A lencsétől a malacig: az összes újévi babona, amitől idén hozzátok is dőlni fog a lé
Január elseje van. A kanálban apró lencseszemek, a levegőben pedig az a kollektív remény, hogy idén talán több pénzünk lesz, mint tavaly. A lencseevés újévkor nagyjából annyira elterjedt, mint karácsonykor a szaloncukor kibontása: csináljuk, mert így szokás, mert „pénzt, szerencsét hoz”. A legtöbben ennyit tudunk róla. A háttérben viszont egy jóval összetettebb rendszer működik:
„Annak, hogy az ó évet hangos dínomdánommal, evés-ivással, zajkeltéssel búcsúztatjuk, nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon is évezredes hagyományai vannak” – mondta Frauhammer Krisztina néprajzkutató az Indexnek. Az év fordulója ugyanis határhelyzet: az előző lezárult, az új még teljesen ismeretlen. Az ilyen átmenetek pedig hagyományosan tele vannak szorongással. Az ember ilyenkor rituálékhoz nyúl, hogy legalább az irányítás illúzióját megteremtse.
Ebben a rendszerben a lencse az abszolút jolly joker. A logika pofonegyszerű: sok apró, kerek szem, mint a pénzérmék.
Ez persze nem magyar szabadalom. Olaszországban például éjfél után kerül elő a lencse, jellemzően cotechinóval vagy zamponéval, vagyis zsíros, sertéses fogásokkal, mert a bőségnek súlya van. A hagyományt egészen az antik Rómáig vezetik vissza, ahol lencsével teli bőrzacskót ajándékoztak egymásnak az emberek abban a reményben, hogy az majd arannyá változik. Nem változott, de a szokás megmaradt.
A pénz mellé pedig szinte mindenhol társul az előrehaladás szimbóluma is. Ez nálunk a malac.
A hal megítélése már sokkal ellentmondásosabb: egyes helyeken a pikkelyei pénzt jelképeznek, máshol attól tartanak, hogy vele együtt elúszik a szerencse is. A sertés iránti bizalom viszont nem kizárólag magyar sajátosság. A pennsylvaniai német közösségekben például a sertéshús savanyú káposztával az újév megkerülhetetlen fogása.
Az amerikai Dél ennél is komplexebb rendszert rakott össze. Ott a feketeszemű borsó a lencse megfelelője, az aprópénzt jelképezi.
Spanyolországban közben nem esznek, hanem számolnak. Éjfélkor a harang tizenkétszer üt, és minden ütésre lecsúszik egy szem szőlő. Ha mind a tizenkettő sikerül, akkor elvileg mind a tizenkét hónap szerencsés lesz. A hangsúly itt is ugyanaz: kontrollt gyakorolni valami felett, ami alapvetően kontrollálhatatlan.
De nem elég behívni a jót, bent is kell tartani. Ezért élnek makacsul az újévi tiltások.
„Újesztendő napján nem szabad semmit kiadni a házból, mert elszáll a tehén haszna” – tartja egy régi jászsági mondás. Az sem volt mindegy, ki lép be először a házba: a férfi vendég szerencsét hozott, a nő viszont balszerencsét. Igen, ezt így.
A jövő kifürkészésére külön technikák szolgáltak. A hagymakalendárium a következő tizenkét hónap csapadékát próbálta megjósolni.
Az egész rendszer egyszerre naiv és logikus. Ha már nem tudjuk, mit hoz az év, legalább megeszünk mindent, amiről valaha azt mondták, hogy segít. A lencsétől a malacon át a mákig. Biztos ami biztos.
