Mindenkinek van egy nyelvi kriptonitja, ami bárhol és bármikor ki tudja billenteni a béketűréséből: van, akinek a kisbabás szülők kifejezései, van, akinek az aktuális kamasz szleng vagy éppen a zöldségesek ubi-pari-cserkó feliratai emelik olyan magasságokba a vérnyomását, amit mások 4 dupla kávéval érnek el.

De van-e olyan becézett vagy rövidült kifejezés, ami ma már senkit sem idegesít?

A cuki tacsi tegnap már az idi gazdijánál vacsizott

Vagyis az aranyos tacskó tegnap már az ideiglenes gazdájánál vacsorázott. Leírni is hosszú, hát még kimondani.

Sokszor az utóbbi ok, tehát a rövidítés, a gyorsítás igénye áll a hasonló, gügyögésnek hangzó szavak keletkezése mögött. Ez természetes fejleménye felgyorsult világunknak, gondolhatnánk, pedig rövidíteni nem a 2000-es években kezdtünk el.

Ugyan a második szót egyáltalán nem gondolnánk kedveskedő, becéző kifejezésnek vagy rövidítésnek, a nyelvészek számára nagyon is sok közös vonást mutat a mozi-val, ugyanis a szleng, az argó, a becéző dajkanyelv vagy a különböző csoportnyelvek kifejezéseit a szakma általában együtt tárgyalja.

Ezek mindegyikében megtalálható a kicsinyítés használata, természetesen nem azonos célból. Ennek kétféle érzelmi iránya lehet: az egyik a közelítő becézés, melynél pozitív értelembe vett érzelmi kötődés áll fenn.

A másik változat pedig a távolító lekicsinylés: ilyenkor a fizikai értelembe vett kicsinyítés, például a ház-házikó helyett pejoratív, erkölcsi értelembe vett kisebbítés történik (nő-nőcske). Bár érdekes módon például a családi becézéseket utóbbira is lehet használni, amikor például idegenekhez intézve hangzik el az anyukám, apuskám kifejezés.)

A kicsinyítés használata egyébként gyakran az udvariasság egyik jele, enyhítheti egy kérés vagy parancs szigorúságát (Van egy szabad órácskád?)

A holland nyelvben például az ilyenfajta kicsinyítés kötelező eleme az udvarias társalgásnak, ha kávét kínálnak vagy kérnek, azt rendszerint az egy csésze kávé (een kop koffie) kifejezés helyett az egy csészécske kávé -val (een kopje koffie) teszik.

Az oroszokról pedig Csehov drámái nyomán mi is tudjuk, hogy a formális társalgás meghatározó elemeként akár idegenek és férfiak is előszeretettel hívják egymást galambocskámnak, kedveskémnek vagy szívecskémnek.

Csiripöri nokival és ubisalival

 A fenti mondatot sok ember énekóráról vagy kóruspróbáról ismeri, mint vicces beéneklő dalocskát.  A többieknek pedig a strandbüféből, a sarki kifőzdéből a piacról lehet ismerős.

A zöldségesek pari, nari, cserkó feliratainak helyszínhez való viszonyára annak idején Lackfi János is felhívta a figyelmet az alábbi, általa csak tündibündi nyelvnek hívott jelenségre reflektáló írásában:

„A magyar ember járt egyszer egy budapesti aluljáróban, ahol a fal mellett heverésztek szegény hajléktalanok, míg a rend jegyében ki nem terelték őket szépen az utcára megfagyni, hogy mindenki jobban érezze magát.

Az írás-spóroló megoldások végül a beszélt nyelvbe is átszöktek, gyorsítva ezzel a szakma csoportjainak - zöldségtermesztők, áruszállítók és értékesítők - egymás közti kommunikációját. És itt a kulcsszó: csoportok.

A csoportnyelv (szakszleng), vagyis a különböző szakmák vagy hobbik képviselőinek csoporton belül használt argója ugyanis teljesen elfogadott, és kevés kivételtől eltekintve csak a kívülállók számára idegesítő.

Csoportnyelve ugyanúgy lehet például a kismamáknak és a gamer-eknek is, ahogy a zöldségeseknek vagy a debreceni rockzenészeknek. A csoportok sajátos kifejezései persze egy másik csoportból nézve feleslegesnek és irritálónak tűnhetnek.

De természetesen, mivel valahol a köznyelv is csoportnyelvnek számít (csak egészen nagy nagynak) keletkeznek olyan szavak is, amik valamelyik csoportnyelvből átkerülnek a köznyelvbe, először általában a beszélt, majd később az írott változatba, majd ott rögzülnek. Ilyen számos mozaikszó (APEH, Nébih), az olyan összevont vagy összerántott szóalakok, mint a művház és a szocdem, vagy a szórövidülésnek olyan ismert formái, mint a mozi, a labor vagy a fotó, amik használatától már senkit nem ráz ki a hideg.

Ha te azt mondod merdzsó, én azt mondom: király!

Akármilyen és akárhány csoportnyelvet is használjunk, van egy szleng, amit valaha mindannyian beszéltünk: a gyereknyelv.

A nulláról indulva számos nehézséggel kell megküzdenie a kicsiknek, hogy az emberek számára oly fontos nyelvi kommunikációt lépésről lépésre el tudják sajátítani. A kisbabák és a gyerekek saját fizikai és átvitt értelembe vett hangjuk keresése közben nem egyszerűen átveszik a felnőttek nyelvét: megteremtik, megformálják azt, majd a felnőttekéhez igazítják.

Ezért sincs két egyforma gyereknyelv még akkor sem, ha az egyes beszélt változatoknak sok a közös vonása, hiszen a célnyelv és a nyelvelsajátítók is hasonlóak.

Jó esetben az ember elsősorban az édesanyjától, a családjától és a gondozóitól tanul beszélni. Ahogy nőnek a gyerekek, úgy alakulnak velük a beszédszervek is, melyek hatással vannak például a hangmagasságra vagy a hangszínre is. A fizikai fejlődés mellet egyre több, jellemzően kortárs személy és élmény lesz hatással a beszédükre. Az iskolába kerüléssel aztán az írás és olvasás elsajátítása fogja leginkább befolyásolni a szókincs gyarapodását, még akkor is, ha ez a mindennapi élet párbeszédeiből nem is mindig tűnik ki, hiszen a passzív szókincsünk mindig nagyobb az aktívnál.

Az 1988-as helyzetről így írt egyik nyelvészünk:

„Végül a kamaszironizálás, értékmegvonás az utóbbi évtizedben a gyermeknyelvi becézés gügyögésével bővült. A diri, suli, lufi mintájára jött az édi, a ruci, […] a lovi (lóverseny) és rengeteg társa. E gyermeteg nyelvhasználat felnőttek, főleg idegenek között visszatetsző, bizalmaskodó, s a kamaszmagatartást még lejjebb szállítja a kisgyermekek szintjére a felnőttek között. Divatjának terjesztésében [az argó szavak közismertté válásához hasonlóan] szintén a középrétegek, hivatalnokok, eladók s közöttük is a nők jártak az élen.”

A nyelvész ezen megállapításában érezhetünk némi ellenszenvet, melyet igyekszik minél több csoportnyelvre - és az azt használók feltételezett homogén csoportjára - ráönteni. Saját csoportját, a felnőtteket is egy kalap alá veszi, akik szerinte egy emberként undorodnak minden gyermeteg kifejezéstől.

Hogy végül ebből mikor és hol bukkan fel egy-egy kifejezés, vagy milyen újabb becézések, rövidítések vagy új szóalkotások kerülnek melléjük, az szakmai szempontból csak érdekes vagy érdektelen lehet, rossz vagy jó soha.

Ez azonban nem jogosítja fel az ítélkezésre. Ugyanis ha őszintén magába néz, biztosan talál olyan nyelvi gerendát, ami valaki másnak a fülét bizony szúrhatja.

Mondjuk, hogy fiacskámnak hívja a hallgatóit.