől függetlenül aki ezt megteszi, az nem veszi figyelembe társa érzéseit, csakis saját ösztöneit és vágyait követve hoz döntést. Ez pedig nem szerelem. Legalábbis nem igazi. Most őszintén, akkor van értelme küzdeni érte?