„Egy Facebook-jelszóból jöttem rá: a mintaférjem egy sugar daddy”
– Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de engem meglepett, hogy ön ilyen szép – vágtattam be rögtön elefántként a porcelánboltba, de hát kicsúszott, ez van.
– Köszönöm, de biztos ismeri a mondást, hogy a legszebb nőt is unja valaki. Én egyébként nem profitáltam valami sokat a szépségemből, nem tudtam "aranyra váltani" – nevetett. Egy férfit szerettem huszonöt évig, teljesen immunis voltam a többire. Aztán mégis kiderült, hogy ő huszonöt évig unt engem.
Mosolyában összesűrűsödött egy negyedszázad keserűsége.
– Azért csak nem unta önt huszonöt évig...
– Jó, akkor húszig, addig göngyölgettem vissza a szálakat, de mindegy is. Tény, hogy ha nincs a modern technika, főleg a Facebook, soha nem jövök rá, hogy az egész házasságom alatt palira vettek. Én utálom a kütyüket, okostelefonom sincs, a netet egyszer megmutatta a fiam, de egy óra után úgy belegabalyodtam, hogy hagytam is a fenébe. Volt nekem elég dolgom, egy bankban dolgozom, ott persze kell a kompjúter, de annyi elég is volt.
A férjemmel az egyetemen ismerkedtünk meg, diploma után rögtön összeházasodtunk, megszületett a fiunk. A férjem ügyvéd, lett praxisa, szépen gyarapodtunk, telt mindenre, na. Bejártuk a fél világot, télen két-három, osztrák sítúra, nyáron nagy baráti garden-partik. Azt hittem, tökéletes életünk van.
Nézte a sötéten csillogó Dunát. Arra gondoltam, milyen alattomos is ez a "tökéletes" szó. Mennyi becstelenséget, sumákolást, árulást tud elfedni. Ő folytatta.
– Tudom, hogy egy közhely vagyok. De én tényleg azt hittem, hogy lehet olyan házasságban élni, ami a nagykönyvben meg van írva. Én mindig monogám voltam, lepörögtek rólam a bókok, az udvarlás, szentül hittem, hogy a férjem is így van vele. Otthon soha egy hangos szó nem esett köztünk, az ágyban is klassz volt együtt, azt hittem, szeretjük egymást. Oda ment, ahova akart, ha elutazott, naponta kétszer hívott, soha nem ellenőriztem.
Büszke voltam, hogy egy jóvágású, halk szavú pasit fogtam ki, akit mindig mintha skatulyából húztak volna ki. Öltönyök, szivartárca, mértéktartó, soha nem eltúlzott kedvesség a baráti körünk nőtagjaival szemben.
– Mitől borult ki a bili?
– Attól, hogy hozzánk csapódott az egyik harmincas kolléganőm és a férje. Eljöttek a társaságunkkal síelni, aztán összejártunk. És aztán egyszer Juli – így hívják a lányt – meghívott ebédelni, és kerek perec kibökte: "Te, Andi, lehet, hogy most egy életre meg fogsz utálni, de tudod, hogy a férjed hónapok óta próbál engem felcsípni a Facebookon?"
Totál lefagytam. Tudtam hogy a férjem esténként folyton a laptopját bújja, de azt hittem, munka, vagy csak netezget...Aztán Juli elmesélte, hogy az én édes, ártatlan uram minden este ír neki azon a cseten vagy mi, és fűzi rendesen, hogy "szökjenek meg" kettesben egy osztrák wellness-víkendre. És mindent fizet. Undorító. Bevallom, ott helyben elbőgtem magam, Juli meg együttérzően azt mondta: "Figyelj, szerintem szerezd meg a belépőkódját meg a jelszavát, és nézz körül a Facebookján. Nekem nagyon rutinosnak tűnt, nem hiszem, hogy én vagyok az első."
– És ön megszerezte...
– Naná. Kellett hozzá a nagyfiam, meg némi trükközés, hogy nyugiban hozzáférjek a laptopjához, de sikerült.
És akkor ott, a fiam meg az én saját szemem előtt – együtt néztük végig a profilját meg a csetjeit – kirajzolódott a férjem másik arca: a notórius sugar daddy, más szóval p...nabubus.
Az még hagyján, hogy olyan mennyiségű pózolgatós fotót rakott ki magáról, ami egy filmsztárnak is a becsületére vált volna. Fürdőgatyában az Adrián, a motorcsónakon, amit a barátainkkal bérelt. Gucci öltönyben a jogászbálon – persze nélkülem, pedig én is ott voltam. Télen márkás sícuccokban domborítva a hegycsúcson...komolyan, mint egy playboy.
A fiam azt mondta, hogy ezt már ő is látta, de nem vette komolyan, tudta, hogy az apja elég hiú ember. De aztán kattintgatott egy ideig, és szépen az is kiderült, hogy életem párja a magamutogatás mellett egy csomó fiatal cicababát követ vagy mi, akiknek küldi a szívecskéket, meg ilyen puszis szmájlikat, főleg a lányok pucsítós, cicikirakós képeire.
Egyszerűen nem hittem a szememnek. És persze a cset. A baráti társaságunkból legalább öt huszas-harmincas feleséggel levelezgetett, titokban. Röpködtek a flörtölős, huncutkodós poénok, a kávémeghívások, és durvább esetekben a "mikor bújunk megint össze", "még mindig érzem az illatodat", "jövő hónapban el tudok szökni egy hétvégére, már most megvadulok érted" jellegű szövegek.
Olvastam azt a sok rémséget, és az egész életem ott omlott össze. Szegény fiam azonnal töltött nekem egy nagy pohár vörösbort, pedig alig iszom: "Anya, ezt most hajtsd le."
– Huh... kemény. De nem lehet, hogy ez csak valami kapuzárási pánik? Az öregedő, hiú férfiak gyakran beleesnek ebbe, a Facebook pedig a félrekaffantások aranybányája, ezt mindenki tudja.
– Igen, én is ezt hittem, de az uracskám már lassan hat éve "aranybányászik." Néha hallottam, ahogy társaságban a barátaink nevetgélnek, hogy a férjem milyen "vagány a Facebookon", de eszembe se jutott, hogy ez rosszat jelenthet. Aztán elkezdtem telefonálgatni, meg személyesen előszedni a barátnőimet, nőismerőseimet. Érdekes, szemtől szemben mindenki őszintén elmondott mindent, pedig addig akkora kuss volt... Kiderült, hogy a férjem már 15-20 éve is megkörnyékezte, akit tudott.
Az egyik barátnőmet a válóperes tárgyalása MÁSNAPJÁN hívta meg egy 'búfelejtő víkendre', de ő legalább elhajtotta a fenébe. Akikkel meg egyértelműen ágyba is bújt, a barátaink feleségei – kettővel tudtam beszélni –, azok nekem könyörögtek, hogy le ne buktassam őket a férjeik előtt. Még volt pofájuk.
– És most mi a helyzet?
– Hát...mindig büszke voltam arra, hogy soha nem emeltem meg a hangomat senkivel – na ez most megváltozott. Azon az estén, amikor ráborítottam az összes fekáliát, amit kiderítettem róla, úgy ordítottam, mint egy állat. Az összes márkás öltönyét kivágtam az előszobába, a laptopjával együtt.
Persze próbált tagadni, meg hogy ez az egész csak szórakozás, neki semmit nem jelentett, csak egy kis változatosságra vágyott, meg ilyen lagymatag dumák, de felőlem mondhatta. Már el is költözött, bérel valami lakást, én meg benyújtottam a válókeresetet. Egyelőre a fiam se áll szóba vele. Ő is sokkot kapott.
Erre tényleg nem volt mit mondani. Már az Erzsébet-hídnál álltunk, zúgtak el mögöttünk az autók, hallgattuk a Duna halk lögybölését.
– Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de huszonöt év alatt tényleg nem sejtett semmit? – kérdeztem végül.
Nézett rám, a szeme tele volt szégyennel, rázta a fejét.
– Rengetegen kérdezik ezt tőlem. Azzal vádolnak, hogy homokba dugtam a fejem. Olyat is hallottam, hogy "az asszonyok többsége szemet huny afölött, hogy agyoncsalják, a békességért meg a jólétért", de higgye el, nálam nem ez van. Olyan nehéz elhinni, hogy léteznek emberek, akik egyszerűen nem feltételeznek rosszat a másikról, főleg nem az életük párjáról? Akik tényleg hisznek abban, hogy ha ők becsületesek és hűségesek, akkor a másik is az?
– Én elhiszem. De nagyon furcsa belegondolni, hogy ha nincs a Facebook, ön talán az egész életét boldog tudatlanságban éli le.
Megint elmosolyodott, azzal a gyönyörű, de most már fáradt mosolyával.
– Igen. Egy hazug boldogságban, hazug férjjel, hazug barátnőkkel, hazug barátokkal, akik ezek szerint végig falaztak neki így vagy úgy, hazug sítúrákkal, hazug adriai nyaralásokkal.
Úgyhogy tudja, mit? Én hálás vagyok a Facebooknak. Mert megmutatta a férjem igazi arcát. Tükröt tartott az egész kamu házasságomnak.
Eltart egy darabig, amíg ezt megemésztem. Ettől függetlenül, ha valaha szóba állok még egy férfival, csak egy feltétellel teszem: ha nem lesz fent a Facebookon. Meg máshol se. Engem nem csalogasson többé egy ilyen kétszínű kandúr. Se a virtuális valóságban, se a valódiban.
Fotó: Pixabay
