„Egy elvált férfinak nem te leszel az első, csak pótalkatrész vagy” – beszélgetés egy második feleséggel
– Mondtad a telefonban, hogy jógázol. Én is – törtem meg a csendet, ahogy elkezdtünk ténferegni a kilátó felé.
– Aha. Még csak pár hónapja járok. Óriási érzés, hogy egy héten egyszer van másfél óra, amikor szabad vagyok.
– Nem érzed szabadnak magad?
Bebújt a barna haja mögé.
– Mozaikfeleségnek lenni börtön. Én legalábbis úgy élem meg. Belefáradtam, hogy kifelé előadjam a tökéletes családanyát, egy családban, ami nem is az enyém.
Meglepett, hogy ez ilyen hirtelen kibukott belőle. Mióta feszíthette őt odabentről? Csendben bandukoltam mellette, ő belekezdett.
– Tibivel akkor ismerkedtem meg, amikor már fél éve külön éltek a feleségével. Zajlott a válóperes tárgyalás, a csaj lépett le egyébként, összeköltözött egy másik pasival, az is a családját hagyta ott miatta. Én meg kaptam egy megtört szívű pasit, aki rajongott értem, és hétvégente egy öt, meg egy nyolc éves kisfiút. Harminchárom voltam, már nagyon akartam családot. Azt hittem, beütött életem mázlija: itt egy óriási szerelem, meg egy “kész” család. Tibi mellettem lassan kiheveri az asszonyt, én sokkal jobb leszek, szülök neki egy gyereket, és élünk szépen, mint hal a vízben.
– Gyanítom, hogy nem így történt.
Kuncogni kezdett. Keserűen.
– Ha irodalmi nyelven akarnék fogalmazni, azt mondanám: beb...ott az élet. Nem azonnal, hanem szépen, fokozatosan. Rájöttem, hogy amibe szerelemittasan belesétáltam, az tulajdonképpen egy csapda.
Összebútoroztam egy fél-elvált pasival, akinek a bírósági papír nem jelentett semmit. Továbbra is a volt asszony csicskája maradt, na meg persze családapa. A régi családjában, nem a miénkben. Érted? Engem elvett ugyan, de nem teljes jogú feleség kellett neki, hanem pótalkatrész.
– Nézd, én tudom, hogy a mai mozaikcsaládok nagyon guzmisak tudnak lenni. Rengeteg kompromisszumot kell kötnie mindenkinek.
Megint lehajtotta a fejét, egy elszáradt fenyőtobozt rugdalt.
– Kompromisszum... igen. De hol van a határ a kompromisszum és a teljes önfeladás között? A rabszolgaság között? Mert úgy érzem, nekem ez jutott. Tudom, hogy a férjem szerelme az enyém. De van, ami a szerelemnél sokkal fontosabb. A lojalitás, az elkötelezettség, a törődni vágyás. És ezek nála már foglaltak voltak. A felesége foglalta le, húsz éve. Azt hiszem, az én hibám, hogy ezt nem láttam már az elején. És az ex nehéz eset. A válás után egy évvel az új pasija is lapátra tette. Akkor ébredt rá, hogy a jól fizető férjét talán mégsem kellett volna a sutba dobni. És ugye akkorra már Tibi elvett engem.
De a csaj tudta, hogy a kezében van az aduász, ami mindent és mindenkit felülír: a két gyerek. Rafkós nő, ráérzett, mit kell tennie. Jöttek a manipulációk, ahogy én hívom, “a fárasztásos technika”. Napi húsz Messenger-üzenet, ide menj a gyerekekért, oda menj, hozd haza őket az oviból, mert migrénem van... Jött az éjszakai sírós telefon is, hogy az egyik kicsi belázasodott, mi legyen, rohanni kéne vele az ügyeletre, és Tibi rohant is.
– És a férjed ugrik minden csettintésére? Értem én, hogy szereti a gyerekeit, de azért fontos lenne határokat szabni.
– Na, ez az, ami szerintem az elvált pasik többségének nem megy. Látom a hasonló sorsú barátnőimen, de Tibi klasszikus példa rá. Három éve a férjem, de még mindig tele van bűntudattal a kiskölykök miatt. Ezek a férfiak egyszerűen belebetegszenek abba, hogy elveszik tőlük a gyerekeiket. Én azt látom rajta, hogy kétféle lelkiállapota van: vagy boldog, amikor a gyerekek is velünk vannak, akkor mintha engem is jobban szeretne, vagy boldogtalan, mert utánuk vágyakozik. Az exe erre játszik rá, sikeresen. Így semmi esélyem.
– Nem tudsz valahogy ebbe beilleszkedni? Ha szereted Tibit, el kell fogadnod a helyzetet. A két gyereket nem tudod semmissé tenni.
Leültünk egy padra, úgy gubbasztottunk, mint két veréb. Halkan, bizalmasan beszélt hozzám, mintha egy közeli barátnője lettem volna. Elképesztően ki volt éhezve az emberi melegségre.
– De hát folyamatosan ezt próbálom. Szeretem a fiúkat. Esténként mesélek nekik. Vezetem azt a nagy háztartást, teleültettem muskátlival az ablakokat, mosok-főzök-vasalok, ellátom az egész családot. Múlt vasárnap megnéztem a srácokkal az egyik Indiana Jones-filmet, úgy élveztük. De abból is baj lett. Az asszony még este rácsörgött Tibire, és ordítozott, hogy “az a nő” ijesztő filmeket nézet a fiaival. Tibi meg ilyenkor csak topog, meg nyugtatgatja. Egyáltalán nem áll ki mellettem.
Hogy legyek úgy két gyerek nevelőanyja, hogy minden kötelességem megvan, ami az anyasággal jár, és persze szeressem is úgy mindkettőt, mintha a sajátjaim lennének, de semmi jogom nincs nevelni őket? Rájuk se merek szólni, mert előbb-utóbb megkapom, hogy nem az enyémek.
– Ha esetleg te is szülnél egyet...
– Áhhh, erről már lemondtam. Szüljek, ebbe a bolondokházába? Cafatokban lógnak az idegeim, soha nem tudom, mikor kell ugrani, mikor lesz kitalálva megint valami program, mikor lesz balhé valamiből. Egy merő rögtönzés az életünk, és én önmagamat, a vágyaimat már nem látom sehol ebben a történetben. Csak szolgálom őket. Meg nem is tudok kettesben lenni a férjemmel. Esténként, munka után hullák vagyunk, hétvégén meg a fiúk éjszaka bemásznak közénk az ágyba. Cukik, meg minden, de ebből nem lesz kisbaba.
– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ha ezt ennyire nem bírod rendezni, vagy megbeszélni Tibivel, már évek óta, akkor nem biztos, hogy neked való ez az egész.
Mintha csak arra várt volna, hogy ezt végre kimondjam, úgy nézett rám, mint valami megváltóra.
– Gondolod?
– Én nem tudok ebben tanácsot adni, de szerintem ez kifejezetten a “vagy megszoksz, vagy megszöksz” kategória.
Lemondóan lapogatta a talpával a fenyőtobozt.
– Igen, tudom. Van a neten egy “Második feleségek” csoport, ott öntjük ki egymásnak a szívünket, néha ott is ezt írják. Az a legszomorúbb az egészben, hogy meglepően sokan tanácsolják: meneküljek, és ha újra kezdhetnék, soha többé nem jönnének össze elvált, gyerekes pasival.
Fogalmam sem volt, mit mondjak. Aztán csak annyi csúszott ki a számon:
– Figyelj, még fiatal vagy...
– Harminchat vagyok. Ha családot akarok, sajátot, akkor hamarosan döntenem kell. Az a legnehezebb az egészben, hogy szeretem Tibit. Ha néha jut nekünk egy-két “saját” pillanat, az gyönyörű és intim. Ha elhagynám, egy kicsit belepusztulnék. Egyszer egyébként már a fejéhez vágtam, hogy miért nem megy vissza az asszonyhoz? Folytassák tovább, mintha mi sem történt volna, hiszen úgyse váltak le egymásról, ők továbbra is egy család, csak éppen mindketten “mással d...gnak”. Szörnyű, milyen mélységeket hoz ki az emberből a tehetetlenség...
– És erre Tibi mit mondott?
– Csak annyit, hogy ne akarjam, hogy választania kelljen köztem és a gyerekei között. Ő azt hiszi, erről van szó.
– És nem erről?
Fürkészőn nézett rám, lassan rázta a fejét, mint aki maga se tudja a választ.
– Azért köszi, hogy meghallgattál. Ha egyszer jobb lesz, majd megkereslek. De egy biztos: ha úgy alakul, hogy újra elkezdek randizni, és a pasi csak megemlíti, hogy elvált, és kicsi gyerekei vannak, abban a másodpercben otthagyom. Még a kávémat sem iszom ki.
Néztem utána, ahogy elsétált a napsütésben, a buszmegálló felé. Majdnem rákiáltottam, hogy húzza ki magát, aki jógázik, annak muszáj. De aztán nem szóltam. Úgy éreztem, hogy ami az ő vállát nyomja, azon nem segít egy jól kivitelezett jógapóz.
Fotó: Pixabay
