A szar mindenképp kifolyik a pelenkából – Így égünk ki anyaként, és így ne égj ki te
Most elmesélem, milyen volt eljutni anyaként a kiégésig. Ha szeretnél te is kiégni, elveszíteni az önmagadba vetett hitedet, ha volt vagy van olyanod - tegyél fel minél több olyan kérdést magadnak, ami a történetben megjelenik. Vagy inkább ne. Nyilván nem szeretnél. Nem is fogsz, ha elfogadod, elég, ha jelen vagy. Ez nagyon kevésnek hangzik, pedig elég. Még sok is. Nézzétek meg ezt a filmet. Meg olvassatok tovább, ha van kedvetek.
Minden akkor kezdődött, amikor betoltak a műtőbe, hogy császár lesz. Mi van, ha baj lesz? Nem igaz... Nem akkor kezdődött minden. Nehéz megfogni ezt. Minden akkor kezdődött, amikor megtudtam, hogy babát várok.... Nem. Minden akkor kezdődött, amikor azt hittem, jól csinálhatom majd egyszer az anyaságot, illetve nem, amikor már előre alig hittem el, hogy jól csinálhatom. Vagyis nem, akkor nem akkor kezdődött... Talán akkor, amikor frusztrálttá váltam huszonévesen, hogy milyen sokan szültek körülöttem, és én még nem... Nem, nem akkor. De, akkor is. Aztán harminc lettem, és még frusztráltabb.
Akkor most ez a feladat? - ezt gondoltam. Mindig is imádtam a gyerekeket. De nem éreztem magam rá késznek. Még most sem érzem sokszor, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Vagy lehet, hogy akkor kezdődött, amikor tízévesen féltem a sötétben, és azon gondolkodtam éjjel, vajon másnap helytállok-e a suliban? Akkor, amikor már gyerekként azt hittem, mindent csak tökéletesen lehet csinálni, különben nem lesz jó? Akkor is. Az önbizalomhiány egyenes úton vezethet az anyai kiégésig. Akkor kezdődhetett?
Akit végtelenül szeretek, de ez nem annyira tartozik ide, és szerencsére már abban a generációban élek, amely már nem szégyelli kimondani, hogy annyira szereti a gyermekét, amit korábban elképzelni sem tudott, és természetes, hogy ezt kimondja.
És az is talán kezd egyre természetesebb lenni, de még mindig nem eléggé, hogy bevalljuk: nem olyan az egész, mint a tejszelet-reklámokban, vagy a folttisztító-reklámokban, vagy a húslevespor, meg mittudomén-milyen reklámokban, amikben az anyák tisztára vasalt fehér blúzban, lebbenő, tiszta hajjal mosolyognak ki a kertben idillien játszó gyerekeikre a konyhából. Nem minden tiszta és idilli. Sőt.
És mi miért akarunk néha még mindig megfelelni ennek? Mikor voltam utoljára fehér, kivasalt blúzban? Egyáltalán, vágyom rá? 
Mert az anyaság szent, a kismamaság szent és tiszta jelenség a társadalmi elvárások szerint, az anyai energia maga a szeretet, a végtelen türelem. Az anya archetípusa a körülölelő melegség, a biztonság, a szépség, a finomság. A közös, sérthetetlen aura a gyermekkel. Az anya a védelmező oroszlán is közben és erős és megtörhetetlen. De... mikor is lettünk anyaként szentek emberek helyett? Mikor váltunk sebezhető, érzékeny, saját nyomorunkkal megáldott, gondjainkkal küzdő emberi lényekből isteni vagy angyali minőségű, csodaerőre képes teremtményekké? Félreértés helyett: az anya valóban csodákra képes. De egyrészt: az apa is. Másrészt nem mindig.
a babavárásét, a teste megváltozásáét, a hátralévő életében éber odafigyelésre való igyekezet többnyire önként vállalt terhét. Nem Szűz Máriák vagyunk, vállaltuk, akartuk, és nem vagyunk szentek, ergo tökéletlenek vagyunk, és ez így jó. Miért is tesszük akkor még azt a terhet magunkra, hogy tökéletesnek akarunk látszani? Ki előtt? A többi tökéletesnek látszani akaró előtt? Akik otthon szintén bőgnek, ha este lefejték a tejet, és nem alhatnak, mert lázas a nagyobb, vagy éjjel tanulnak munka után, hogy jobb munkájuk legyen, reggel meg kelnek reggeliztetni, és közben szenvednek a fáradtságtól, valami nagyobb célért?
Önbizalomhiánnyal indulni a startmezőről viszont nem könnyű, de nem is menthetetlen helyzet. Csak nehéz. Valakinek meg fél szeme van, nekem épp ez jutott. Én úgy érzem, a gyengeség felvállalásával erősítjük egymást. Ez talán ellentmondásnak hangzik, de valójában logikus, és szerencsére talán egyre többünk tapasztalata. Szarul vagy? Baszki, mindenki szarul van olykor, és milyen világban élünk... Aggódsz te is, mert a gyereked talán még ilyenebb világban fog élni, szomorú vagy, egyedül vagy, rosszfej vagy, bűntudatod van? - Ember vagy.
Szóval nem tudom, mikor kezdődött. Talán amikor megtanultam pelenkázni. Hogy ne jöjjön ki a kaki, így kell tökéletesen ráilleszteni a pelenka oldalsó szárnyát a pelusra középen. Elárulom, és ez legyen szimbolikus: a szar akkor is ki fog folyni valamikor, akármilyen tökéletesen is igyekszünk mindent jól csinálni. Ott is kezdődhetett, amikor elhittem, hogy tökéletesen kell csinálni mindent. Dehogy kell, a tökéletesség egy kamu, ha még a legszebb arc sem szimmetrikus, akkor miért kell mindennek ragyognia körülöttünk?
Persze ez egy különösen empatikus gyerek, de valahova oda kéne eljutni, hogy első körben magunkban fogadjuk el, hogy ha nem vagyunk jól, az nem minősít minket anyaként. Természetesen a nehéz létezéssel együtt járó nehéz közérzet nem ment fel a mások iránti felelősség alól. Csak legalább magunkat ne büntessük miatta. Mi van, ha nem megy? A felesleges, de sajnos logikusan megjelenő, sok anya és nő szívéből zsigerien felpattanó kérdés. Pedig megy. Aki hasonlóan volt önbizalomhiányos gyerek és felnőtt és anya, annak most mindnek küldök egy nagy ölelést.
Szóval azért megy, mert itt vagyunk, jelen. Ha néha csak ennyit tudunk, jelen lenni, akkor ennyi is elég. Szóval nem tudom, pontosan mikor kezdődött. Valamikor talán akkor, amikor elhittem, hogy nem sikerülhet minden, és aztán már azt hittem, talán semmi sem sikerülhet. Pedig majdnem mindig sikerült. És aztán előre is attól tartottam, a következő dolog nem sikerülhet majd.
Mi lesz, ha nem vesznek fel? Mi lesz, ha...? Felvettek. Persze. Ez is sikerült. Jól voltam közben? Nem. De ez baj: kit érdekel, mi hogy sikerül, ha közben nem vagy jól? Anyaként sokszor, sokaknak nehéz jól lenni. De nagyon jót tesz mindenkinek körülötted, ha jól vagy, és nyilván neked is.
Azt hiszem, talán akkor kezdődött, amikor nyolcévesen, hétévesen vagy tízévesen, vagy húszévesen, mindegy, mikor, de megkérdeztem, mi van, ha nem megy. Körülnézek, és látom, mennyi nő arcán van ugyanez a kérdés. Mennyi önbizalomhiány, és közben milyen nagy lelkek. Ott van annak a lánynak az arcán is abban az üzletben, akivel múlt héten találkoztam, és az első nyári munkáját végezte.
Ha a félelmeinket kimondanánk, és mindig lenne ott valaki, aki válaszol, a jelenet úgy nézett volna ki, hogy az ijedt tekintetű, tizenhat éves lány rámnéz és megkérdezi: Mi van, ha nem megy? Miből fizetem ki az októberi külföldi osztálykirándulást, ha kirúgnak? Mi van, ha nem megy? Ránéztem volna, és annyit mondtam volna, hogy: Figyelj, megy. Itt állsz, és csinálod. Megy. Egy perce is ment. Egy perc múlva is fog. De nem beszéltünk, csak rámosolyogtam, talán elhitte. Amúgy meg talán, ha legközelebb megkérdezi magától, mi van, ha nem megy, rájön, hogy: de hiszen megy. Itt vagyok. Ezt az egyet kell anyaként is: jelen lenni, úgy, ahogy épp tudunk. Minden anyának, aki azt hiszi, hogy ő nem elég jó, vagy kevés, üzenem, épp azért nem az, mert ettől tart. És bőven elég, ha próbálkozik.
