Connect with us

„Ha ma egy házasságban benne van 7-8 jó év, már szerencséd van”

NO/MAKE/UP

„Ha ma egy házasságban benne van 7-8 jó év, már szerencséd van”

Ezt nem én mondtam, hanem egy kardiológus barátom, akinek óriási pacientúrája van ‘szívzűrös’ emberekből. Nehéz nem egyetérteni vele. Vélemény.


Egyszer, gyerekkoromban megkérdeztem az “ángyimat” – nagyszüleim falujában így hívtuk a nagy-nagynénit, vagyis a nagypapám testvérének a feleségét – hogy hogyan kérte meg a férje a kezét. Épp tésztát metélt, a szamurájkardnak is beillő, hatalmas kést letette a vágódeszkára, lisztes csuklóját végighúzta a fejkendőjén, aztán elérzékenyülten annyit mondott: “Hát, azt mondta, hogy Rozi, gyere mán hozzám, annyi munka van a ház körül meg a fődeken, hogy nem győzzük erővel.” Az ángyim 17 éves volt akkor.

Félreértés ne essék, szerették egymást. Egy életet éltek és dolgoztak le együtt, lett két szép lányuk, nemigen volt idejük azon gondolkodni, vajon hová vezet a kapcsolatuk, és meg tudták-e valósítani önmagukat. Ángyim még nekem is azt mondta az esküvőm előtt: “Egy lánynak akkor köll férjhöz mönni, amikor viszik.”

Az utóbbi egy-két évben nagyon sok emberi sors fordult meg a szemem előtt és a “kezem alatt” (hozzám fordultak, és írtam róluk). A cikkeimet olykor “hangulatkeltésnek” titulálta egy-két olvasó, leveleket is kaptam, hogy minek írok szénné csalt férjekről, a reménytelen párkeresésbe belefáradt, harmincas nőkről, a szerelmet a szexszel egyenértékűnek gondoló huszonévesekről, kettős életet élő, önmaguknak is hazudozó, maszkoló, sumákoló, különböző párkapcsolati csapdákban vergődő emberekről.

Számonkérték, miért nem írok boldog emberekről. Leszámítva azt a tényt, hogy de, elég sokszor írok, a válaszom az: azért, mert nagyon sok ember nem boldog. És a címben idézett kardiológus barátommal sajnos egyet kell, hogy értsek: óriási baj van a házasságokkal.

A szemünk előtt szálazódik szét egy intézmény, amelynek évszázadokon át megvoltak a maga keretei, amihez így vagy úgy, de mindenki tartotta magát. De most már hiába kapaszkodunk belé, hiába öntjük nyakon rózsaszín, dizájner menyasszonyi ruhás-limuzinos-babagügyögős cukormázzal, a házasság, mint két ember megbonthatatlan, életre szóló szövetsége, egyszerűen társadalmi szinten oszladozóban van.

via GIPHY

Hadd idézzem szegény nagyapám véleményét: “Kislányom, szerintem húsz év múlva Európában meg is fogják szüntetni, kitalálnak helyette valami mást, mondjuk egy ötéves élettársi szerződést, amit meg lehet hosszabbítgatni, ha nagyon akarják.”

Bár ez természetesen elég borongós jóslat, azért érdemes odafigyelni rá. A házasságokat annak idején valóban kőkeményen összetartó erők – a vallás, a megkérdőjelezhetetlen társadalmi elvárások, életvezetési szabályok, a gazdasági érdekközösség, és persze a “rangon alul nem”, tehát a hasonló a hasonlóval (itt a neveltetésre, háttérre, értékrendre gondolok) elve – egyszerűen mára nincsenek. Szó nincs arról, hogy régen, mondjuk száz-százötven évvel ezelőtt egy házasember vagy asszony boldogabb lett volna, mint ma. De egyvalamiben biztos lehetett: ha Isten színe előtt házasságot kötött, abból hivatalosan kilépni csak a teljes emberi-társadalmi-anyagi megsemmisülés árán lehetett.

Egy felvállalt házasságtörő egy életre szóló szégyenbélyeget ütött magára. Nem jelenhetett meg nyilvánosan, egyetlen ismerőse sem állt vele szóba többé, és ha nem volt valahonnan saját vagyona, az éhhalált kockáztatta.

Igen, akkor is léptek félre (sőt, a félrelépésnek is voltak intézményes keretei, gondoljunk csak a férfiak esetében a bordélyokra, a nőknél pedig a “házibarátra”), de a dolgot elintézték a négy fal között, “okosba”. A házasság, kifelé, szent és sérthetetlen maradt.

Ezzel szemben mi van ma? Milyen erők tartanak valakit egy házasságban? A válasz egyszerű: az érzelmei és a saját hajlandósága. Van, akinél a pénz is jócskán bejátszik, úgy tűnik, az érdekházasság mint intézmény még jobban is tartja magát, mint a hagyományos. A szerelmi házasságok viszont az emberi érzelmek, vágyak, önmegvalósító törekvések és kényelmi megfontolások ingoványos, pihe-puha talajára épülnek, és éppen ezért az esetek túlnyomó többségében nem is tartanak tovább, mint a fent említett szempontok. Igen, ha van bennük 7-8 viszonylag jó év, akkor már szerencsésnek mondhatja magát az a pár.

Beleszeretek valaki másba? Lelépek. Új állásom lesz, beindul a karrierem, úgy érzem, “kinőttem” a házastársamat, jobbat érdemlek? Lelépek. Megszülettek a gyerekek, az asszony éjt nappallá téve robotol, kicsit el is hízott, nincs kedve a szexhez? Lelépek. Alábbhagyott az izgalom, már nem lángolnak az érzelmek, olyan megszokott lett minden? Lelépek. Jól van, végre valaki elvett feleségül, pipa, de tulajdonképpen unom az egészet, szingliként sokkal izgibb volt, jöttem-mentem, pasizhattam, de jó lenne megint úgy élni? Lelépek. Nehéz időszakon megyünk keresztül, olyan sok lett minden, úgy érzem, nem megy tovább? Lelépek.

Következménye nincs, vagyis érzelmileg nagyon is van, de ezzel valahogy senki se számol igazán. Viszont mást nem kockáztatok, a társadalom szemet huny, a barátaim ugyanúgy elfogadnak, folytathatom az életemet. Nem leszek számkivetett, legfeljebb “elvált”, ami ma az egyik legelfogadottabb és leggyakoribb párkapcsolati státusz. Na és.

Tudom, hogy a dolog ennél bonyolultabb és fájdalmasabb. Senki sem a válásra gondol az anyakönyvvezető/pap előtt, és senki sem jókedvéből válik el. Egy válás mindig nagyon kemény, főleg, ha gyerek is van, és erre sokan csak akkor ébrednek rá, amikor már fél kézzel szétbarmolták az egész életüket. Ettől függetlenül én úgy látom, hogy a házasság napjai egyszerűen azért vannak megszámlálva, mert már nem kötelező benne maradni. És régen az volt, ha tetszett, ha nem.

Természetesen magam is ismerek régóta jól működő, boldog házasságokat (mondjuk egy kezem elég hozzá, hogy megszámoljam). De azok a párok egyáltalán nem azért vannak együtt, mert kimondták a boldogító igent. Rajtuk azt látom, hogy anélkül is együtt lennének. A jegygyűrű egy kis ráerősítő extra, de ami valóban egymáshoz toldozza-foldozza őket, az a saját belső törvényük, szeretetük, problémamegoldó hajlandóságuk, kitartásuk és kompromisszumkészségük.

via GIPHY

Megjegyzem: ezt én egyúttal egy nagy lehetőségnek is látom arra, hogy “divatba jöjjenek” a felelősebb, valóban két ember közös akaratán alapuló, okosan és jól működtetett, papír nélkül is biztos érzelmi táptalajt adó párkapcsolatok. Egy új, emberibb és önazonosabb párkapcsolati kultúra. Ahol már nem az lesz a fő szabály, hogy “egy lány akkor mönjön férjhöz, ha viszik.”
Azt hiszem, ezen már tényleg ideje túllépnünk.

Még több NO/MAKE/UP

Hirdetés

Népszerű

Facebook

Hirdetés
Fel