Láttad már Brendan Fraser fiait? Így néz ki a fiatal modell, a másikat szívdöglesztő vámpírhoz hasonlítják

Nagy Ervin, a magát „dunaújvárosi parasztgyereknek” valló színész, aki sokáig hallani sem akart vasalt ingről, most egy „rendes munkahelyre” kénytelen bejárni, ami azonnal egy két hete a nappaliban álló ingkupacot eredményezett. A Nagy–Borbély házaspár legfrissebb, a Nők Lapja Évszakoknak adott interjújában olyan őszintén beszéltek a mindennapi harcaikról, hogy abban egy fél ország magára ismerhet.

A színésznő elmondta, a gyerekek miatt különösen figyelnek a vitákra. „Nem akarom, hogy a gyerekek úgy nőjenek fel, hogy állandóan kiabálnak körülöttük” – mondta Borbély Alexandra, miközben azt is elárulták, a színpadra azért mentek már fel úgy, hogy előtte pár órával még az előadás lemondásán gondolkodtak. Aztán a tapsra persze mindig kibékülnek.

Borbély szerint a legutóbbi vita gyökere, hogy a férje imázsa és a valóság most épp frontálisan ütközik.

A gyakorlati megoldás azonban elakadt a kivitelezésnél. „Azt gondoltam, hogy jóasszonyként megoldom, hogy rendben legyenek az ingei. Csak annyit kértem, válogassa ki, melyiket kell és melyik nem. Ez a kupac most már két hete ott van a nappaliban.”

Borbély szerint a helyzet tökéletesen leképezi a nemek közti feszültséget.

A színésznő nevetve tette hozzá, hogy ez szinte az összes férfira igaz, mire Nagy Ervin odaszúrta, hogy „kivétel David Beckham”.

Via Story

Na, erre sem fogadtunk volna egy hete: Tóth Gabi, aki az elmúlt években szinte eggyé vált a sötét hajkoronával, fogta magát és szőkére váltott. De nem is akármilyenre: a közösségi oldalán bemutatott új frizura kísértetiesen emlékeztet a nővére, Tóth Vera stílusára. A hajszínváltás nemcsak egy egyszerű fodrászati beavatkozás, hanem egy komplett korszak szimbolikus lezárása is lehet.

Az átalakulás tényleg látványos, főleg, ha belegondolunk, Gabi milyen vizuális utat járt be. Emlékszünk még a 2005-ös Megasztár vagány, lázadó rockerlányára, a fekete ruhákra és a bőrszerkókra? Az az imázs az évek során lassan átalakult egy kifinomultabb, nőiesebb megjelenéssé, majd jött a nagy fordulat a magyar népi hagyományok és a tradicionális motívumok felé.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

tothgabi (@tothgabi) által megosztott bejegyzés

„Az ájulás szélén is úgy kell tenned, mintha halálosan élveznéd” – nagyjából ennyi a lényege a magyar kereskedelmi televíziózás aranykorának, legalábbis ha Bombera Krisztina kendőzetlen vallomását vesszük alapul. Miközben a képernyőn a profizmus és a magabiztosság volt a kötelező viselet, a kulisszák mögött egy egészen másfajta daráló ment. Balázsy Panna pedig mindeközben épp azt magyarázza el, miért nem akar már visszatérni abba a világba, amit a legtöbben a csúcsnak gondoltak.

A terep, ahol mindez elhangzott, a Neshama TV Párban című műsora volt, ahol Hidas Judit kérdezte a hazai média két megkerülhetetlen arcát - írja a Blikk.

Bombera nem is finomkodott, amikor a híradós évek katonás fegyelméről és a stúdióstresszről beszélt, ami szerinte egy kőkemény túlélőjátszma volt. A felszín mögött a valóság egészen más képet festett.

A vallomásból kiderül, hogy a képernyősök mentális és érzelmi terhei láthatatlanok maradtak egy olyan rendszerben, ahol a hibátlanság volt az alapelvárás.

És miközben Bombera a rendszer kíméletlenségét boncolgatta, Balázsy Panna arról beszélt, ő miért nem a régi kerékvágásba akar visszatérni. Számára a mostani helyzet nem a nagy comebackről szól, hanem egy tudatos fókuszváltásról. Úgy látja, a televíziózás megváltozott, és ő is másra vágyik már.

A két, látszólag eltérő pályaív azonban egy nagyon is közös ponton találkozott: a tévé felelősségén. Panna felidézte, hogy az értelmiségi elit gyakran fentről kezelte a kereskedelmi csatornák világát, miközben Bombera szerint az ő missziójuk éppen az volt, hogy a nehéz, komplex témákat is „demokratizálják”, vagyis eljuttassák a szélesebb közönséghez. Ez a küldetéstudat tartotta őket a pályán akkor is, amikor a körülmények minden voltak, csak ideálisak nem.

Valamikor a hetvenes években... Amikor a levegőben megült a várakozás, és tudtuk, hogy mindjárt feltűnik a képernyőn egy hős lóháton, egyenes tartással, fekete hajjal. Gojko Mitić, a keleti blokk gyerekszobáinak örök főnöke, a szombat esti tévé-matinék indiánja ma töltötte be a 86-ot, és vele együtt egy egész generáció nosztalgiája is szintet lépett. Az egészben persze az a legszebb, hogy Mitić úgy lett a mi Winnetounk, hogy filmen soha, egyetlen képkockán sem játszotta el Karl May apacs hősét.

A dél-szerbiai Strojkovce falujából, Leskovac mellől indult 1940. június 13-án, hogy aztán a Belgrádi Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán szerzett diploma után a német DEFA filmgyárban kössön ki, ahol ráöntötték az összes nemes vadember szerepét.

Mitić 1966-ban az A nagy medve fiaiban Tokei-ihto szerepével robbant be, és onnantól nem volt megállás. Jött a többi főnök: Chingachgook, Tecumseh, Ulzana – mindegyik filmben ő volt a tartás, az erkölcsi iránytű, a férfi, aki inkább meghal, de nem adja fel az elveit a kapzsi sápadtarcúaknak.

A dolog pikantériája, hogy miközben a Vasfüggöny innenső oldalán mindenki „a Kelet Winnetoujaként” emlegette, a nyugati mozikban a szerepet a francia Pierre Brice vitte el. Mitićnek egészen a rendszerváltásig kellett várnia, hogy hivatalosan is megkapja a szerepet, de akkor már nem a filmvásznon, hanem a színpadon – írta a Süddeutsche Zeitung. Itt kezdődik a legenda második, talán még erősebb fejezete.

A helyszín Bad Segeberg, egy Hamburgtól nagyjából 50 kilométerre fekvő kisváros, ahol egy régi kőfejtőben, a Kalkberg arénájában évtizedek óta tartják a Karl-May-Spiele nyári fesztivált. Mitić 1992-ben lépett először a porondra Winnetouként, és ott is maradt egészen 2006-ig. Tizenöt évad, 1024 előadás és több mint 3,6 millió néző – ezek a puszta számok. A Karl-May-játékok akkori vezetője, Ute Thienel a búcsú idején így összegezte a korszakot: „Búcsúzunk a mi Winnetounktól, Gojko Mitićtől, aki 15 játékszezon után távozik; 1024 előadásban több mint 3,6 millió nézőt lelkesített”.

A búcsúdarab stílusosan a Winnetou III. volt, amelyben a főhős meghal. A színész maga is aktívan formálta a távozás körülményeit. „Ezt szinte magam választottam” – nyilatkozta, majd hozzátette: „Szép búcsú ez a nézőknek is”

De a közönség nem engedte el. Hét évvel később, 2013-ban Mitić visszatért a Kalkberg arénájába, de már nem Winnetouként, hanem annak apja, Intschu-Tschuna szerepében. A gesztus szimbolikus: a hős átadja a stafétát, és a törzs bölcs öregjévé válik. A fesztivál 2016-ban tiszteletbeli törzsfőnök címmel ismerte el a munkásságát.

Amikor évekkel később kérdezték, beszélt arról is, mit jelent számára az indiánok filozófiája, ami messze túlmutat a tollas fejdíszeken és a harci kiáltásokon. „Az indián összhangban él a természettel. Nem ‘hajtja uralma alá’…” – fogalmazott, finoman odaszúrva a modern fogyasztói társadalomnak.

És talán pont ez a Mitić-jelenség titka. A kelet-európai retró nosztalgia mögött van egy mélyebb üzenet a becsületről, a barátságról és a természet tiszteletéről, ami ma talán relevánsabb, mint valaha. Mitić, aki a kaszkadőrmutatványai jelentős részét maga végezte, nemcsak eljátszotta a hőst, hanem a fizikai jelenlétével hitelesítette is.

Amikor ma, a 86. születésnapján visszanézünk erre a pályára, ugyanazt a poros, nyári levegőt érezzük, mint a kalkbergi arénában. Látjuk a lovat vágtatni, halljuk az ostor csattanását, és tudjuk, hogy a hős addig él, amíg van egy közösség, amelyik hisz benne. Gojko Mitić közössége pedig ma is itt van. Boldog születésnapot, Főnök.