Simon Márton: „Én is örülök, ha ingyen kapok valamit, főleg, ha valami jó dolgot”
- Mindig irigykedtem a művészemberek gyerekeire, hogy olyan izgalmas, érdekes környezetben nőnek fel. Sok vendégem volt már, aki művész felmenőkkel rendelkezik, és mindig annyi sztori jön elő. Te is igazi művész vagy, neked erről van papírod, meg okleveled, meg díjad, meg mindenféléd. Most is mintha kaptál volna valamit?
- Ösztöndíjat kaptam tavaly. Van egy múlt századelős japán költő, akivel foglalkozom. A japán szabadvers atyjának hívhatjuk, Hagiwara Sakutaro a neve, ő volt az, aki két kötetben, 1917-ben, meg ’23-ban lényegében megalapozta a japán szabadverset, de szó szerint. Előtte soha senki nem írt prózainak szánt mondatokat, ő volt az első. Nagyon röviden összefoglalva, annyi az egész, hogy
A lényeg az, hogy amikor elkezdtek a 19. század végén, 1883 környékén először ténylegesen kortársnak számító angol költőket fordítgatni, akkor még mindig úgy csinálták, hogy fogták a Shakespeare-t és a Hamlet monológját azt rendesen áttették öt-hét-öt morás japán vers formájába. Ez egészen sajátos dolog, mert az volt az elképzelés, hogy az a vers, ami így néz ki, tehát minden más, az felejtős. Nagyon eltérő elképzelések voltak a versről, a színházról, az irodalomról.
Úgyhogy igen. Nem emlékszem, honnan kezdtük el ezt a dolgot?
- A művészcsaládban felnövés volt a kezdeti feldobott labda, amelyben majd a te gyereked is részesül. Vannak-e ezzel kapcsolatban bármiféle averzióid, szeretnéd-e, hogy normális emberi lényként nőjön fel? Mit fogsz ezért elkövetni?
- Meglátom, hogy verset ír és ráütök a kezére? Nem! Nézd, én szerintem a pozitívumait és a negatívumait egyaránt megéltem a művészeti szférában való létezésnek elég szélsőségesen. Azt nem mondhatnám, hogy unatkozna, hogyha művész lenne. Nyilván van magának a bármilyen művészeti ággal való foglalatosságnak olyanfajta nehézsége, hogy soha senki nem biztos abban, amit csinál.
Van ebben egy ilyen feszültség. Én őszintén szólva nagyon szeretném, hogyha a lányom boldog lenne elsősorban, és mondjuk, hogyha megkérdezi tőlem, hogy szerintem mivel foglalkozzon, akkor biztos, hogy azt mondanám, hogy nem tudom. Ha művészettel akar foglalkozni, akkor is olyannal foglalkozzon, ami nem köti a nyelvhez.
Most én elkezdenék a verseimmel házalni, hát nemhogy Buenos Aires-ig, de Párizsig se jutok el. Szóval az egy nagyon más dolog.
- Mondtál egy érdekes dolgot, hogy soha nem lehet tudni, hogy meddig jut el az alkotás. Most eszembe jutott, hogy van azért az a szint, amikor már bármit ír a művész, már rajongani kell érte, és lehet, hogy az egy középszerű vacak, de az „ő tollából van”, és akkor az el fog fogyni.
- Láttunk ilyet. Igen.
- Tehát az önkontrollnak azért működni kell.
- Igen, de nehéz ezt látni. Azt hiszem Pilinszky mondja a híres interjújában, hogy „sokáig azt hittük, Thomas Mann fejezte ki a kort, most azt kell látnunk, hogy Kafka.” És ez nem azt jelenti, hogy a Thomas Mann nem beszélt a korról. Ez nem azt jelenti, hogy a Thomas Mann az nem volt érvényes, az azt jelenti, hogy volt ott egy nagyon széles sáv, amit a Thomas Mann nem is látott. Valójában mindig azt érzem, hogy a műveknek nincsen fix értéke, hanem minden változik. Ahogy a te saját életedben változik az, hogy éppen mikor érzed azt, hogy elolvasol három Ady verset, és zokogva borulsz az asztalra, mert nem lehet elviselni, hogyha valaki ennyire a lelkedbe lát.
Van ennek egy ilyen finom billegése, és egyébként meg valójában nem az a cél, hogy mindenkire emlékezzenek. Weöres Sándor mondja, „legszebb alkotás a séta / bár a földön nem hagy jelet / ám a piramis rossz tréfa / teng percnyi ezeréveket”. Én azért ebben egészen nem tudok hinni, de az tény, nekem fontosabb az, hogy tudjam, hogy száz év múlva is lesz magyar nyelvű vers, mint az, hogy valaki megveregesse a vállam.
- Mi az, amin most dolgozol?
- Most fejezem be lassan a következő kötetem kéziratát. Szerintem elég sok verset publikáltam már belőle, meg fogok is, ha minden igaz. De sajnos nincs még címem, az nagyon frusztrál.
- Adjak?
- Hát figyelj, ha tudsz. Egy jó címért, most bármit… Szóval most az van, hogy lassan összeáll a következő kötetem, és akkor annak a befejezésével vagyok első sorban elfoglalva. Közben meg van egy New York School Project, amit a Závada Peti indított a Várfok Galériával és Kovács Krisztivel a galéria kurátorával közösen. Ebben össze vagyunk kötve költők, képzőművészek és zenészek. Ez egy nagy összművészeti cucc lesz. Lesz majd ennek egy pár napos programsorozata valamikor, azt hiszem június elején. Nekem most kell majd többek között a képzőművészeknek szövegeket adnom, amik alapján ők dolgoznak egy kicsit, és aztán csinálunk ilyen közös cuccokat.
- Ilyen cross-art-os megoldások? Tehát egymást inspiráljátok?
- Igen, amennyire csak lehet. Aztán az elején emlegetett japán versekből, amiket fordítottam, meg fog jelenni nem olyan sokára egy adag a Parnasszus folyóiratban. Továbbá nemrég jelent meg a John Waters fordításom, az Okostojás, avagy egy mocskos vénember bölcsességei címmel. Nagyon szerettem a Waters fordítani.
Közben folyamatosan járok fellépni, szóval van egy beállt rendszer az életemben, hogy egyrészt mindig írok valamit, de mindig foglalkozom valamivel pluszban, amit aztán publikálok, és akkor ennek vannak nyomtatott nyomai. Másrészt meg közben rendszeresen járok egyedül is meg zenével is felolvasni. Most volt egy „spoken word night” a Magyar Zene Házában, ahol ott voltunk két nagyon jó zenésszel, illetve a Kemény Zsófival, a Színész Bobbal, meg a Saiid-dal. Tehát van egy állandó működés, amire viszonylag jól beálltam, és ezt próbálom, igyekszem fenntartani. Most azt hiszem, hogy ezek az aktualitások.
- Mi a véleményed egyébként a mostani, fiatal költőgenerációról? Ez szerintem egészen fantasztikus korszaknak tűnik.
- Igen, igen. Az ezredforduló után volt egy tök jó, hihetetlen nagy pezsgés, és akkor az a generáció, akikkel én annak idején nagyon régen elkezdtem együtt publikálni, a mai napig nagyon fontos dolgokat csinál. Szerintem akkor ennek volt egy nagyon izgalmas felfutása. Aztán jött egy csomó fiatal és jönnek azóta is. A legfiatalabbak is akiket látok, a húszon pár évesek, iszonyú jó dolgokat csinálnak. Szerintem is nagyon-nagyon gazdag, és nagyon erős pillanatnyilag a magyar költészet. Azt hiszem, hogy megváltozott ennek az egésznek a terepe ezzel a mediális váltással, amit az internet, meg a közösségi média, meg pláne ezek a különböző streaming platformok elhoztak. Nagyon-nagyon megváltozott az, hogy hogyan fogyasztanak az emberek tartalmat, és nagyon megváltozott az, hogy hogyan fogyasztanak irodalmat. Ez azért - hogyha nem is egészen alkalmazkodnak a fiatal szerzők -, befolyásolja őket. A 2000-es évek elejéig, amíg nem voltak legalább blogok, addig valójában a tényleges olvasóközönség egy homályos felhő volt.
Nagyon kevés dolog volt biztos, de ennyi igen. Most látom, hogy ha a weblapomon kint volt egy vers, azt 11 ezren megnyitották.
- Igen, csak az a baj, hogy közben nem veszik meg 11 ezren a könyvet. Valahol elvárja a közönség azt is, hogy ingyen kapja a tartalmat.
- Némelyik könyvet azért megveszik 11 ezren. De igen, lehet, hogy a közönség néha azt várja, hogy ingyen kapjon bizonyos dolgokat. Én ezért nem tudom őket kárhoztatni, mert én is örülök, ha ingyen kapok valamit, főleg, ha valami jó dolgot.
