Aztán jöttek a szülők. Nem mind – csak azok, akik szerint a gyerek zseni, a tanár mindig hibás, a tananyag irreleváns, a házi fölösleges, és a tanár úgy általában csak azért van ott, hogy keresztbe tegyen a gyerek karrierjének.

A szülőknek természetesen joguk van úgy nevelni a gyerekeiket, ahogy jónak látják. De amikor ez a nevelés szembe megy azzal a keretrendszerrel, ahol a gyerek idejének felét tölti – vagyis az iskolával –, akkor abból konfliktus lesz. A tanárok sokszor lenyelik, csendben maradnak, mosolyognak, miközben belül már harmadszor számolják újra a nyugdíjkorhatárt.

Íme 8 mondat, amitől a tanárok kifutnak a világból – még ha nem is mondják ki.

1. „A gyerekem unatkozik, mert túl könnyű neki a tananyag.”

A tanár ezzel gyakorlatilag azt hallja: „A gyerekem túl okos ehhez az iskolához.” Ha egy gyerek unatkozik, annak ezer oka lehet: nem érti, nem tud koncentrálni, nem motivált, vagy csak simán nem érdeklik a tantárgyak.

Amikor egy szülő ezzel jön, a tanár pontosan tudja, hogy semmilyen visszajelzést nem fogadhatnak majd el a gyerekről, mert az alapállás az, hogy ő zseni.

2. „Azért nincs ötöse, mert maga nem szereti őt.”

Régen – úgy 2000 előtt – a szülő és a tanár szövetségesek voltak. Ma sok szülő inkább ügyvédként viselkedik, aki egy épp perben álló vádlottat képvisel. A vád: részrehajlás. A tanár meg néz, hogy miközben a gyerek három beadandóból kettőt nem adott be, és nem válaszolt egy kérdésre sem órán, hogyan lehet ebből még mindig személyes ügyet csinálni?

A jegy nem vélemény. A jegy visszajelzés.

3. „Nem lehetne valami plusz feladatot adni, hogy jobb jegyet kapjon?”

Ez az oktatásban a „mutyi” megfelelője. A tanár nem kofa a piacon, akivel lehet alkudozni. Ha egy gyerek nem végzi el a minimumot, nem lehet neki extra feladatokért extra jegyeket osztogatni. Nem a tanár dolga kompenzálni a gyerek hozzáállását.

És ha az egyik gyerek kap plusz lehetőséget, akkor onnantól mindenki másnak is kellene – ami már nem oktatás, hanem káosz.

4. „A gyerek szerint maga nem is tanít semmit.”

Ez nem vélemény – ez egy vád. De egy jó tanár tudja, hogy valójában dicséret. Ha ugyanis jól tanít, a gyerek annyira bevonódik az órába, hogy nem is veszi észre, hogy tanul. Persze ezt a szülő máshogy kódolja, és aztán a tanár is, amikor a szülőtől ezt kapja. Ha a tanár heteket tölt egy projekt vagy egy új tanmenet kidolgozásával, akkor ez a mondat olyan, mint egy pofon. Nemcsak a munkáját kérdőjelezi meg, hanem a teljes jelenlétét.

És igen, ettől az is felmerülhet benne, hogy lehet, jövőre már nem kéne ezt csinálni. Pedig pont a jó tanároknak kellene bent maradnia a rendszerben.

5. „Szeretnénk előre megkapni az összes feladatot az évre.”

A tanév nem Excel-tábla. A tanterv élő dolog – alakul, változik, reagál a gyerekek tempójára. Aki előre akarja az egészet, az valójában nem bízik sem a tanárban, sem a rendszer rugalmasságában. A tanár meg csak ül, és próbál nem személyes sértésnek venni egy teljes bizalmatlansági indítványt.

6. „Az én gyerekem mindig igazat mond.”

Ez az a mondat, ami után a tanár tudja: semmi nem lesz könnyű. A szülő, aki ezt komolyan gondolja, az otthon nem vonja felelősségre a gyerekét, nem beszél vele a viselkedéséről, és nem mutatja meg, hogy tetteinek következményei vannak.

Az iskolában ez úgy jelenik meg, hogy a gyerek úgy érzi, bármit megtehet, mert otthon úgyis megvédik. Nem érti, miért baj, amit csinál. Nem fogadja el a tanári magyarázatot. És ami még rosszabb: a tanárt nem tekinti tekintélynek, mert pontosan tudja, hogy otthon majd megkérdőjelezik, amit mond.

A tanár ilyenkor nemcsak egy gyerekkel küzd, hanem egy teljes alternatív valósággal is – ahol a gyerek mindig ártatlan, és a tanár mindig hibás.

7. „Miért ad több feladatot, mint a másik tanár?”

Mert más a tantárgy. Mert más a tempó. Mert mások a célok. Mert az iskola nem egy gyár, ahol minden soron ugyanaz a csavar készül.

Ez a mondat egyébként rendszerint ott hangzik el, ahol a gyerek kezd kifáradni – és a szülő inkább megkérdőjelezi a rendszert, minthogy ránézzen a gyerek időbeosztására.

8. „Ezt a tananyagot úgysem fogja használni az életben.”

A klasszikus. Persze lehet vitatkozni a tananyag relevanciájáról – de ez nem egy szülői értekezlet dolga. Ez oktatáspolitika. A tanár nem válogatja a tananyagot. Viszont megpróbálja elérni, hogy a gyerek megértse és alkalmazza azt, amit kapott. Ha a szülő már eleve azt mondja, hogy nincs értelme tanulni, akkor innentől mit üzen a gyereknek?

Valahol ezen a ponton szokott a tanár elkezdeni azon gondolkozni, hogy pályát módosít.