Katartikus császármetszésem volt – igenis van ilyen!
Április a császármetszésről való információszerzés hónapja volt. Hát én annak idején elölről, hátulról, kívülről, belülről kiolvastam mindent a szülés minden lehetséges módjáról. A császárról is.
Bevallom, végül én hoztam meg a döntést, hogy hasi szülés legyen. Mérlegeltük az ilyen-olyan kockázatokat az orvosommal, amik sajnos felmerültek a terhességem során. És arra jutottam, hogy én ennek a döntésnek a veszteségeivel tudok majd hitelesen és megbékélve együtt élni.
Hogy érezzék, hogy megszűnik a tér és idő, és minden valaha volt vajúdó anya ott áll mellettük. És ők azt az utat járják be, amit a természet ősidők óta jelölt ki az élet továbbadásához. Amit millió és millió nő taposott már kínok közt.
Tudom, hogy minden szülésélmény más. Tudom, hogy ezer meg ezer módon élik meg a nők ezt az állapotot. A varázslatos metamorfózis legkevésbé sem garantált. A katarzis meg pláne nem.
De nekem ott a műtő felé gurulva akkor is búcsút kellett vennem ettől a képtől - akármennyi is a valóságalapja. Innentől már csak a kisfiamra fókuszáltam, és róla szólt minden gondolatom. És egy ismeretlen mélységből tört elő belőlem a zokogás, amikor meghallottam a hangját. Anya lettem.
Amíg ő a férjem mellkasán pihent, és én a legkülönbözőbb koktélokat kaptam infúzión keresztül, a kábult, hormonittas lebegésben egyszer csak elkezdtem befelé figyelni. És rájöttem, hogy kicsit most is megnyílt a tér és az idő. És nagyon sokan itt vannak velem. Itt van sok-sok orvos és kutató, akik éjszakába nyúlóan keresték a választ, hogy miként menthetnék meg anyák és babák életét (és egészségét), ha nem várt kockázatok merülnének fel. Az ő tudásuk és elszántságuk szolgálja most a gyermekem megszületését.
Ahogy ott feküdtem “középen kettévágva” önmagam egy új arcát ismertem meg. Bár az már rejtve marad, hogy miként tudtam volna minden sejtem minden energiáját arra összpontosítani, hogy megszülethessen a gyermekem, mégis felfedeztem lelkem egy ismeretlen bugyrát. Átadtam magam. A kiszolgáltatottságtól és kontrollvesztéstől való félelmemen lettem úrrá, és bizalommá formáztam. Minden irányítást elveszítve feküdtem fel a műtőasztalra, és ennek a szűrrealitásában hirtelen jelentéktelenné vált minden rossz érzésem és szorongásom. Csak a cél számított. Csak a fiam. Így történt, hogy az “erő katarzisa” elmarad. De az erőtlenség végül katartikussá vált.
Tudom, hogy rengeteg császáros anya traumatikus és fullasztóan megalázó szülésélményt kellett, hogy átéljen. Csak az én testi és lelki értelemben is szerencsésen sikerült hasi szülésem is egy “érvényes” élmény. És talán reményt adhat pár császármetszés előtt álló anyának. És talán emlékeztet pár orvost, hogy nagyon nem mindegy, hogy bánnak a szülő nővel – akkor is ha “csak” vágni kell. Éveket, életeket határozhat meg, hogy tisztelettel bánnak-e azzal, aki a szike alatt fekszik.
Persze a gyász nem egy pillanatig tartó folyamat. Még sokszor eszembe jutott az elveszett kép a meg nem történt hüvelyi szülésem vágyott mélységeiről és magaslatairól. Azt hiszem akkor engedtem el igazán, amikor rájöttem, hogy az Anyaság nevű utazás során még végeláthatatlanul sokszor élem majd meg, hogy asszonyok, anyák millióival kapcsolódok. Átvirrasztott éjszakákon, kimerültségtől a fürdőszoba padlóján zokogva, az ügyeleten beteg gyerekkel a karjaimban órákat várakozva, a zebrán pici puha kezeket szorítva… Ilyenkor egy-egy pillanat erejéig megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Velem volt minden valaha volt anya, aki ugyanezeket élte át. Az ő kitartásuk összeért az én kitartásommal. Ilyenkor szüljük meg újra és újra a saját anyaságunkat.
