“A feje búbjától a talpáig szerettem ezt a nőt – neki meg az egész házasságunk hazugság volt”
A kávézóban egy kifejezetten jóképű, kisfiús mosolyú férfi huppant le velem szemben. Divatosan felnyírt barber-frizura, elegáns, csíkos ing, drágának tűnő karóra és telefon. És valami naiv nyitottság. Olyan embernek tűnt, aki bárhol megjelenik, rögtön azt várod tőle, hogy elkiáltja magát: “Mindenkinek fizetek egy kört!”
– Mit fogok hallani? – kérdeztem. – Egy “Minden nő büdös ribanc”-sztorit? Vagy azt, hogy “Hülye voltam, szórom a fejemre a hamut”?
Elmosolyodott.
– Legyen az, hogy “Huszonkét évig a világ legboldogabb balekja voltam”.
– Akkor meséljen.
Nagyot kortyolt a mentes vizébe, mint aki annyit gondolkozott már ezen, hogy nem is tudja, hol kezdje.
– Nézze. Én nem mondom, hogy a mai sajtó nőpárti, de tény, hogy a férfiak ritkábban beszélnek a saját összetört szívükről. Azt mondják, kihaltak már a rendes, családszerető férfiak? Ki egy fenét. Csak talán nem a megfelelő nőbe szerettek bele.
– Mint ön?
– Mint én. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint egy hülye romantikus regény, de 18 éves voltam, amikor megismertem egy akkor 15 éves lányt, és három hét után bombabiztosan tudtam: vagy ő lesz a feleségem, vagy senki. Őrülten szép volt, csacsogós, életvidám, tágra nyitott, óriási szemekkel. Körülvette valami ragyogás, amitől elöntött a meleg, ha csak ránéztem. Öt évig jártunk, aztán elvettem. Halálosan biztos voltam benne, hogy itt van egy gyűrű, szeretem azt, aki a másik felét hordja, és ez már örökre így marad.
– Nem voltak jelek?
– Dehogynem. Még a menyasszonyom volt, amikor szóltak a haverjaim, hogy kézen fogva mászkál a város eldugott utcáin egy évfolyamtársával. Rákérdeztem, azt mondta, eltévelyedés volt, és én megbocsátottam. Alig volt húsz, gondoltam, túl fiatal. A szüleim csak most mondták el, hogy amikor anno elmentem megkérni a kezét, ők otthon imádkoztak, hogy mondjon nemet. Ők látták, hogy flegma velem, nem tisztel. Én nem láttam semmit. Csak őt.
– És elvette.
– El. A világ legboldogabb embere voltam aznap. És több mint húsz év alatt egyszerre jártam meg vele a mennyet és a poklot. Mert tündéri tudott lenni. Naponta többször szerelmet vallott, én is neki, kirándulni jártunk, a szex isteni volt (úgy tűnt, neki is), született egy kisfiunk. Sokat dolgoztam, lett szép családi házunk, osztoztunk a házimunkán, imádtuk a gyerekünket.
Aztán kezdtek furcsa dolgok történni. Rengeteg férfibarátja volt, azt már megszoktam. A céges kábeltévészerelő, aki sokat járt hozzánk, egyszer egy karácsonyi bulin odaszólt: “Ja, te vagy az a srác, akinek az a rohadt jó nő a felesége!” Volt valami a hangjában, ami gyomron vágott.
Aztán egy nap – még kicsi volt a gyerek – a feleségem egyszer csak elém állt, és közölte: “Ez egy rom házasság, el akarok válni.” Rémülten kérdeztem, mi a baj. Akkor vallotta be a szerelőt, meg még két másik pasit, akikkel egy angliai kiküldetésen csalt meg. Összeomlottam, két hétre elköltöztem.
– Csak két hétre?
– Igen. De úgy éreztem, beledöglök, ha elveszítem. Meg akartam menteni a kapcsolatunkat, semmi más nem érdekelt. Hát végül folytattuk.Jött újabb hat év. Már nem tökéletesen, de még mindig boldog voltam. Folyton a fejemben járt, hogy amikor megkérdeztem, mi volt jobb a Daniban (a szerelő), mint én, azt mondta: “Olyan jó illata volt.”
Sokáig büdösnek éreztem magam. Akkor már belém ette magát a félelem, hogy bármikor jöhet egy jobb. De azt hittem, ha én tisztességes vagyok, ő is az lesz. Oké, félrelépett, de megbeszéltük, átvészeltük. A feleségem, szeretem, és a gyűrűvel egy életre a szavamat adtam.
– Hogy lehet úgy boldognak lenni, hogy az ember büdösnek érzi magát, és retteg?
– Úgy, hogy szerelmes voltam. És talán gyáva is. Nem lehet leírni ezt az állapotot. És pár év után újra sokasodni kezdtek a jelek. Az új, szexi bugyik, amiket összevásárolt. Hogy megint fogamzásgátlót kezdett szedni. Hogy dugdosta a telefonját. És persze a veszekedések. Így visszanézve már látom, hogy amikor bepasizott, mindig kötekedővé vált. Ekkor már trágár is volt, ami azelőtt soha: “Ha csak a hangodat hallom, hánynom kell!" A házasságom fokozatosan fordult rémálomba, évekig egy érzelmi hullámvasúton ültem. Aztán négy évvel ezelőtt egyszer csak borult a bili. Rájöttem, hogy újra van valakije. Az azóta eltelt években derült ki, hogy vagy egy tucat valaki volt…
– Ezt még hallgatni is rossz.
– Tudom. Akkor már egyértelmű volt, hogy ebből válás lesz. De még mindig úgy éreztem, nem tudok élni nélküle. Elmentem egy barátommal kocsmázni, aki a feleségemmel egy helyen dolgozott, és ő mondta ki a mondatot, ami az utolsó tőrdöfés volt: “Ugye tudod, hogy a nejed már a cég felét lepippantotta?” Akkor tajt részegen kimentem a kocsival a vasúti töltéshez, és azon agyaltam, hogy a vonat alá fekszem. Szerencsére két rendőr lekapcsolt, és ahelyett, hogy szénné büntettek volna, majdnem egy órát dumáltak velem.
Csak azt hajtogattam, hogy én ezt a nőt még mindig imádom. Erre az egyik rendőr: “Akkor kib....ott nagy lúzer vagy, haver. Szedd össze magad, más is túlélte, te is túl fogod.”
– Az azért engem is érdekelne, hogy hogy lehet így szétcsúszni egy nőtől?
– Az a férfi, aki azt mondja, még soha nem zokogott részegen egy nő miatt, az szerintem hazudik. És nekem ez a nő volt az első és az egyetlen. Egy ilyen berögzült imádat után bizony csúnya a szétcsúszás. Azután az éjszaka után vettem egy nagy levegőt, és döntöttem. Szétszakadt a szívem, hogy ott kell hagynom a fiunkat – ez egy apának egy kisebbfajta halál –, a gyönyörű házunkat, az életünket, de belevágtam. Emlékszem, amikor közöltem vele, hogy válunk, az első kérdése az volt: “És mit fogsz csinálni ezután azzal a sok fizetéseddel?” És ez a kőkemény hangnem évekig kitartott. Nem tagadom, nem volt szép válás, de az ügyvédem azt mondta, egy ilyet csak az érzelmek teljes kizárásával lehet végigcsinálni. Meg az is kijózanító volt, amikor az imádott nejem az mondta: “Nekem ez a házasság már akkor nem volt jó, amikor hozzád mentem.”
– Nézze, Ön most elmondta nekem a történetét, de ez csak az érem egyik oldala. Az egyik szemszög. Nyilván ön is követett el hibákat, egy házasság már csak ilyen.
– Ebben igaza van. Ezt vállalom is. Főleg a végén, ott már én is csak vagdalkoztam. Meg végül is huszonkét évig partner voltam ebben az egészben. Homokba dugtam a fejemet, nem mertem tényleg a végére járni, hogy mi hiányzott neki. A szex? De hát az jó volt, bár voltak böjti időszakok. Vagy azt is csak megjátszotta? Féltem szembenézni az igazsággal.
– Ön egyszer sem csalta meg?
– De igen, a házasságunk vége felé. Pedig higgye el, akadt kísértés bőven. Egy nyaraláson. Egyéjszakás kaland volt, a turistacsoportból egy nővel. Be is vallottam, a nejem csak annyit mondott: “Így legalább kisebb a lelkifurdalásom.”
– Szóval megbánta ezt a húsz évet...
– Egy pillanatát sem. Még így sem. Egy ekkora szerelmet megélni ajándék. Egyszerűen csak el akartam mesélni. És akkor is jó érzés, hogy így tudok szeretni. Biztos vagyok benne, hogy majd a következőt is...
– Értem. A kérdés már csak az, hogy ha én ezt a sztorit megírom, ki fogja elhinni?
Felnevetett. – Mármint, hogy hogy lehettem ekkora balek?
– Igen.
– Hááááát...ha csak annyit mondok: “Ilyen a szerelem”, azt elfogadható válasznak tartja?
– Elfogadhatónak semmiképp. De az egyetlen érthető válasznak.
– Akkor maradjunk ennyiben.
(A szereplők védelme érdekében néhány paraméterüket megváltoztattuk.)
A címkép illusztráció: Pixabay
